37. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Ha nem lett volna az a harsány rikácsolás, akkor képes lettem volna bevallani KiBumnak, mire is gondoltam azzal, mikor azt mondtam neki, hogy szeretném az utazás előtti éjszakát vele tölteni. De mégis ki a franc visít ilyen éktelen hangon? Láttam KiBum arcán, hogy ő is meglepődött a zajforrás kilétét illetően, mire rám nézett, biztatólag mosolygott egyet és Alice-hez sétáltunk mindketten.

- Ó, te jó ég! – fakadt ki KiBum, ahogy Alice háta mögé léptünk, mire a fiatalabb nővérem rémülten kapta fejét KiBumra.

- KiBum?! – zokogott fel kis híján, aztán elengedve a kezemet, TaeMinhez és a vele veszekedő lányhoz iparkodott.

Próbáltam mielőbb megnyugtatni Alice-t, de minden igyekezetem hiábavalónak tűnt. TaeMinen kívül senki nem tudott volna rá igazán hatással lenni, bár egy röpke szívdobbanásra felcsillant a remény, amikor KiBum lépdelt vissza hozzánk. Tökéletes higgadtság és komolyság uralta arcvonásait, ellentétben TaeMinnel, aki az ideg-összeroppanás szélén táncolt látszólag.

- Tudom, hogy nehezen értitek meg a másikat, így inkább tolmácsolnék köztetek, ha nem bánod – szólalt meg KiBum hibátlan angol kiejtéssel, s mindannyian tudtuk, hogy az lesz a legjobb, ha a harmadik szerepét most ő veszi fel.

- Nem bánom – felelt Alice némiképp csalódottan.

- Alice. NaEun és TaeMin valóban egy pár. – Ennél a mondatnál láttam, ahogy Alice lelkileg összetörik, és nincs az a földi vagy égi erő, ami valaha is változtathatna ezen a tényen.

Ahogyan láttam azt is, mikor végiggördül az első sós nedvesség arcán, leplezve a többit hevesen pislogni kezd, majd azt az egy kibuggyanót gyorsan letörli. Mellette akartam lenni, így megkerestem kezét és szorosan összekulcsoltam az ujjainkat, hogy biztos támaszt tudjak nyújtani a számára. De mielőtt Alice még nagyobb bánatba zuhant volna, KiBum folytatta is tovább a gondolatát.

- Egy pár... volt – mosolygott lágyan. – Mielőtt még NaEun Kínába utazott volna. Ennek már legalább fél éve, azóta a lány nem jelentkezett, s ha jól tudom, TaeMin-ah sem kereste őt semmilyen formában. Jól tudom? – TaeMin felé fordult, aki határozottan bólintott válaszul KiBum kérdésére. – Annak idején átrágtam ezt a csontot a Kölyökkel, és én javasoltam neki azt, hogy felejtse el a lányt és kezdjen új életet. Kezdje megélni az álmait és a vágyait. – KiBum korábbi mosolya szélesedett picit, ahogy Alice-re nézett.

- Azaz? – szipogta keserűen, semmiféle pozitív változásban nem bízva.

- Azaz. TaeMin és NaEun már fél éve nincsenek együtt, mert a lány külföldre költözött a karrierje miatt. A kölyök itt maradt, és megpróbálta felépíteni a saját álmait. Aztán jöttél te, Alice, és minden számítását keresztül húztad – cirógatta meg gyengéden az arcát.

- Uhm – Alice szeméből potyogni kezdtek a könnyei, amik megállíthatatlanul folytak végig az arcán. – Komolyan? Nincs...? Nincs köztük...? – hebegte két sírógörcs között.

- Ha volt is valaha köztük bármi is, amit én kizártnak tartok – kuncogott fel –, akkor az a te érkezéseddel szerte is foszlott. Alice? – fogta két keze közé a nővérem arcát.

- Hm...? – pityeregte.

- TaeMin-ah a füle hegyéig beléd van habarodva, hidd el nekem. Nem mondanám, ha nem így lenne. – Ezzel nyomott egy puszit Alice orrhegyére, kicsit magához ölelgette, megszeretgette, aztán TaeMinhez terelte két könnyű mozdulattal. Kibum pedig hozzám araszolt. Megfogta mindkét kezemet, ajkaihoz emelte őket, s egy törődő-lágy csókkal illette a bőrömet.

- Mit is mondtál az előbb? – suttogta gyermekien mosolyogva. – Mielőtt még NaEun megzavart volna minket. Mi van azzal az utolsó éjszakával?

