37. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Ha nem lett volna az a harsány rikácsolás, akkor képes lettem volna bevallani KiBumnak, mire is gondoltam azzal, mikor azt mondtam neki, hogy szeretném az utazás előtti éjszakát vele tölteni. De mégis ki a franc visít ilyen éktelen hangon? Láttam KiBum arcán, hogy ő is meglepődött a zajforrás kilétét illetően, mire rám nézett, biztatólag mosolygott egyet és Alice-hez sétáltunk mindketten.

- Ó, te jó ég! – fakadt ki KiBum, ahogy Alice háta mögé léptünk, mire a fiatalabb nővérem rémülten kapta fejét KiBumra.

- KiBum?! – zokogott fel kis híján, aztán elengedve a kezemet, TaeMinhez és a vele veszekedő lányhoz iparkodott.

Próbáltam mielőbb megnyugtatni Alice-t, de minden igyekezetem hiábavalónak tűnt. TaeMinen kívül senki nem tudott volna rá igazán hatással lenni, bár egy röpke szívdobbanásra felcsillant a remény, amikor KiBum lépdelt vissza hozzánk. Tökéletes higgadtság és komolyság uralta arcvonásait, ellentétben TaeMinnel, aki az ideg-összeroppanás szélén táncolt látszólag.

- Tudom, hogy nehezen értitek meg a másikat, így inkább tolmácsolnék köztetek, ha nem bánod – szólalt meg KiBum hibátlan angol kiejtéssel, s mindannyian tudtuk, hogy az lesz a legjobb, ha a harmadik szerepét most ő veszi fel.

- Nem bánom – felelt Alice némiképp csalódottan.

- Alice. NaEun és TaeMin valóban egy pár. – Ennél a mondatnál láttam, ahogy Alice lelkileg összetörik, és nincs az a földi vagy égi erő, ami valaha is változtathatna ezen a tényen.

Ahogyan láttam azt is, mikor végiggördül az első sós nedvesség arcán, leplezve a többit hevesen pislogni kezd, majd azt az egy kibuggyanót gyorsan letörli. Mellette akartam lenni, így megkerestem kezét és szorosan összekulcsoltam az ujjainkat, hogy biztos támaszt tudjak nyújtani a számára. De mielőtt Alice még nagyobb bánatba zuhant volna, KiBum folytatta is tovább a gondolatát.

- Egy pár... volt – mosolygott lágyan. – Mielőtt még NaEun Kínába utazott volna. Ennek már legalább fél éve, azóta a lány nem jelentkezett, s ha jól tudom, TaeMin-ah sem kereste őt semmilyen formában. Jól tudom? – TaeMin felé fordult, aki határozottan bólintott válaszul KiBum kérdésére. – Annak idején átrágtam ezt a csontot a Kölyökkel, és én javasoltam neki azt, hogy felejtse el a lányt és kezdjen új életet. Kezdje megélni az álmait és a vágyait. – KiBum korábbi mosolya szélesedett picit, ahogy Alice-re nézett.

- Azaz? – szipogta keserűen, semmiféle pozitív változásban nem bízva.

- Azaz. TaeMin és NaEun már fél éve nincsenek együtt, mert a lány külföldre költözött a karrierje miatt. A kölyök itt maradt, és megpróbálta felépíteni a saját álmait. Aztán jöttél te, Alice, és minden számítását keresztül húztad – cirógatta meg gyengéden az arcát.

- Uhm – Alice szeméből potyogni kezdtek a könnyei, amik megállíthatatlanul folytak végig az arcán. – Komolyan? Nincs...? Nincs köztük...? – hebegte két sírógörcs között.

- Ha volt is valaha köztük bármi is, amit én kizártnak tartok – kuncogott fel –, akkor az a te érkezéseddel szerte is foszlott. Alice? – fogta két keze közé a nővérem arcát.

- Hm...? – pityeregte.

- TaeMin-ah a füle hegyéig beléd van habarodva, hidd el nekem. Nem mondanám, ha nem így lenne. – Ezzel nyomott egy puszit Alice orrhegyére, kicsit magához ölelgette, megszeretgette, aztán TaeMinhez terelte két könnyű mozdulattal. Kibum pedig hozzám araszolt. Megfogta mindkét kezemet, ajkaihoz emelte őket, s egy törődő-lágy csókkal illette a bőrömet.

- Mit is mondtál az előbb? – suttogta gyermekien mosolyogva. – Mielőtt még NaEun megzavart volna minket. Mi van azzal az utolsó éjszakával?

- Uhm. – Paradicsomokhoz hasonló színt öltöttem magamra a másodperc tört része alatt, olyannyira zavarba hozott. – Hogy...? Hogy az...?

- Ühüm. Mintha azt mondtad volna, hogy velem szeretnéd tölteni. Tényleg így gondoltad? Megtennéd? – Közelebb húzódott hozzám, karjaimat nyakára vezette, s lassan végigsimított gerincem ívén, hogy a mellkasához préselődjek. – Velem töltenéd azt az éjjelt? – pihegte számtól milliméternyi távolságra.

- Ki... Kib... KiBum... – ziháltam nevét önkívületlenül.

- Én lennék a legboldogabb, ha így lenne – csúsztatta jobb tenyerét arcomra, s gyengédséggel telve játszadozott bőrömön puha ujjbegyeivel.

- Igen – fújtam ki idáig bent tartott levegőmet. – Szeretném. Szeretnék veled. Veled. Veled szeretném tölteni. Az éjszakát. – Félig lehunyt szemekkel suttogtam KiBum ajkaira, majd érzékien bezárta a távolságot közöttünk.

* * * Alice POV * * *

- TaeMin-ah a füle hegyéig beléd van habarodva, hidd el nekem. Nem mondanám, ha nem így lenne.

KiBum szavai a Mount Everestet is képesek lettek volna lebontani. Legalábbis én így éreztem, mikor az utolsó mondat elhagyta száját, és kettesben hagyott TaeMinnel. Egy hegy omlott le a mellkasomban, s parányi reménycsillag gyulladt ugyanott. TaeMin félénken lépdelt közelebb hozzám, reszkető kezekkel kereste meg az enyémeket, majd fonta is össze az ujjainkat.

