~ 35. fejezet ~

* * * KiBum POV * * *

- Igen, pontosan azt jelentené. – Mélyen Zoey szemeibe nézve intéztem hozzá szavaimat. – Nálam laknál, velem dolgoznál és elkísérnélek a szüleidhez havonta.

- Komolyan mondtad, KiBum? – motyogta mély ámulatban úszva, alig akart hinni a saját fülének, pontosan azokat soroltam fel neki korábban, amiket ő mondott nekem.

Hiszen miért is ne lehetne így? Elég nagy a lakásom kettőnknek, kényelmesen elférhetnénk mindketten, a lányoknak mindig jól jön egy újabb asszisztens, aki segít nekik a gondjaikban, ahogyan az is megoldható lehet mindkettőnk részéről, hogy havonta egy hétvégét a szüleinél töltsük. Hibátlanul kivitelezhető. Elvesztem Zoey csodálkozó lélektükreiben, annyira varázslatosan csillogtak a napsütésben. Magába rángatott egyetlen szívdobbanásom alatt.

Lassan felemeltem a bal kezemet és Zoey arcára csúsztattam a tenyeremet. Hirtelen összerezzent az érintésemtől, majd egy pillanatra el is húzta a fejét és döbbenten bámult rám.

- Jól vagy, Zoey? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Hah? – hebegte kétkedőn.

- Nem hiszed, hogy megoldhatnánk ezt a dolgot? – Közelebb léptem Zoeyhoz, a mellkasom az övéhez feszült, dübörgött a szíve a bordái között.

- N-nem. Vagyis. Nem – pislogott aprókat. – Mármint. Én. Kib. KiBum – nyelte le a torkában gyülemlő gombócokat. – Én. KiBum. Én.

- Cssh, Zoey. Nincs semmi baj. – Mindkét kezemet a vállaira simítottam, hosszan végigvezettem karjain a tenyereimet, aztán a derekán bezárva utamat, magamhoz öleltem.

Halk zokogásban tört ki, ahogyan vállai is finoman rázkódni kezdtek a karjaim alatt. Fejemet nyakszirtjébe temettem és ő is belebújt a mellkasomba. Megkapaszkodott a nyakamban, s hagyta, hogy elsodorják az érzései. Nem akartam, hogy úgy érezze, nem számíthat rám, mikor bajban van, ezért nem is csitítgattam olyan lelkesen. Simogattam és lágyan ringattam a testünket, s vártam, míg a szipogás lassacskán hagy alább.

Hosszú percek teltek el, mire Zoey valamelyest megnyugodott, és óvatosan kibújt a mellkasomból. Könnyes, kisírt szemekkel nézett fel rám, a szívem is meghasadt ettől a tekintettől. Újfent arcára simítottam a tenyeremet és letörölgettem ujjbegyeimmel a még kibuggyanó könnycseppeket.

- Jól vagy, Zoey? – suttogtam halkan.

- Ühm – nyelt le egy újabb sós nedvességet. – Tényleg. Tényleg képes. Képes lennél. Lennél erre? – szipogta még kissé rekedtes hangon.

- Érted bármire képes lennék, Zoey. – Lassan megszüntettem a pillanatnyi távolságot közöttünk, gyengédséggel telve hajoltam ajkaira és hívtam egy vallomással teli csókba.

- Oh, KiBum – pityeregte ajkaimra, majd gondolkodás nélkül viszonozta a negédes érintést.

- Cssh.

Ujjaimat rövid tincsei közé fúrtam és még inkább ajkaimra húztam, hogy elmerülhessünk a szerelmünk tengerében. Nem akartam, hogy azt higgye, csak játszom vele, játékot űzök abból, amit érez. Elégszer bizonyította már az ittléte alatt, hogy képes lenne sok mindent feláldozni a kapcsolatunkért. S ugyanezt én is hajlandó lennék megtenni érte. Érte, aki levett a lábamról a puszta jellemével és egészen másmilyen emberré tett. Jobb emberré lettem általa.