- Uhm. – Paradicsomokhoz hasonló színt öltöttem magamra a másodperc tört része alatt, olyannyira zavarba hozott. – Hogy...? Hogy az...?

- Ühüm. Mintha azt mondtad volna, hogy velem szeretnéd tölteni. Tényleg így gondoltad? Megtennéd? – Közelebb húzódott hozzám, karjaimat nyakára vezette, s lassan végigsimított gerincem ívén, hogy a mellkasához préselődjek. – Velem töltenéd azt az éjjelt? – pihegte számtól milliméternyi távolságra.

- Ki... Kib... KiBum... – ziháltam nevét önkívületlenül.

- Én lennék a legboldogabb, ha így lenne – csúsztatta jobb tenyerét arcomra, s gyengédséggel telve játszadozott bőrömön puha ujjbegyeivel.

- Igen – fújtam ki idáig bent tartott levegőmet. – Szeretném. Szeretnék veled. Veled. Veled szeretném tölteni. Az éjszakát. – Félig lehunyt szemekkel suttogtam KiBum ajkaira, majd érzékien bezárta a távolságot közöttünk.

* * * Alice POV * * *

- TaeMin-ah a füle hegyéig beléd van habarodva, hidd el nekem. Nem mondanám, ha nem így lenne.

KiBum szavai a Mount Everestet is képesek lettek volna lebontani. Legalábbis én így éreztem, mikor az utolsó mondat elhagyta száját, és kettesben hagyott TaeMinnel. Egy hegy omlott le a mellkasomban, s parányi reménycsillag gyulladt ugyanott. TaeMin félénken lépdelt közelebb hozzám, reszkető kezekkel kereste meg az enyémeket, majd fonta is össze az ujjainkat.

- Sajnálom, Alice – kért bocsánatot angolul, mire a szívem rögtön dübörögni kezdett a mellkasomban.

- TaeMin-ah! – fakadtam ki könnyeim között, ám ezúttal már a boldogságtól hullottak annyira. – Ne aggódj! Jól. Jól vagyok! – szipogtam, ahogy megkapaszkodtam a nyakában, s erősen magamhoz öleltem.

- Alice – sóhajtotta nyakamba temetve arcát, miközben szorosan fonta át derekamat. – Sajnálom – ismételte megállás nélkül, én csak a fejemet ráztam, feleslegesen kér folyton bocsánatot.

- Nem haragszom – szólaltam meg két lélegzetvétele között. – TaeMin-ah. Nem. Nem tudok.

Megkerestem TaeMin állát és némi erőszakkal ugyan, de felemeltem a fejét, hogy egymásra nézhessünk. Látni akartam azt az étcsokoládé szempárt, ami mindig melegséget áraszt magából. Azt a pillantást, ami rabul ejtett az első találkozásunkkor. El akartam veszni TaeMin lélektükreiben, s örökre belefulladni.

- Alice? – dünnyögte homályos szemekkel. – Alice?

- Cssh. – Egyszer fogai között szorított ajkaira néztem, egyszer pedig újfent a gyémántokba. – Nincs semmi baj – sóhajtottam halkan. – Szeretlek.

Ahogy kimondtam koreaiul ezt az egyetlen szót, TaeMinnél mintha megtört volna a jég. Kétségtől megtelt szembogaraiba remény és felhőtlen öröm költözött ettől a mondattól. Mintha egy egészen másik TaeMin állt volna már előttem. Aggodalmai szertefoszlottak, hála és boldogság járta át minden porcikáját. Ahogyan az enyémet is.

- Szeretlek, Alice! – kiáltotta el magát a nyílt utcán, majd nevetve engedte el a derekamat, hogy helyette magasabban fogja meg testemet, s könnyű szerrel megemelt a földtől. – Szeretlek. Szeretlek! Szeretlek! – ujjongott megállás nélkül, s közben tengelyünk körül forogtunk, majdnem felborulva és fellökve mindent magunk körül.

- TaeMin-ah! – sikkantottam fel én is, ahogy kapaszkodtam a nyakában, és egyre jobban elveszítettem a kontrollt a saját testem felett. – TaeMin-ah! Tegyél. Le! – kérleltem két forgás között nevetgélve, de a táncos hajthatatlan volt.

- Soha nem engedlek el! – kiabálta azokat a mondatokat, amiket könnyedén megtanult egy-egy angol dalszövegből, én pedig csak mosolyogni tudtam ezeket hallva. – Mindig veled leszek! Tökéletes vagy. Légy az enyém! Légy nekem. Légy velem. Akarlak téged.