- Sajnálom, Alice – kért bocsánatot angolul, mire a szívem rögtön dübörögni kezdett a mellkasomban.

- TaeMin-ah! – fakadtam ki könnyeim között, ám ezúttal már a boldogságtól hullottak annyira. – Ne aggódj! Jól. Jól vagyok! – szipogtam, ahogy megkapaszkodtam a nyakában, s erősen magamhoz öleltem.

- Alice – sóhajtotta nyakamba temetve arcát, miközben szorosan fonta át derekamat. – Sajnálom – ismételte megállás nélkül, én csak a fejemet ráztam, feleslegesen kér folyton bocsánatot.

- Nem haragszom – szólaltam meg két lélegzetvétele között. – TaeMin-ah. Nem. Nem tudok.

Megkerestem TaeMin állát és némi erőszakkal ugyan, de felemeltem a fejét, hogy egymásra nézhessünk. Látni akartam azt az étcsokoládé szempárt, ami mindig melegséget áraszt magából. Azt a pillantást, ami rabul ejtett az első találkozásunkkor. El akartam veszni TaeMin lélektükreiben, s örökre belefulladni.

- Alice? – dünnyögte homályos szemekkel. – Alice?

- Cssh. – Egyszer fogai között szorított ajkaira néztem, egyszer pedig újfent a gyémántokba. – Nincs semmi baj – sóhajtottam halkan. – Szeretlek.

Ahogy kimondtam koreaiul ezt az egyetlen szót, TaeMinnél mintha megtört volna a jég. Kétségtől megtelt szembogaraiba remény és felhőtlen öröm költözött ettől a mondattól. Mintha egy egészen másik TaeMin állt volna már előttem. Aggodalmai szertefoszlottak, hála és boldogság járta át minden porcikáját. Ahogyan az enyémet is.

- Szeretlek, Alice! – kiáltotta el magát a nyílt utcán, majd nevetve engedte el a derekamat, hogy helyette magasabban fogja meg testemet, s könnyű szerrel megemelt a földtől. – Szeretlek. Szeretlek! Szeretlek! – ujjongott megállás nélkül, s közben tengelyünk körül forogtunk, majdnem felborulva és fellökve mindent magunk körül.

- TaeMin-ah! – sikkantottam fel én is, ahogy kapaszkodtam a nyakában, és egyre jobban elveszítettem a kontrollt a saját testem felett. – TaeMin-ah! Tegyél. Le! – kérleltem két forgás között nevetgélve, de a táncos hajthatatlan volt.

- Soha nem engedlek el! – kiabálta azokat a mondatokat, amiket könnyedén megtanult egy-egy angol dalszövegből, én pedig csak mosolyogni tudtam ezeket hallva. – Mindig veled leszek! Tökéletes vagy. Légy az enyém! Légy nekem. Légy velem. Akarlak téged.

Ennél a mondatnál a vállaira szorítottam alkarjaimmal, s ez volt az a momentum, mikor TaeMin megállt a röptetésben és óvatosan visszaengedett a földre. Zihálva, levegő után kapkodva fújtatott, s mélyen a szemembe nézett. Úgy tűnt, fogalma sincs az utolsó mondatáról, ami számomra viszont meglehetősen is kétértelműen hatott.

- Alice? – kapkodta a levegőjét. – Alice?

- TaeMin. Uhm. Amit. Amit mondtál. Uhm.

- Hah? Mikor? – pislogott hevesen emelkedő mellkasával.

- Egy perce.

- Akarlak téged? – ismételte meg remegő ajkakkal, az én szívem vadul kalapált rá válaszul.

- Ühüm – bólintottam kisvártatva.

- Talán? Uhm. Ez baj?

- Nem! Vagyis. Huh. Tae... TaeMin – pilláztam aprókat teljes vörösségben úszva.

- Tökéletes vagy – simította bal tenyerét nyakszirtemre, majd ujjait bőrömbe nyomva picit, közelebb húzott magához. – Akarlak – szuszogta számra hajolva, azzal a hangsúllyal, mikor a szenvedély elveszi az eszedet, s nem tudsz tovább parancsolni a vágyaidnak. – Szükségem van rád – csókolt meg mélyen, bármiféle habozás nélkül. – Akarlak – súgta pillanatnyi elválásunkkor, s már hajolt is vissza, hogy ugyanott folytassa.

Nem tudtam tovább tiltakozni sem az érzéseim, sem pedig TaeMin ellen. Elsodródtam a vággyal és az érzéssel. Lábujjhegyre emelkedtem, közben átkulcsoltam lüktető nyakszirtjét és TaeMin testéhez feszültem. Azt akartam, hogy érezze, semmi másra sem vágyom rajta kívül. Senki más nem tölti ki a gondolataimat, egyedül ő. Egymás szájából kapkodtuk a levegőt, alsó és felső ajkát egyaránt fogaim közé szorítottam, nyelvünk érzéki csatát vívott a másikéval.

Talán ha nem érkeznek az elégedetlenkedők mormogásai és megjegyzései, akkor addig folytatjuk, míg véget nem ér az életünk. Nagy nehézségek árán sikerült elszakadnom TaeMintől, még egyszer szája után kaptam, hogy egy utolsó fékevesztett csókot válthassunk abban a pillanatban. Belé szerettem, mint még soha másba. Érte képes vagyok mindent feladni.

* * * Emily POV * * *[16+]

- ...bebizonyítom.

- JongHyun? – Nevén kívül semmit nem tudtam reagálni korábbi szavaira, teljesen letaglózva bámultam JongHyunt.

- Cheonsa... – súgta homlokával az enyémnek támaszkodva, mitől a könnyeim csak még jobban potyogni kezdtek.

A puszta lényével képes volt elvarázsolni, nem kellett semmit sem szólnia, hogy magába szédítsen. Egyszerűen belebolondultam. Ahogy a növényeknek van szüksége a napsütésre és az esőre, úgy volt szükségem JongHyunra a létezésemhez. Mindkét kezét az arcomra csúsztatta és gyengéden simogatta a bőrömet, közben ujjbegyeivel törölgette le a sós nedvességet.

- JongHyun – suttogtam ajkaira hajolva.

- Yojeong... – pihegte lehunyt szemekkel, majd apró puszit hintett az orromra.

