1. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Az egész autóút alatt azon agyaltam, hogy Anyáék kibírják egy hétig kettesben. Remélem, hogy nem fogják ölni egymást, mert akkor többet inkább el sem utazok. Anya érdekében semmiképpen sem.

A reptérre érve kifizettem a fuvardíjat, a sofőr hozzám vágta kedvesen a bőröndömet, majd miután elhajtott, megmarkoltam a koffert, és a főkapuhoz battyogtam. Azt hittem, hogy én fogok utolsóként megérkezni, de nem így volt. Emily szokásához híven megelőzött, Alice meg még sehol nem volt. Szokásához híven.

Szinte a nyakába vetettem magam nővérként imádott barátnőmnek. A batyum hangosan koppant a betonon, ahogy elengedtem, hogy magamhoz szorítsam Emilyt. Oké, hogy egy teljes hetet leszünk összezárva, de akkor is meg akarom szeretgetni. Két hete nem találkoztunk! Kettő! Az felér egy évtizeddel nálunk.

- Szia, Emily! – mosolyogtam, és belebújtam a nyakába.

- Szia, Hugi! Csak nem hiányoztam? – vigyorogta, erősebben szorított a derekamra.

- Csak de! – vágtam rá, aztán kibújtam a nyakából, és egy hatalmas cuppanóst nyomtam az arcára.

- Hú! Tényleg hiányoztam! Most már legalább a fülem is cseng, és semmit nem hallok.

- Na! Nem vagy vicces! Alice?

- Szerintem mindjárt itt lesz.

Még ki se mondta az utolsó szavát, amikor meghallottuk Alice dallamos hangját, és a siető lépteit, ahogy közelített felénk. Széles vigyorral az arcán. Automatikusan húzódott mosolyra a mi szánk is, az utolsó pár lépést már futva tette meg, aztán egyetlen hatalmas lendülettel ugrott a nyakunkba, természetesen az én csomagom mellett landolt az ő bőröndje is.

- Sziiiiaasztooook!!!

- Jó, hogy itt vagy, Alice! – magamhoz öleltem, Emily is átkarolta a derekát.

- Már csak te hiányoztál, Hugi!

Néhány percig még erősen kapaszkodtunk a másikba, majd miután Emilyt sikeresen megszorongattuk, és szinte kifacsartuk, ahogy a narancsokat szokás, elváltunk egymástól, és felkaptuk a kofferjainkat. Szusszantottunk még egy utolsót, Alice vetett egy röpke pillantást a szüleire, integettünk egy sort nekik, majd átléptük a főkaput, és célba vettük a kígyózó sort, ami befelé vezetett a szűk kis folyosóra.

Tiszta ideg voltam, pedig még fel se szálltunk. Még csak vártunk. Vártunk, hogy átengedjenek, aztán pedig felszálljunk végre a hatalmas gépre. De nem csak én voltam ilyen idegállapotban. Emily még rosszabb volt nálam. Percenként nézte az óráját, harapdálta a száját, és minden vonásán láttam, hogy folyton agyal. Mit hagy itt, és mivel kezdjünk odakint. Az álmaink városában. Sokat vártunk rá, de végre eljött ez a nap is. Szinte már éreztem a tüdőmben az ottani levegőt.

* * * Alice POV * * *

Az egész út alatt Anyának be nem állt a szája. Mire figyeljek, mit ne vegyek a reptéren, mit vegyek, mire figyeljek a mosdóban, és hasonlók. Esküszöm, úgy csinált a közel félórás út alatt, mintha most repülnék először. Jó, persze, tényleg most utazom először nélkülük, de már nem vagyok kisgyerek. Nem az első repülőutam, szóval tudom, hogy mi merre hány méter. De Anya hajthatatlan volt. Apa pedig csak mosolygott. Végre kiértünk a repülőtérre, de Anya még ott is alig akart elengedni, végül sikerült Apa segítségével lefejtenem magamról a karjait, és elengedett. Elköszöntem tőlük, majd rohanni kezdtem a csajokhoz.

Nem állt szándékomban későn befutni, de mivel Anya még otthon picit húzta az időt, így én is megcsúsztam. De a csajok ezt már megszokták az évek során. Szerencsére. Beleugrottam a nyakukba, és szorosan magamhoz öleltem mindkettejüket. Míg Zoey az idegösszeroppanás szélén táncikált, addig Emily már túl volt két infarktuson és három agyérgörcsön. Én voltam a leghiggadtabb. Bár inkább mondanám magam izgatottnak, mint idegesnek.

Elkígyóztunk a repülőig, igyekeztem nyugtatni a másik két lányt is, Zoey megfeledkezett az idegességről, és már ő is inkább izgatott volt, mint ideges. Emily pedig csak látszólag nyugodott meg. Nem tudom, hogy mi aggasztotta őt a legjobban. Az utazás, az ismeretlen város vagy Robert. Talán mindhárom egyszerre.

Végre felszálltunk a gépmadárra, megkerestük a helyeinket. Szerencsére úgy jöttek ki a jegyek, hogy egymás mellé tudtunk ülni ketten, harmadikunk pedig közvetlenül a mellettünk lévő ülésbe fészkelte magát. Zoeyval ültünk egymás mellé, mivel Emily azt mondta, hogy úgyis végig aludni fog az úton, így neki nem gond.

- Szerinted minden rendben van vele? – súgta Zoey a fülemhez hajolva, aztán egyszerre pillantottunk imádott nővérkénkre.

- Hát. Ezt azért így nem mondanám. Lehetne egy kicsit jobb kedve is.

- Gondolod, hogy megint összekaptak azzal az idiótával?