Ennél a mondatnál a vállaira szorítottam alkarjaimmal, s ez volt az a momentum, mikor TaeMin megállt a röptetésben és óvatosan visszaengedett a földre. Zihálva, levegő után kapkodva fújtatott, s mélyen a szemembe nézett. Úgy tűnt, fogalma sincs az utolsó mondatáról, ami számomra viszont meglehetősen is kétértelműen hatott.

- Alice? – kapkodta a levegőjét. – Alice?

- TaeMin. Uhm. Amit. Amit mondtál. Uhm.

- Hah? Mikor? – pislogott hevesen emelkedő mellkasával.

- Egy perce.

- Akarlak téged? – ismételte meg remegő ajkakkal, az én szívem vadul kalapált rá válaszul.

- Ühüm – bólintottam kisvártatva.

- Talán? Uhm. Ez baj?

- Nem! Vagyis. Huh. Tae... TaeMin – pilláztam aprókat teljes vörösségben úszva.

- Tökéletes vagy – simította bal tenyerét nyakszirtemre, majd ujjait bőrömbe nyomva picit, közelebb húzott magához. – Akarlak – szuszogta számra hajolva, azzal a hangsúllyal, mikor a szenvedély elveszi az eszedet, s nem tudsz tovább parancsolni a vágyaidnak. – Szükségem van rád – csókolt meg mélyen, bármiféle habozás nélkül. – Akarlak – súgta pillanatnyi elválásunkkor, s már hajolt is vissza, hogy ugyanott folytassa.

Nem tudtam tovább tiltakozni sem az érzéseim, sem pedig TaeMin ellen. Elsodródtam a vággyal és az érzéssel. Lábujjhegyre emelkedtem, közben átkulcsoltam lüktető nyakszirtjét és TaeMin testéhez feszültem. Azt akartam, hogy érezze, semmi másra sem vágyom rajta kívül. Senki más nem tölti ki a gondolataimat, egyedül ő. Egymás szájából kapkodtuk a levegőt, alsó és felső ajkát egyaránt fogaim közé szorítottam, nyelvünk érzéki csatát vívott a másikéval.

Talán ha nem érkeznek az elégedetlenkedők mormogásai és megjegyzései, akkor addig folytatjuk, míg véget nem ér az életünk. Nagy nehézségek árán sikerült elszakadnom TaeMintől, még egyszer szája után kaptam, hogy egy utolsó fékevesztett csókot válthassunk abban a pillanatban. Belé szerettem, mint még soha másba. Érte képes vagyok mindent feladni.

* * * Emily POV * * *[16+]

- ...bebizonyítom.

- JongHyun? – Nevén kívül semmit nem tudtam reagálni korábbi szavaira, teljesen letaglózva bámultam JongHyunt.

- Cheonsa... – súgta homlokával az enyémnek támaszkodva, mitől a könnyeim csak még jobban potyogni kezdtek.

A puszta lényével képes volt elvarázsolni, nem kellett semmit sem szólnia, hogy magába szédítsen. Egyszerűen belebolondultam. Ahogy a növényeknek van szüksége a napsütésre és az esőre, úgy volt szükségem JongHyunra a létezésemhez. Mindkét kezét az arcomra csúsztatta és gyengéden simogatta a bőrömet, közben ujjbegyeivel törölgette le a sós nedvességet.

- JongHyun – suttogtam ajkaira hajolva.

- Yojeong... – pihegte lehunyt szemekkel, majd apró puszit hintett az orromra.

- Hah? Minek... Minek neveztél? – kérdeztem aléltan.

- Ami valójában vagy – felelte lágy mosollyal ajkain.

- Az előbb. Az előbb mást mondtál – hebegtem némiképp értetlenül.

- Mindkettő igaz rád – kuncogta, aztán kicsit hátrébb húzta a fejét, de kezeit nem vette el arcomról. – Angyal és tündér. Mindkettő egyszerre vagy.

- Zavarba hozol – pironkodtam.

- Pedig nincs ilyen szándékom – mosolygott szélesebben. – Csak őszinte vagyok.

Beharaptam alsó ajkamat és lassanként közelebb hajoltam JongHyunhoz. Orrom érintette az ő orrát, forró lélegzetvételei érzéki tangót lejtettek a számon, a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt. Hallottam már megannyi bókot és kedves szót a férfiaktól, ám ami JongHyun ajkait hagyta el, másként hatott rám. Elhittem. Bármit is mondott, minden egyes szavát igaznak tartottam.