- Hah? Minek... Minek neveztél? – kérdeztem aléltan.

- Ami valójában vagy – felelte lágy mosollyal ajkain.

- Az előbb. Az előbb mást mondtál – hebegtem némiképp értetlenül.

- Mindkettő igaz rád – kuncogta, aztán kicsit hátrébb húzta a fejét, de kezeit nem vette el arcomról. – Angyal és tündér. Mindkettő egyszerre vagy.

- Zavarba hozol – pironkodtam.

- Pedig nincs ilyen szándékom – mosolygott szélesebben. – Csak őszinte vagyok.

Beharaptam alsó ajkamat és lassanként közelebb hajoltam JongHyunhoz. Orrom érintette az ő orrát, forró lélegzetvételei érzéki tangót lejtettek a számon, a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt. Hallottam már megannyi bókot és kedves szót a férfiaktól, ám ami JongHyun ajkait hagyta el, másként hatott rám. Elhittem. Bármit is mondott, minden egyes szavát igaznak tartottam.

Ujjaim feljebb siklottak nyakszirtjén, majd jobb kezemet rozsdabarna tincsei közé fúrtam, míg bal kezemet lapockái közé vezettem. Magamhoz húztam a másodperc tört része alatt, és megcsókoltam. Nem gondolkodtam, nem tétováztam, nem mérlegeltem. Érezni akartam. Mindenemmel. Gyengéden megmarkoltam fürtjeit és még erősebben vontam ajkaimra. Fogaimmal harapdáltam száját, körmeimmel hátát karmolásztam megállás nélkül. Elvette az eszemet, s ahogy viszonozta a közeledésemet, csak még inkább érezni akartam őt.

- Emily – szakította meg egyetlen szívdobbanásnyi időre a csókunkat. – Yojeong. Emily. Én. Emily. Jagiya – becézgetett szüntelenül két elfojtott csókcsata között, s már tapadtam is újra rá.

- Itt vagyok – leheltem kissé vöröslő és duzzadt ajakpárjára.

Ezzel már döntöttem is hátára és fölé magasodtam. Könnyed mozdulatokkal segített elhelyezkedtem a teste felett, s már felfedező útra is indult bársonyos és melegséget árasztó tenyereivel a testemen. Ösztönösen hullámoztatni kezdtem testem felette, fülem mögé tűrte arcunkba lógó tincseimet, majd tarkómon pihentetve tovább tenyerét, csókoltuk egymást.

A testemen eluralkodott a vágy, s úgy tűnt, hogy JongHyunnál is egyre hevesebbek az érzelmek. Legalábbis az ölemben mindenképp így éreztem, de már nehezen tudtam parancsolni az indulataimnak. Érezni akartam. Szeretni. Őszintén.

- Emily – szólalt meg érzékien duruzsolva. – Emily. Abba. Muszáj. Le. Kell. Állnom.

- Akkor állíts le – kértem félájultan, s már meg is feledkeztem korábbi kéréséről.

Kiszabadítottam bal kezemet a matrac és háta közül, majd körmeimet játékba hívva húztam végig kezemet feszes alkatán. Beleremegtem a saját érintéseimbe, ami csak még inkább olaj volt a már így is lángoló tűzre. JongHyun ujjai is egyre többször kandikáltak be a pólóm alá, és markolta meg egyre gyakrabban a fenekemet is. Olykor egy elfojtott nyögés szakadt fel belőlem, de továbbra sem álltam meg, JongHyun pedig újabb és újabb mormogással jutalmazott.

- Emily. Jagi. Megőrülök. Érted – fordított pozíciónkon, és most ő nehezedett rám kissé teljes testével. – Megőrjítesz. – Csókolt vadul, aztán elszakadva számtól, nyakamat vette ostrom alá.

- Még – mozdítottam meg csípőmet JongHyun alatt, ahogy lábaimmal körbeöleltem keskeny derekát. – JongHyun... Ah... Ne. Ne hagyd... kérlek... JongHyun...

- Nem akarom elveszíteni a fejem veled – dünnyögte nyakamba hajolva, de nem állt meg szenvedélyes csókjai közepette.

- Én igen – sóhajtoztam kifordulva teljesen magamból. – JongHyun... kérlek... ne... hagyd most abba...

- Türelem – kibújt vállgödrömből és mélyen a szemembe nézett. Ködös szempárja még így is varázslatos volt és magába szívott. – Türelem, Kedvesem. Kérlek. Légy türelmes. Nem akarok elsietni veled semmit sem. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Most még van idő megállni.

- JongHyun... – Ahogy belefeledkeztem mélybarna lélektükreibe, elgondolkodtam.

Van idő megállni. Most. De mi lesz holnap? Mi lesz két nappal később? Mikor el kell utaznom? Akkor már nem lesz idő. Nem lesz idő, hogy érezzem. Érezzem a gyönyört, amit nyújt nekem... talán soha többé már. Mégis meg akar állni... Talán soha nem találkozunk többé, de mégsem akar visszaélni a helyzettel, helyette inkább arra szánja az időt, hogy reményt adjon az újabb esélynek. Arra, hogy ténylegesen is az övé legyek akkor, amikor valójában elérkezik az idő számunkra... és ha nem lesz holnap? Ha nem lesz többé idő megállni? Képtelen voltam tovább vesztegetni az időt, amit együtt tölthetünk...

36. fejezet

* * * Zoey POV * * *

- Bemutatkozhass? – Sokkot kaptam KiBum kijelentésétől, hirtelen azt sem tudtam , mit kellene erre reagálnom.

- Igen, az udvarlódként.

Képtelen voltam megszólalni, olyan mély gödörbe zuhantam, ahonnan nem igazán látszott a visszaút. KiBum és én... tényleg komolyan gondolja. Nem csak merő hóbort vagy szórakozás. KiBum szavai őszintén csengtek a fülemben, újra és újra végiggondoltam, mit is mondott korábban, s nekem már csak el kellett döntenem, hogy akarom-e. Vele. Őt. Kettőnket. A kapcsolatot, amiről szó van. Azaz kettőnket. Ugyanis, ha beleegyezek ebbe a dologba, elfogadom azt, hogy velem jöjjön, akkor onnantól kezdve nem lesz visszaút: KiBum az életem részévé válik. Örökre...