- Akkor? – pihegtem lélegzetvételnyi elválásunkkor. – Itt maradsz velem?

- Uhm. KiBum. Én. Én szívesen. Maradnék. De. De a szüleim – pislogta zavarában.

- Zoey – fojtottam belé a további gondolatokat, mert hirtelen belém hasított egy még jobb ötlet. – Mit szólnál ahhoz, hogy a visszautatokkor én is veletek mennék? – Kidülledt pupillákkal meredt rám a hallottaktól. – Veszek én is egy repülőjegyet, felszállok a gépre és elmegyek veled a szüleidhez, hogy illően bemutatkozhassak nekik.

- Bemutatkozhass? – Ez volt az a pillanat, amikor Zoeyt újabb mély gödörbe taszítottam a kijelentésemmel.

- Igen, az udvarlódként. – Zoey torkán akadt a következő lélegzetvétele.

* * * TaeMin POV * * *

Tisztában vagyok vele, hogy amit Alice-től kértem, az felért a lehetetlennel. Hiszen megvan a saját élete, amit nem várhattam tőle, hogy felborítson miattam. Nem ismertük egymást olyan jól, hogy erre kérhessem olyan könnyedén. Ahogyan nekem is megvan a magam élete, és most a tánciskola mellett nehéz lett volna elég időt szentelnem Alice-re is. Annyit, amennyit megérdemel.

- Sajnálom – bukott ki belőlem mélázásom közepette, mire Alice csak parányikat pislogott válaszul. – Sajnálom – ismételtem meg elcsukló hangon, Alice pupillája még inkább kidülledt.

- TaeMin? – rebegtette kérdőn hosszú pilláit, a lelkem is beleremegett a hangjába, ahogy nevemen szólított.

- Én. Uhm. Alice. – Annyira örültem volna, hogy ha nem hanyagolom el túlzottan az angol tanfolyamot, és akkor most jobban meg tudnám magam értetni Alice-el, és nem kellene felbüfögnöm minden egyes gondolatomat. – Meg. Én. Bánt. Téged – dünnyögtem, de Alice tekintete továbbra is kétkedő volt.

- Nincs semmi baj, TaeMin-ah – felelte halkan, s közben jobb tenyerét arcélemre csúsztatta.

Újfent megremegtem, ahogy forró, bársonyos bőre az enyémhez ért, a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, hirtelen fojtogatni kezdte a torkomat az érzés. Az érzés, ami szűnni nem akaróan lüktetett a bordáim között, valahányszor Alice szembogaraiba feledkeztem. Az érzés, hogy szeretem. Szívem minden lüktetésével rajongtam Alice-ért, és nem akartam, hogy ez valaha is megváltozzon. Bármit képes lettem volna megtenni azért, hogy boldog legyen.

Alice ujjai lassan feljebb siklottak az arcomon, míg végül a nyakamon zárta be remegő útját. Homlokát az enyémhez döntötte, félszegen felsóhajtott. A forró levegő végigcikázott a számon, akaratlanul nyaltam meg ajkaimat, szinte üvöltöttem Alice csókjáért, annyira vágytam a közelségére.

- Alice – pihegtem alig hallhatóan. – Alice.

- Igen? – súgta mélyen a szemembe nézve, megbűvölt a pillantása.

- Alice – sóhajtottam, miközben lassan ajkaira hajoltam, hogy végre érezhessem őket a számra simulni.

Nem visszakozott. Lágyan, gyengédséggel telve viszonozta a csókomat, teljesen belefeledkeztem a negédes érintésbe. Megkapaszkodott a nyakamban, szorosabban fontam össze karjaimat vékony dereka körül. Az idő és a tér megszűnt körülöttünk, többé nem érdekelt, hol vagyok, vagy miként cselekszem, csak érezni akartam Alice-t. A lehető legkülönfélébb módon. Kellett. Szükségem volt rá. S tudtam, mikor elérkezik a búcsú ideje, képtelen leszek őt elengedni.