- Robertre gondolsz? – kérdeztem mosolyogva, Zoey biccentett. – Ha nem is vesztek össze, de mivel Robert kezdettől fogva nem díjazta ezt az utazást, így valószínűleg ezt éreztette is Emilyvel.

- Egyszer még megütöm ezt a palit – morogta mosolyogva.

- Mindketten ezt szeretnénk, szóval segítek benne úgyis.

Felkuncogtunk halkan, végül követtük Emily példáját. Felpakoltuk kényelmesen a lábainkat, bedugtuk a fülhallgatókat, és lehunytuk a szemeinket. Nem akartam aludni az út alatt, de valahogy az izgalom leszívta az energiáimat, és egyszerűen elálmosodtam.

Zoey szusszantott még egy utolsót, majd a fejét a vállamra hajtotta, és a következő pillanatban már durmolt is lelkesen. Elmosolyodtam. Nyomtam egy pici puszit fekete tincseire, vetettem még egy kósza pillantást Emilyre, aki már édesen szendergett egy ideje, és én is beájultam.

Gyönyörű képet láttam magam előtt. Az egész várost beláttam álmomban egyetlen helyről, furcsán romantikus hangulat uralkodott körülöttem, és olyasmi volt, mintha nem is egyedül lettem volna. Egy csodaszép sötétbarna szempárt láttam, ahogy megcsillan a félhomályban. Éreztem, hogy a testem felforrósodik, és a fénye feltölt a melegével. Aztán egy gyengéd kéz ért a vállamhoz. Megérkeztünk.

* * * Emily POV * * *

Nem akartam tövig nyomni a gázpedált, és kihajtani szerencsétlen autómból a lelket is a repülőtérre vezető út alatt, de Robert közömbössége iszonyatosan felnyomta bennem a pumpát. A legszívesebben egy pofonnal köszöntem volna el tőle, nem pedig puszival. Nem rajongott érte, hogy nélküle utazok, de azért egy kicsit aggódhatna is értem. Elvégre a barátnője lennék, vagy mifene?! Vagy már az sem? Ajh! Nem érdekel, sértődjön meg, ha akar. Majd egy hét alatt lenyugszik.

Leparkoltam az autót, kivettem a gurulós bőröndöt a hátsó ülésről, és elsétáltam a főkapuhoz. Ránéztem az órámra, még bőven volt időm a lányok megérkezéséig, de jobb szeretek előbb érkezni, mint elkésni. Lecövekeltem a főkapunál, és türelmesen megvártam, míg befutnak a hugicáim. Elsőként Zoey futott be, aztán nem sokkal később Alice vetődött a nyakunkba. Ahogy az lenni szokott.

A becsekkolás után felszálltunk a gépre, majd hosszas győzködéssel végre sikerült rávennem a két kisebbet, hogy egymás mellé üljön le, mert én úgyis végig horpasztani fogok. Majdnem így is lett. Mert ugyan bedugtam a fülemet, és ugyan becsuktam a szemeimet, de korántsem tudtam azonnal elaludni. Túlságosan ideges voltam. De még magam se tudtam eldönteni, hogy miért. Mi volt az igazi oka. Talán minden egyszerre. Maga az út, a város, amiért mindhárman rajongtunk, és persze Robert viselkedése.

Valamennyit azért tudtam aludni is az út alatt, szerencsémre, mert különben nagyon morcos lettem volna a landolás után. A leszállás előtt fél órával keltettek minket a légi utaskísérők, nagyon kedvesen és nagyon figyelmesen. Eleinte nem nagyon tudtam, hogy merre vagyok arccal előre, majd miután végre észhez tértem teljesen, leesett, hogy bizony már rég nem a szülővárosunkban vagyunk, hanem Álmaink Országának határát léptük át.

A gépről leszállva kinyújtóztattuk a lábainkat, amik teljesen elgémberedtek a több órás út alatt, hosszan beszívtuk az új levegőt, kis ideig bent tartottuk, majd lassan kifújtuk. Könnyes szemmel néztük a másik arcát, és közben levakarhatatlan vigyor ült ki a fejünkre.

- Na, mivel nekem nagyon gyér a nyelvtudásom, így Alice fog kommunikálni mindenkivel! – jelentettem ki határozottan.

- Már bocs, de angolul beszélsz, nem? – pillázott vigyorogva. – Az az anyanyelved, vagy tévedek?

- Ja, de akkor is te fogsz beszélni koreaiul! – vágtam vissza mosolyogva.

- Miért én? Azért nem vagyok perfekt!

- De te tanulmányoztad a legjobban a könyveket!

- Meg ti is!

- Jó, oké! Az beszél, aki beszél! Inkább menjünk már! Cuccoljunk le, aztán vessük bele magunkat ebbe a városba, mert észre se vesszük, és elsuhant az egy hét, utána meg majd sipítozunk miatta!

- Ott a pont! – mutatott Alice Zoeyra, én beleegyezésül csak bólintottam.

Igaza volt Zoeynak. Addig variálunk végül a nyelveken, amíg tényleg lemaradunk mindenről. Átjutottunk az ellenőrzésen, az incheoni főkapun átlépve a bőröndjeink sorban kihullottak a kezeinkből, ahogy megláttuk az elénk táruló város képét. Oké, hogy ez csak egy repülőtér volt, de ezt akkor se lehet leírni. Ezt látni kell! Mi pedig láttuk is!

Egyetlen karnyújtásnyira voltak mélyen dédelgetett Álmaink. Mindenről megfeledkeztem, ahogy végigvezettem a tekintetemet a látképen, és már csakis arra vágytam, hogy még közelebbről megismerjem ezt a Varázslatot. Leintettünk egy taxit, és a hotelhoz vitettük magunkat.  Kezdődhetett a Mágia...