- Zoey? – Bizsergetően búgó hangja cirógatta az érzékeimet, amikor megszólított.

- Hm? – pislogtam aprókat. – Mi az?

- Mit mondasz? Szeretnéd, ha felülnék veled a repülőre, és elmennék veled a szüleidhez?

- KiBum. – Nevét sóhajtva küszködtem a könnyeimmel.

- Figyelj egy kicsit, Zoey. – KiBum megfogta mindkét kezemet, ajkaihoz emelte, majd egy parányi csókot követően összekulcsolta az ujjainkat. – Ha most beleegyezel, akkor azzal felvállaljuk egymást a világ előtt. Egymást és az érzéseinket. Nem ígérhetek neked fényes palotát és tengernyi időt, amit mindig veled tölthetek. De tudom azt, mit érzek irántad, ami nem egy szimpla fellángolás és nem fog az első együttlétünk után szertefoszlani. – Már csak a puszta gondolattól is elvörösödtem, nem, hogy megéljem KiBummal ezt a bizonyos pillanatot. – Magam sem értem, hogyan és mikor tetted, de rabul ejtettél, és hosszú ideig a foglyod szeretnék lenni. Nem egy óráig, nem egy napig és nem is egy nyaralásig. Mindaddig, míg azt nem mondod, hogy elég volt belőlem.

- Sosem lesz elég belőled, Kim KiBum! – fojtottam KiBumba a szavait, s már hajoltam is ajkaira, hogy elnémíthassam.

Nem akartam kapkodó lenni vagy éppen kiéhezett nőstény. Nem. Gyengéd akartam lenni. Szerelmes... olyan, amivé KiBum tett a korábbi szavaival. Soha nem éreztem még hasonlót sem senki iránt, így tudtam, hogy KiBumnál tökéletesebb Társat sehol nem fogok találni, hiába is keresném életem végéig.

- Én sem tudom, mikor, de beléd szerettem, Kim KiBum. – Pihegtem pillanatnyi elválásunkkor, mire egy édes mosolyt kaptam válaszul.

- Akkor ez egy beleegyezés? – suttogta ajkaimra hajolva, lenyeltem a torkomba gyűlt gombócokat.

- Azt hiszem.

- Azt hiszed, vagy az is? – kuncogta alsó ajkát beharapva.

- Szeretném – mormoltam hangtalanul.

- Hm? Mit mondtál? – hajolt a fülemhez, mintha nem hallaná, amit mondok.

- Szeretném, ha eljönnél velem Angliába és bemutathatnálak a szüleimnek. A barátomként – motyogtam utolsó szavam elhalón.

- Tessék? Nem értettem az utolsó szavad – incselkedett zavarba ejtően szédítő mosollyal.

- Uhm. – Elkaptam KiBumról a pillantásomat, inkább a cipőm orrát mustráltam tovább. – A barátomként – dünnyögtem, mire KiBum állam alá nyúlva emelte fel a fejemet.

- Szeretnélek felvállalni mindenki előtt. Szeretném megmutatni a világnak, hogy milyen különleges nő az, akit életem végéig szeretni kívánok. Engedd meg, hogy ne csak titokban tehessem ezt meg veled.

Ezzel KiBum lassan közelebb hajolt hozzám, majd gyengédséggel telve simította össze ajkait az enyémekkel. Beleremegett a térdem a csókjába, a szívem vadul kalapálni kezdett a bordáim között, beleszédültem a szerelembe, amit KiBum oldalán ismerhettem meg. Annyi boldogságot okozott már csak az ittlétem alatt, hogy viszonozni szerettem volna. Nem csak úgy, hogy eljön velem Angliába és bemutatom a szüleimnek. Korántsem. Többet akartam. Sokkal többet. Hozzá tartozni, testestül-lelkestül. Az öröklétig.

- KiBum – sóhajtottam kívánatos ajkaira, mire csak dünnyögéssel válaszolt. – Mielőtt visszautazom Angliába, előtte szeretnék találkozni veled. – KiBum kicsit hátrébb húzta a fejét és a szemembe nézett.

- Mire gondolsz, Zoey? – suttogta.

- Az utazás előtti éjszakát szeretném veled tölteni – pironkodtam lányos zavaromban, s láttam, hogy a kijelentésemmel még őt is megleptem.

- Zoey...

* * * Alice POV * * *

Amikor megláttam azt a lányt ott az utca szélén, hirtelen rossz érzés fogott el. Mintha az álomvilágom, amiben eddig a pillanatig éltem, kártyavárként összeomlott volna. Darabokra hullott mindenem, amiben idáig hittem. TaeMin aggódó pillantásokat vetett rám, majd megszorítva a kezemet, közelebb lépdeltünk az ismeretlen szépséghez. Szinte azonnal elveszítettem a maradék önbizalmamat is, ami a béka feneke alatt volt mindig is, ahogy végignéztem a lányon. Tökéletes volt minden porcikája, se egy pórus a bőrén, se egy karika a szeme alatt. Hibátlan alak. Mit is akarhatnék én TaeMintől, mikor egy istennő a barátnője?

- Attól, mert fél évre Pekingbe utaztam, még nem mondanám azt, hogy volt! – dühöngött a NaEun nevet viselő lány, s ez volt az a másodperc, amikor világossá vált számomra minden.

- Ne rendezz jelenetet, NaEun. – TaeMin elengedte a kezemet, s a lányhoz ballagott.

A legszívesebben kifutottam volna a világból, s mikor meghallottam, miként veszekednek egymással, vagyis inkább NaEun emelte fel a hangját TaeMinnel szemben, csak még inkább menekülni vágytam. Tönkre tettem egy kapcsolatot! A sírás hirtelen fojtogatni kezdett a tudattól, soha nem tiszteltem azokat a nőket, akik kapcsolatokat rombolnak a saját érdekeiket előtérbe helyezve, s én pontosan ezt tettem TaeMinnel. Csak nyeltem és nyeltem a torkomban gyülemlő gombócokat, s egyre inkább láttam kilátástalannak a helyzetemet.