Ujjaim feljebb siklottak nyakszirtjén, majd jobb kezemet rozsdabarna tincsei közé fúrtam, míg bal kezemet lapockái közé vezettem. Magamhoz húztam a másodperc tört része alatt, és megcsókoltam. Nem gondolkodtam, nem tétováztam, nem mérlegeltem. Érezni akartam. Mindenemmel. Gyengéden megmarkoltam fürtjeit és még erősebben vontam ajkaimra. Fogaimmal harapdáltam száját, körmeimmel hátát karmolásztam megállás nélkül. Elvette az eszemet, s ahogy viszonozta a közeledésemet, csak még inkább érezni akartam őt.

- Emily – szakította meg egyetlen szívdobbanásnyi időre a csókunkat. – Yojeong. Emily. Én. Emily. Jagiya – becézgetett szüntelenül két elfojtott csókcsata között, s már tapadtam is újra rá.

- Itt vagyok – leheltem kissé vöröslő és duzzadt ajakpárjára.

Ezzel már döntöttem is hátára és fölé magasodtam. Könnyed mozdulatokkal segített elhelyezkedtem a teste felett, s már felfedező útra is indult bársonyos és melegséget árasztó tenyereivel a testemen. Ösztönösen hullámoztatni kezdtem testem felette, fülem mögé tűrte arcunkba lógó tincseimet, majd tarkómon pihentetve tovább tenyerét, csókoltuk egymást.

A testemen eluralkodott a vágy, s úgy tűnt, hogy JongHyunnál is egyre hevesebbek az érzelmek. Legalábbis az ölemben mindenképp így éreztem, de már nehezen tudtam parancsolni az indulataimnak. Érezni akartam. Szeretni. Őszintén.

- Emily – szólalt meg érzékien duruzsolva. – Emily. Abba. Muszáj. Le. Kell. Állnom.

- Akkor állíts le – kértem félájultan, s már meg is feledkeztem korábbi kéréséről.

Kiszabadítottam bal kezemet a matrac és háta közül, majd körmeimet játékba hívva húztam végig kezemet feszes alkatán. Beleremegtem a saját érintéseimbe, ami csak még inkább olaj volt a már így is lángoló tűzre. JongHyun ujjai is egyre többször kandikáltak be a pólóm alá, és markolta meg egyre gyakrabban a fenekemet is. Olykor egy elfojtott nyögés szakadt fel belőlem, de továbbra sem álltam meg, JongHyun pedig újabb és újabb mormogással jutalmazott.

- Emily. Jagi. Megőrülök. Érted – fordított pozíciónkon, és most ő nehezedett rám kissé teljes testével. – Megőrjítesz. – Csókolt vadul, aztán elszakadva számtól, nyakamat vette ostrom alá.

- Még – mozdítottam meg csípőmet JongHyun alatt, ahogy lábaimmal körbeöleltem keskeny derekát. – JongHyun... Ah... Ne. Ne hagyd... kérlek... JongHyun...

- Nem akarom elveszíteni a fejem veled – dünnyögte nyakamba hajolva, de nem állt meg szenvedélyes csókjai közepette.

- Én igen – sóhajtoztam kifordulva teljesen magamból. – JongHyun... kérlek... ne... hagyd most abba...

- Türelem – kibújt vállgödrömből és mélyen a szemembe nézett. Ködös szempárja még így is varázslatos volt és magába szívott. – Türelem, Kedvesem. Kérlek. Légy türelmes. Nem akarok elsietni veled semmit sem. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Most még van idő megállni.

- JongHyun... – Ahogy belefeledkeztem mélybarna lélektükreibe, elgondolkodtam.

Van idő megállni. Most. De mi lesz holnap? Mi lesz két nappal később? Mikor el kell utaznom? Akkor már nem lesz idő. Nem lesz idő, hogy érezzem. Érezzem a gyönyört, amit nyújt nekem... talán soha többé már. Mégis meg akar állni... Talán soha nem találkozunk többé, de mégsem akar visszaélni a helyzettel, helyette inkább arra szánja az időt, hogy reményt adjon az újabb esélynek. Arra, hogy ténylegesen is az övé legyek akkor, amikor valójában elérkezik az idő számunkra... és ha nem lesz holnap? Ha nem lesz többé idő megállni? Képtelen voltam tovább vesztegetni az időt, amit együtt tölthetünk...