- TaeMin-ah – zihálta ajkaink közé pillanatnyi elválásunkkor, egy másodpercre észhez tértem, de az őrjítő vágy ismét felülkerekedett az elmémen, képtelen voltam megálljt parancsolni az érzéseimnek.

- Alice – csókoltam egyre szenvedélyesebben, karjaim önkéntelenül siklottak végig gerince érzéki ívén, s kezdtem bebarangolni testének minden porcikáját.

Egy éles dudaszó szakította félbe a mámorító érzést, azonnal szétreppentünk, ahogy eljutott tudatunkig a fülsiketítő hangtónus. Alice ijedten forgatta a fejét köztem és a zajforrás között, végül megdermedt az utcafront irányába. Lekövettem Alice tekintetét, abban a minutumban megfagytam. Tátott szájjal meredtem az járda szélén ácsorgó lányra, aki kissé haragos vonásai közepette meresztgette rám szemeit.

- Öhm. – Lenyeltem a torkomban összegyülemlő gombócokat, majd lassan az ismerős lány felé fordultam, miközben remegve megkerestem Alice kezét, s rálelve, rögvest összefontam ujjainkat.

- TaeMin-ah? – suttogta a fülemhez hajolva, mire ráemeltem pillantásomat, hogy válaszolhassak neki.

- Csak egy pillanat.

Ezzel szorítottam még egyet Alice kezén, még egyszer mélyen a szemébe néztem, majd nehézkesen elengedtem ujjait és a bosszús lányhoz lépdeltem. Szinte már forrongott a dühtől, én pedig zavaromban megvakartam a tarkómat, ahogy elé értem.

- Szia – mormoltam. – Szia, NaEun – sütöttem le szemeimet.

- Megmagyaráznád, Lee TaeMin?! – bukott ki belőle kissé emeltebb hangon, egy másodpercre összerezzentem. – Mégis mit művelsz ezzel a lánnyal a nyílt utcán? – kért számon ellenkezést nem tűrően.

- TaeMin-ah? – hallottam meg a hátam mögött Alice hangját, mire hátra sandítottam. – Ki ez a lány? – kérdezte megértőn.

- Son NaEun – vallottam be bűnbánóan. – A. A barátnőm. Volt – lehajtottam a fejemet, az árnyékból még láttam, ahogy Alice visszahúzza a karját, mielőtt az még vállamra simulhatna.

- Attól, mert fél évre Pekingbe utaztam, még nem mondanám azt, hogy volt! – dühöngött NaEun, s ezzel csak még jobban összezavartam Alice-t.

* * * JongHyun POV * * *

Emily vallomása a világomat törte össze legbelül. Legalábbis majdnem összetörte. De mikor az érzéseiről kezdtem faggatni, akkor megváltozott odabent minden. Ahogy reszkető ajkakkal bevallotta. Amikor elhagyta a száját az a szó. Az én anyanyelvemen. Varázsos volt. Nem akartam, hogy megtörjön ez a varázs, vagy azt, hogy Emily egyetlen szívdobbanásnyi időre is kételkedni kezdjen az érzéseimben. Nem most és természetesen nem így akartam bevallani neki, de nem tudtam tovább várni.

Annyira reményteljesen tündököltek a kék zafírok, hogy nem akartam még tovább kétségek közt hagyni őt. Ennél jobb módja pedig nem volt, hogy megnyugtassam. A reakciójából ítélve pedig tökéletes megoldásnak tűnt az, hogy újra megcsókoljam.

- Emily – szuszogtam ajkaink közé, amikor vigyázva fölé magasodtam, ő pedig ösztönösen kulcsolta át a nyakamat és húzott lejjebb magához.

- Szeretlek – pihegte két sóhaj között, ismét koreaiul, megremegett mindenem az édes akcentusától.