Még bele sem szerettem igazán TaeMinbe, vagyis nem mutathattam neki ki a valódi érzéseimet, amikor már meg kellett szoknom a gondolatot, hogy el kell őt engednem. Hiszen nem rondíthatok bele egyetlen szerelmi szálba sem. Pusztán azt nem tudtam, hogyan leszek képes elfelejteni a számomra tökéletes férfit. Miként lehet elszakadni a lelked másik felétől? Hogyan lehet lemondani a szerelemről?

- Ó, te jó ég! – érkezett a hátam mögül a mondat, riadtan fordultam a forrása felé.

- KiBum! – ziháltam még kissé rémült hangon, pusztán az nyugtatott, hogy kapaszkodtak egymásba az ujjaik. – Minden rendben? – pillantottam Zoeyra, aki pironkodón bújt meg a divattervezőnk mögött.

- Máris visszajövök! – nézett egyetlen röpke pillanatra a húgomra, majd elengedve a kezét, a civakodóhoz iparkodott.

- Mi folyik itt, Alice? – lépett mellém Zoey és karolt is belém rögvest.

- Még én magam sem tudom, Hugi. Egyszer csak felbukkant ez a lány, aki azt hiszem, hogy TaeMin barátnője, most meg veszekednek, bár fogalmam sincs, miről vitatkoznak.

- Uh. TaeMin mondott valamit? – faggatott továbbra is.

- Még nem igazán – harapdáltam ajkaimat izgatottan.

- Minden rendben lesz, Alice.

Zoey óvatosan karjaiba vont és magához szorított. Fájdalmaimat kivetítve fontam át Zoey derekát és vállgödrébe rejtettem minden könnyemet. Nem tudtam tovább visszatartani őket, muszáj voltam kiengedni azt, ami belülről marcangolt. Zoey lágyan ringatni kezdte tagjainkat, s csendesen csitítgatott, de közben mégis hagyta, hogy zokogjak, ha jól esik.

Két reszkető tenyér simult a vállaimra, majd némi erőszakot alkalmazva lefejtették rólam Zoey karjait és megfordítottak a tengelyem körül. Két erős végtag fonódott a derekam köré, amihez édes narancs és vanília keverékének aromája csatlakozott. Megkönnyebbültem, ám mégis szenvedtem a szívem mélyén. Örültem, s közben mégis keserves kínok között lélegeztem.

- Alice? – hallottam meg TaeMin búgó hangját, de nem mertem kibújni az öleléséből. – Alice? – szólongatott halkan. – Ne haragudj – suttogta.

- TaeMin-ah? – KiBum is közelebb lépett hozzánk, egyik kezét megpihentette a vállamon. – Alice, kérlek. Megtennéd, hogy rám nézel? Szeretnék segíteni nektek.

- Hm? – Nagy nehézségek árán vettem rá magam, hogy teljesítsem KiBum kérését, végül előmerészkedtem TaeMin oltalmából. – Igen? – törölgettem a szemeimet.

- Gyere egy kicsit. Beszélgessünk – elhúzott TaeMintől, aki vágyakozóan meresztgette rám szembogarait.

- KiBum? – pislogtam könnyes szemekkel.

- Nincs semmi baj. Csak szeretnék segíteni nektek – állított magával szembe. – Tudom, hogy nehezen értitek meg a másikat, így inkább tolmácsolnék köztetek, ha nem bánod.

- Nem bánom – ráztam meg a fejemet, s kíváncsian vártam KiBum gondolatát.

- Alice. NaEun és TaeMin valóban egy pár. – A szívem a torkomba szökött, és dübörgött odafent, valahogy már nem is akartam tovább tudni erről a dologról.

* * * Emily POV * * * [16+]

- Nem akarom az egész délelőttödet elrabolni, bármennyire is szeretném. – JongHyun őszinte szavai a végletekig sodortak zavaromban.

- Szívesen vagyok veled – vallottam be félénken, mielőtt azt gondolná, hogy cseppet sem élvezem a társaságát, vagy nem vágynék rá mindennél jobban.

- Sétáljunk egyet, és kérdezzük meg a lányokat is a terveikről, jó lesz? – tett fel egy köztes ajánlatot.

Ellenben úgy éreztem a szavaiból, hogy kicsit nehézkesen állt kötélnek és titokban abban reménykedett, hogy kettesben töltsük el a napot. S pontosan erre vágytam én is. JongHyunnal tölteni a lehető legtöbb időt, ahogyan tudtam, hogy a húgaim is éppen ezt szeretnék. Az ő isteneikkel lenni, hiszen hamarosan véget ér ez a nyaralás és búcsút kell vennünk tőlük.

- Biztosan ezt szeretnéd? – biccentettem oldalra a fejemet, miközben Roo bundáját cirógattam.

- Hát – vakarta meg mosolyogva a tarkóját. – Ami azt illeti. Szóval. Minden percet csak veled töltenék, de nem akarlak kisajátítani.

- Kisajátítani? – férkőztem még közelebb hozzá, szinte már az ölében ültem.

- Igen. Az az érzésem támadt, hogy odahaza nem lehetsz igazán az, aki szeretnél lenni. Így inkább vállalom azt, hogy csak melletted sétálok a húgaiddal, de együtt legyünk. Remélem, nem baj.

- JongHyun – sóhajtottam fel nevével, majd homlokomat az övének döntöttem. – Túlságosan jó vagy hozzám – pihegtem lehunyt szemekkel.

- Emily. – Hosszú ujjait tincseim közé fúrta és összeérintette ajkainkat.

Érzékien, már-már követelőzően csókolt meg, amit akaratlanul is viszonoztam. Újra érezni akartam JongHyun ajakpárját olyan vadul, mint a vallomásom előtt. Elvette az eszemet, és bele akartam zuhanni abba a vágyba, amit kiváltott belőlem. Jobb kezemmel tovább tartottam Roo-t, a ballal pedig átkaroltam JongHyun nyakát. A szenvedély lassanként uralkodott el rajtam, még hevesebben csókoltam JongHyun ajkait, fogaim közé szorítottam olykor, majd lassú mozdulattal áttoltam nyelvem a szájába.

- Emily – zihálta ajkaink közé, megkereste Roo-t, majd egy gyors puszit nyomott a bundájára és az ágy végébe fektette. – Hol is tartottunk? – hajolt vissza ajkaimra, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta egy röpke másodpercre.

- Azt hiszem, épp elvetted az eszem – szuszogtam félig csukott szemekkel.

- Akkor nem bánod, ha még jobban magamba bolondítlak? – Ezzel vigyázva fölém magasodott, és végigfektetett az ágyon.

- JongHyun-ah – sóhajtoztam nevét önkívületlenül, végképp elvesztettem a kontrollt magam felett.

Helyezkedni kezdtem JongHyun alatt, aki egy elfojtott nyögést engedett a nyakamba, mire körmeimet mélyesztettem vállaiba. Nem akartam megállni, hiába is diktálta ezt az etikett. Felhúztam a lábaimat, és hagytam, hogy JongHyun teste finoman hullámozni kezdjen felettem. Megrészegített a pillanat, s talán, ha nem ő az, aki ezúttal is behúzza a féket, akkor nem tudok tovább parancsolni a vágyaimnak.

- Ugye tudod, hogy megőrjítesz? – csókolta meg nyakam érzékeny pontját, majd egy harapással illette ugyanott. – Nagyon nehéz visszafognom magam melletted.

- Nekem nem kevésbé – ziháltam ködös szemekkel, keresve JongHyun mélybarna pillantását.

- Hamarosan, Kedvesem. Hamarosan – simította puha mancsát az arcomra, majd még egy parányi csókot lehelt számra. – Valahogy ki kell bírnom addig.

- Ahogy nekem is, ha nem akarok könnyűvérűnek látszani – sütöttem le szemeimet, belegondolva a jelenlegi szituációba.

- Azt hiszed, hogy ennek látlak? – JongHyun hangszíne megváltozott, komolyság árulkodott minden szavából. – Azt hiszed, hogy nem gondollak másnak, mint egy turistának, aki idejött szórakozni a barátnőivel, majd találkozva három sráccal, gondolkodás nélkül belemegy egy fékevesztett pillanatba? Így látod magad?

- Nem jársz messze az igazságtól – haraptam be alsó ajkamat szégyenlősen.

- Akkor nagyon rossz tükröt tartasz magad elé – nyomott egy puszit az orromra.

- Tükröt?

- Igen. Ha ilyennek látod magad, akkor nagyon nagy a baj, Emily.

- Miért gondolod ezt, JongHyun? – értetlenkedtem, alig hittem el a szavait.

- Emily, te egy gyönyörű nő vagy. Okos és önzetlen. Rettegsz szerelmesnek lenni, de mikor előtted van, akkor képes lennél fejest ugrani bele. Vágysz a szabadságra és a szerelemre. Mellettem mindkettőt megkaphatod, ha szeretnéd. Szeretném, ha boldog lennél. Mellettem. – Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. – Ha az igazságtól így elpityeredsz, akkor miért is lennél egy könnyűvérű nőcske, hm? Angyal vagy, nem pedig az, aminek gondolod saját magad. Bebizonyítom...

~ 35. fejezet ~

* * * KiBum POV * * *

- Igen, pontosan azt jelentené. – Mélyen Zoey szemeibe nézve intéztem hozzá szavaimat. – Nálam laknál, velem dolgoznál és elkísérnélek a szüleidhez havonta.

- Komolyan mondtad, KiBum? – motyogta mély ámulatban úszva, alig akart hinni a saját fülének, pontosan azokat soroltam fel neki korábban, amiket ő mondott nekem.

Hiszen miért is ne lehetne így? Elég nagy a lakásom kettőnknek, kényelmesen elférhetnénk mindketten, a lányoknak mindig jól jön egy újabb asszisztens, aki segít nekik a gondjaikban, ahogyan az is megoldható lehet mindkettőnk részéről, hogy havonta egy hétvégét a szüleinél töltsük. Hibátlanul kivitelezhető. Elvesztem Zoey csodálkozó lélektükreiben, annyira varázslatosan csillogtak a napsütésben. Magába rángatott egyetlen szívdobbanásom alatt.

Lassan felemeltem a bal kezemet és Zoey arcára csúsztattam a tenyeremet. Hirtelen összerezzent az érintésemtől, majd egy pillanatra el is húzta a fejét és döbbenten bámult rám.

- Jól vagy, Zoey? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Hah? – hebegte kétkedőn.

- Nem hiszed, hogy megoldhatnánk ezt a dolgot? – Közelebb léptem Zoeyhoz, a mellkasom az övéhez feszült, dübörgött a szíve a bordái között.

- N-nem. Vagyis. Nem – pislogott aprókat. – Mármint. Én. Kib. KiBum – nyelte le a torkában gyülemlő gombócokat. – Én. KiBum. Én.

- Cssh, Zoey. Nincs semmi baj. – Mindkét kezemet a vállaira simítottam, hosszan végigvezettem karjain a tenyereimet, aztán a derekán bezárva utamat, magamhoz öleltem.

Halk zokogásban tört ki, ahogyan vállai is finoman rázkódni kezdtek a karjaim alatt. Fejemet nyakszirtjébe temettem és ő is belebújt a mellkasomba. Megkapaszkodott a nyakamban, s hagyta, hogy elsodorják az érzései. Nem akartam, hogy úgy érezze, nem számíthat rám, mikor bajban van, ezért nem is csitítgattam olyan lelkesen. Simogattam és lágyan ringattam a testünket, s vártam, míg a szipogás lassacskán hagy alább.

Hosszú percek teltek el, mire Zoey valamelyest megnyugodott, és óvatosan kibújt a mellkasomból. Könnyes, kisírt szemekkel nézett fel rám, a szívem is meghasadt ettől a tekintettől. Újfent arcára simítottam a tenyeremet és letörölgettem ujjbegyeimmel a még kibuggyanó könnycseppeket.

- Jól vagy, Zoey? – suttogtam halkan.

- Ühm – nyelt le egy újabb sós nedvességet. – Tényleg. Tényleg képes. Képes lennél. Lennél erre? – szipogta még kissé rekedtes hangon.

- Érted bármire képes lennék, Zoey. – Lassan megszüntettem a pillanatnyi távolságot közöttünk, gyengédséggel telve hajoltam ajkaira és hívtam egy vallomással teli csókba.