Szinte elveszítettem a fejemet Emily mellett, olyannyira éreztetni akartam vele, miként érzek iránta. Csókoltam és csókoltam, lassacskán egyre nagyobb szenvedéllyel, s már-már azon kaptam magam, hogy bal tenyerem oldalán kalandozik játékosan, Emily válaszként körmeit húzta végig gerincem ívén. Megfeszültem az érintései alatt. Magába bolondított.

- JongHyun – zihálta kissé kábultan, derekamban éreztem meg körmeit, mire egy morgást engedtem nyakszirtjébe, ám akaratlanul mélyesztettem bőrébe kissé a fogaimat.

- Au~ - nevetett fel visszafogottan, majd elszakadva tőlem mélyen a szemembe nézett. – Nem haragszol? – kérdezte lehunyt szemekkel.

- Miért? – pusziltam meg orrhegyét, mire édesen fintorgott egyet. – Miért kellene haragudnom?

- Mert. Nem mondtam. Nem mondtam meg az igazat – sütötte le szemeit, de képtelen voltam távol maradni pillantásától, így álla alá nyúlva kérleltem újra a szemkontaktusra.

- Nem mondtad el, mert nem akartál fájdalmat okozni? Szabad akartál lenni? Szabadon szeretni valakit? – kérdeztem megértőn, bármiféle hibáztatás nélkül. – Szabadon szerethess?

- JongHyun. – Egy könnycsepp indult útjára jobb szemének sarkából, melyet rögvest letöröltem ujjbegyeimmel.

- Cssh. Emily. Semmi baj, Emily – pusziltam meg arccsontját, majd homlokát, orrhegyét, végül ajkain zártam utamat. – Nem haragszom, Yeoboya. Édesem.

Könnyed mozdulattal legördültem Emilyről, majd azzal a lendülettel az ölembe ültettem, hogy szorosan magamhoz ölelhessem, mielőtt könnyek között tör ki, és esetleg csillapíthatatlan zokogás kerekedik felül rajta. Nem akartam, úgy érezze, hogy nem számíthat rám. Mellette akartam lenni.

- Nyugodj meg, Emily, nincs semmi baj – pusziltam meg szőke tincseit. – Nincs semmi baj – ismételgettem szüntelenül.

- JongHyun – belebújt a mellkasomba, és hosszan beleszagolt, önkéntelenül elmosolyodtam az ösztönösségétől. – Köszönöm – motyogta.

- Nincs okom haragudni rád, Emily, hiszen semmi rosszat nem tettél. Semmi baj, Emily.

- Tényleg nem haragszol? – pityeregte még mindig a nyakamba bújva, s már épp kezdtem volna egy csókkal beléfojtani a további szavait, amikor kicsi tappancsokat éreztem meg a bokámhoz érni.

- Roo-yah? – kuncogtam halkan, ahogy tapogatni kezdte a lábszáramat. – Ano~? Gyere, Roo-yah. Adj egy puszit Emilynek.

Óvatosan lehajoltam Roo-ért, majd megfogva, Emily ölébe tettem a kutyusomat. Emily elmosolyodott, és azonnal kezei közé fogta őt és simogatni kezdte. Hamar megnyugodott, hála mindkettőnk közbenjárásának, s el is felejtette, korábban mi fájt neki odabent. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy Emily lelkén megannyi heg vár gyógyításra, s talán jó úton haladunk afelé, hogy én legyek az, aki ezt megteszi.

- Akkor lekísérsz minket? – pusziltam meg az arcát, halkan nevetett egyet.

- Mennetek kell? – bújt Roo bundájába, félve nézett fel rám.

- Nem akarom az egész délelőttödet elrabolni, bármennyire is szeretném.

- Szívesen vagyok veled – pirult el.

- Sétáljunk egyet, és kérdezzük meg a lányokat is a terveikről, jó lesz? – mosolyogtam.

Erőt kellett vennem magamon, hogy ezt az ajánlatot javasoljam Emilynek, de nem akartam kisajátítani, mert nem akartam, hogy úgy érezze, magamhoz láncolom. Szabadságra vágyott, és szabadon akartam szeretni.