- Oh, KiBum – pityeregte ajkaimra, majd gondolkodás nélkül viszonozta a negédes érintést.

- Cssh.

Ujjaimat rövid tincsei közé fúrtam és még inkább ajkaimra húztam, hogy elmerülhessünk a szerelmünk tengerében. Nem akartam, hogy azt higgye, csak játszom vele, játékot űzök abból, amit érez. Elégszer bizonyította már az ittléte alatt, hogy képes lenne sok mindent feláldozni a kapcsolatunkért. S ugyanezt én is hajlandó lennék megtenni érte. Érte, aki levett a lábamról a puszta jellemével és egészen másmilyen emberré tett. Jobb emberré lettem általa.

- Akkor? – pihegtem lélegzetvételnyi elválásunkkor. – Itt maradsz velem?

- Uhm. KiBum. Én. Én szívesen. Maradnék. De. De a szüleim – pislogta zavarában.

- Zoey – fojtottam belé a további gondolatokat, mert hirtelen belém hasított egy még jobb ötlet. – Mit szólnál ahhoz, hogy a visszautatokkor én is veletek mennék? – Kidülledt pupillákkal meredt rám a hallottaktól. – Veszek én is egy repülőjegyet, felszállok a gépre és elmegyek veled a szüleidhez, hogy illően bemutatkozhassak nekik.

- Bemutatkozhass? – Ez volt az a pillanat, amikor Zoeyt újabb mély gödörbe taszítottam a kijelentésemmel.

- Igen, az udvarlódként. – Zoey torkán akadt a következő lélegzetvétele.

* * * TaeMin POV * * *

Tisztában vagyok vele, hogy amit Alice-től kértem, az felért a lehetetlennel. Hiszen megvan a saját élete, amit nem várhattam tőle, hogy felborítson miattam. Nem ismertük egymást olyan jól, hogy erre kérhessem olyan könnyedén. Ahogyan nekem is megvan a magam élete, és most a tánciskola mellett nehéz lett volna elég időt szentelnem Alice-re is. Annyit, amennyit megérdemel.

- Sajnálom – bukott ki belőlem mélázásom közepette, mire Alice csak parányikat pislogott válaszul. – Sajnálom – ismételtem meg elcsukló hangon, Alice pupillája még inkább kidülledt.

- TaeMin? – rebegtette kérdőn hosszú pilláit, a lelkem is beleremegett a hangjába, ahogy nevemen szólított.

- Én. Uhm. Alice. – Annyira örültem volna, hogy ha nem hanyagolom el túlzottan az angol tanfolyamot, és akkor most jobban meg tudnám magam értetni Alice-el, és nem kellene felbüfögnöm minden egyes gondolatomat. – Meg. Én. Bánt. Téged – dünnyögtem, de Alice tekintete továbbra is kétkedő volt.

- Nincs semmi baj, TaeMin-ah – felelte halkan, s közben jobb tenyerét arcélemre csúsztatta.

Újfent megremegtem, ahogy forró, bársonyos bőre az enyémhez ért, a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, hirtelen fojtogatni kezdte a torkomat az érzés. Az érzés, ami szűnni nem akaróan lüktetett a bordáim között, valahányszor Alice szembogaraiba feledkeztem. Az érzés, hogy szeretem. Szívem minden lüktetésével rajongtam Alice-ért, és nem akartam, hogy ez valaha is megváltozzon. Bármit képes lettem volna megtenni azért, hogy boldog legyen.

Alice ujjai lassan feljebb siklottak az arcomon, míg végül a nyakamon zárta be remegő útját. Homlokát az enyémhez döntötte, félszegen felsóhajtott. A forró levegő végigcikázott a számon, akaratlanul nyaltam meg ajkaimat, szinte üvöltöttem Alice csókjáért, annyira vágytam a közelségére.

- Alice – pihegtem alig hallhatóan. – Alice.

- Igen? – súgta mélyen a szemembe nézve, megbűvölt a pillantása.

- Alice – sóhajtottam, miközben lassan ajkaira hajoltam, hogy végre érezhessem őket a számra simulni.

Nem visszakozott. Lágyan, gyengédséggel telve viszonozta a csókomat, teljesen belefeledkeztem a negédes érintésbe. Megkapaszkodott a nyakamban, szorosabban fontam össze karjaimat vékony dereka körül. Az idő és a tér megszűnt körülöttünk, többé nem érdekelt, hol vagyok, vagy miként cselekszem, csak érezni akartam Alice-t. A lehető legkülönfélébb módon. Kellett. Szükségem volt rá. S tudtam, mikor elérkezik a búcsú ideje, képtelen leszek őt elengedni.

- TaeMin-ah – zihálta ajkaink közé pillanatnyi elválásunkkor, egy másodpercre észhez tértem, de az őrjítő vágy ismét felülkerekedett az elmémen, képtelen voltam megálljt parancsolni az érzéseimnek.

- Alice – csókoltam egyre szenvedélyesebben, karjaim önkéntelenül siklottak végig gerince érzéki ívén, s kezdtem bebarangolni testének minden porcikáját.

Egy éles dudaszó szakította félbe a mámorító érzést, azonnal szétreppentünk, ahogy eljutott tudatunkig a fülsiketítő hangtónus. Alice ijedten forgatta a fejét köztem és a zajforrás között, végül megdermedt az utcafront irányába. Lekövettem Alice tekintetét, abban a minutumban megfagytam. Tátott szájjal meredtem az járda szélén ácsorgó lányra, aki kissé haragos vonásai közepette meresztgette rám szemeit.

- Öhm. – Lenyeltem a torkomban összegyülemlő gombócokat, majd lassan az ismerős lány felé fordultam, miközben remegve megkerestem Alice kezét, s rálelve, rögvest összefontam ujjainkat.

- TaeMin-ah? – suttogta a fülemhez hajolva, mire ráemeltem pillantásomat, hogy válaszolhassak neki.

- Csak egy pillanat.

Ezzel szorítottam még egyet Alice kezén, még egyszer mélyen a szemébe néztem, majd nehézkesen elengedtem ujjait és a bosszús lányhoz lépdeltem. Szinte már forrongott a dühtől, én pedig zavaromban megvakartam a tarkómat, ahogy elé értem.

- Szia – mormoltam. – Szia, NaEun – sütöttem le szemeimet.

- Megmagyaráznád, Lee TaeMin?! – bukott ki belőle kissé emeltebb hangon, egy másodpercre összerezzentem. – Mégis mit művelsz ezzel a lánnyal a nyílt utcán? – kért számon ellenkezést nem tűrően.

- TaeMin-ah? – hallottam meg a hátam mögött Alice hangját, mire hátra sandítottam. – Ki ez a lány? – kérdezte megértőn.

- Son NaEun – vallottam be bűnbánóan. – A. A barátnőm. Volt – lehajtottam a fejemet, az árnyékból még láttam, ahogy Alice visszahúzza a karját, mielőtt az még vállamra simulhatna.

- Attól, mert fél évre Pekingbe utaztam, még nem mondanám azt, hogy volt! – dühöngött NaEun, s ezzel csak még jobban összezavartam Alice-t.

* * * JongHyun POV * * *

Emily vallomása a világomat törte össze legbelül. Legalábbis majdnem összetörte. De mikor az érzéseiről kezdtem faggatni, akkor megváltozott odabent minden. Ahogy reszkető ajkakkal bevallotta. Amikor elhagyta a száját az a szó. Az én anyanyelvemen. Varázsos volt. Nem akartam, hogy megtörjön ez a varázs, vagy azt, hogy Emily egyetlen szívdobbanásnyi időre is kételkedni kezdjen az érzéseimben. Nem most és természetesen nem így akartam bevallani neki, de nem tudtam tovább várni.

Annyira reményteljesen tündököltek a kék zafírok, hogy nem akartam még tovább kétségek közt hagyni őt. Ennél jobb módja pedig nem volt, hogy megnyugtassam. A reakciójából ítélve pedig tökéletes megoldásnak tűnt az, hogy újra megcsókoljam.

- Emily – szuszogtam ajkaink közé, amikor vigyázva fölé magasodtam, ő pedig ösztönösen kulcsolta át a nyakamat és húzott lejjebb magához.

- Szeretlek – pihegte két sóhaj között, ismét koreaiul, megremegett mindenem az édes akcentusától.

Szinte elveszítettem a fejemet Emily mellett, olyannyira éreztetni akartam vele, miként érzek iránta. Csókoltam és csókoltam, lassacskán egyre nagyobb szenvedéllyel, s már-már azon kaptam magam, hogy bal tenyerem oldalán kalandozik játékosan, Emily válaszként körmeit húzta végig gerincem ívén. Megfeszültem az érintései alatt. Magába bolondított.

- JongHyun – zihálta kissé kábultan, derekamban éreztem meg körmeit, mire egy morgást engedtem nyakszirtjébe, ám akaratlanul mélyesztettem bőrébe kissé a fogaimat.

- Au~ - nevetett fel visszafogottan, majd elszakadva tőlem mélyen a szemembe nézett. – Nem haragszol? – kérdezte lehunyt szemekkel.

- Miért? – pusziltam meg orrhegyét, mire édesen fintorgott egyet. – Miért kellene haragudnom?

- Mert. Nem mondtam. Nem mondtam meg az igazat – sütötte le szemeit, de képtelen voltam távol maradni pillantásától, így álla alá nyúlva kérleltem újra a szemkontaktusra.

- Nem mondtad el, mert nem akartál fájdalmat okozni? Szabad akartál lenni? Szabadon szeretni valakit? – kérdeztem megértőn, bármiféle hibáztatás nélkül. – Szabadon szerethess?

- JongHyun. – Egy könnycsepp indult útjára jobb szemének sarkából, melyet rögvest letöröltem ujjbegyeimmel.

- Cssh. Emily. Semmi baj, Emily – pusziltam meg arccsontját, majd homlokát, orrhegyét, végül ajkain zártam utamat. – Nem haragszom, Yeoboya. Édesem.

Könnyed mozdulattal legördültem Emilyről, majd azzal a lendülettel az ölembe ültettem, hogy szorosan magamhoz ölelhessem, mielőtt könnyek között tör ki, és esetleg csillapíthatatlan zokogás kerekedik felül rajta. Nem akartam, úgy érezze, hogy nem számíthat rám. Mellette akartam lenni.

- Nyugodj meg, Emily, nincs semmi baj – pusziltam meg szőke tincseit. – Nincs semmi baj – ismételgettem szüntelenül.

- JongHyun – belebújt a mellkasomba, és hosszan beleszagolt, önkéntelenül elmosolyodtam az ösztönösségétől. – Köszönöm – motyogta.

- Nincs okom haragudni rád, Emily, hiszen semmi rosszat nem tettél. Semmi baj, Emily.

- Tényleg nem haragszol? – pityeregte még mindig a nyakamba bújva, s már épp kezdtem volna egy csókkal beléfojtani a további szavait, amikor kicsi tappancsokat éreztem meg a bokámhoz érni.

- Roo-yah? – kuncogtam halkan, ahogy tapogatni kezdte a lábszáramat. – Ano~? Gyere, Roo-yah. Adj egy puszit Emilynek.

Óvatosan lehajoltam Roo-ért, majd megfogva, Emily ölébe tettem a kutyusomat. Emily elmosolyodott, és azonnal kezei közé fogta őt és simogatni kezdte. Hamar megnyugodott, hála mindkettőnk közbenjárásának, s el is felejtette, korábban mi fájt neki odabent. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy Emily lelkén megannyi heg vár gyógyításra, s talán jó úton haladunk afelé, hogy én legyek az, aki ezt megteszi.

- Akkor lekísérsz minket? – pusziltam meg az arcát, halkan nevetett egyet.

- Mennetek kell? – bújt Roo bundájába, félve nézett fel rám.

- Nem akarom az egész délelőttödet elrabolni, bármennyire is szeretném.

- Szívesen vagyok veled – pirult el.

- Sétáljunk egyet, és kérdezzük meg a lányokat is a terveikről, jó lesz? – mosolyogtam.

Erőt kellett vennem magamon, hogy ezt az ajánlatot javasoljam Emilynek, de nem akartam kisajátítani, mert nem akartam, hogy úgy érezze, magamhoz láncolom. Szabadságra vágyott, és szabadon akartam szeretni.