34. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Míg le nem értünk a földszintre, addig tapadtunk egymáshoz. Érezni akartam KiBum puha ajakpárját az enyémhez simulni. Egészen addig, míg szusz van bennem, míg erő van a lábaimban, s míg eszemet nem vesztem. Egyszerűen csak muszáj volt. Kellett. Szükségem volt arra, hogy KiBum mellettem legyen, s hogy én mellette legyek.

A lift halk csengetéssel jelezte, hogy leértünk az utolsó szintre, és innen már csak az üvegajtó volt, ami elválasztott minket a külvilágtól. Amint kinyílt a fémszörnyeteg ajtaja, az ebek abban a momentumban ugrottak is ki a felvonóból és rohamozták meg a bejárati ajtót. Akaratlanul is utánuk akartam sietni, de KiBum megragadta a bal csuklómat és megakadályozott benne, majd egyetlen határozott füttyentéssel vissza is hívta a kutyáit, akik meghallva a parancsszót már a lábainál keringőztek.

- Nem kellene kimenni velük sétálni? – tértem azonnal másik témára, mielőtt még KiBum kérdezhetett volna vissza, s újra nem kezd könyörögni.

- Mindjárt – felelt kimérten.

- Rendben. – Képtelen voltam elterelni a gondolatait, egyszerűen nem hagyta magát befolyásolni, tehettem volna akármit is ellene, a tekintetében láttam, hogy hajthatatlan.

- Zoey – kezdett bele némiképp reménykedően.

- Igen? – suttogtam szinte, miközben visszaléptem hozzá.

- Komolyan mondtad, hogy visszamész Angliába? – megremegett a hangja az utolsó szavánál, az én gyomrom pedig görcsbe rándult a kérdésétől.

- KiBum – sóhajtottam fel a nevével, váratlanul könnybe lábadt a szemem, nem tudtam azonnal válaszolni, megnyugtatni, pusztán balgán bambultam KiBumra.

- Elutazol, igaz? – sütötte le szemeit csalódottan. – Még én sem tudlak visszatartani. Sehogyan sem. Akkor sem, ha azt mondanám, lenne hol laknod, munkát is hamar találhatnánk a számodra. Igaz? – Fel sem emelve macskás szemeit mormolta maga elé a gondolatait, az én szívem pedig egyre jobban sanyargatta a bordáimat.

- Ez nem olyan egyszerű, KiBum – dünnyögtem magam elé, kétségbeesetten, fájdalmaimat magamba fojtva.

- Miért nem, Zoey? – felkapta a fejét, a tekintetünk összeakadt. – Hiszen mondtam. A lakhatásra nem lenne gondod, ahogyan a munka sem okozhat semmiféle problémát. A nyelvet megtanulni pedig segítek. Maximum egy hónap kell és belerázódsz mindenbe – győzködött megállás nélkül, egyre reményteljesebb hangon.

- Mi lesz a szüleimmel? A nővéreimmel? A gyakorlati időmmel? – soroltam az egyből eszembe jutó indokokat, amikkel talán rá tudtam volna beszélni, hogy visszaengedjen Angliába.

- Gondolod, hogy a nővéreid nem támogatnának? A szüleidhez pedig havonta elutazhatnánk.

- Nánk? – ütötte meg a fülemet a többes szám. – Ezt hogy’ érted, KiBum?

- Hát. Hát úgy. Úgy, hogy én. Hogy. – A füle tövéig vörösödött zavarában, azt sem tudta, merre kapkodja a tekintetét, olyannyira meglepte még a saját őszintesége is.

- Igen? – Akaratlanul is elmosolyodtam az édes zavarát látva, olyan volt, mint egy rajtakapott kisgyerek. – Mire gondoltál a lakhatással kapcsolatban? – kérdeztem szinte alig hallhatóan.

- Hát. Arra. Arra, hogy.

- Akár nálad is lenne egy üres szoba? – súgtam füléhez hajolva, összerezzent a közelségemtől, mire rám kapta pillantását. – Ahogyan a munkában is úgy tudnál segíteni, hogy lehetnék az asszisztensed is? Akár? – pislogott aprókat, de még mindig nem tudott megszólalni. – Nos? Ez lenne az a megoldás? Lakjak nálad, adsz munkát és hajlandó lennél velem együtt meglátogatni a szüleimet, ha kell, minden hónapban?

KiBum állt döbbenten, majd ahogy a kutyái megkapargatták a lábszárát, rájuk nézett. Én is követtem benne, s éreztem, ahogy a csuklómra szorít és lassan húzni kezd maga után az üvegajtó felé. Szótlanul. Magában merengve pakolta a lábait egymás után, s kilépve a friss levegőre, nagyot szippantott belőle. Hasonlóképp cselekedtem én is. Vele együtt lélegeztem.

A kedvencek megkeresték az első fát, ami az útjukba akadt, elvégezték a dolgukat, majd vidám ugrándozásba fogtak és kergetőztek körülöttünk. Én csak álltam KiBum mellett, némán meredtem rá, és vártam, hogy megtörje a hosszú percek óta tartó csendet. De végül megtört a jég, KiBum mélyen a szemembe nézett.

- Igen, pontosan azt jelentené. Nálam laknál, velem dolgoznál és elkísérnélek a szüleidhez havonta.

- Komolyan mondtad, KiBum? – motyogtam mély ámulatban úszva, alig akartam hinni a saját füleimnek, KiBum tökéletesen azokat mondta, amit én soroltam fel neki a szálloda halljában.

* * * Alice POV * * *

A szálloda halljában lopva körbeforgattam a fejemet Zoey és KiBum után kutatva, de sehol nem láttam őket. Gondoltam, hogy biztos már kint vannak a bejárat előtt, friss levegőt szívnak a kutyákkal együtt, így tovább vezetve TaeMint, én is átléptem a forgóajtón. A délelőtti napfényt azonnal megéreztem, ösztönösen fordultam TaeMin felé. Az a tekintet, amivel abban a másodpercben találkoztam... magáért beszélt.

- TaeMin? Jól vagy? – bukott ki belőlem koreaiul, mire csak újfent felcsillant az étcsokoládé szempár.

- Alice – szólalt meg halkan, egy mély sóhajt kiengedve telt ajkai között. - Ne. Menj. El – taglalta erős akcentussal angolul, mire önkéntelenül is elmosolyodtam a hangját hallva, annyira elvarázsolt a lénye.

- Hogyan? – pupilláztam, mikor végre tudatosultak bennem TaeMin szavai.

- Ühm. Ne. Ne menj. El – ismételte meg bátortalanabbul, mint az előző kérésekor.

- De hát – nyeltem egy nagyot, a szememet elöntötték a könnyeim. – Nem lehet.

- Kérlek. Maradj. Maradj. Velem.

Megfogta jobb kezével bal ujjaim végét, majd gyengédséggel telve rászorított és óvatosan magához húzott. Félájultan követtem a mozdulatban, egyedül ő irányította a mozdulataimat, kérnie sem kellett, azt tettem, amit csak szeretett volna, hogy tegyek. Bódultan. Megrészegülve. Rabként.

Mindkét karommal megkapaszkodtam a nyakában és magamhoz öleltem. Képtelen lettem volna magára hagyni, vagy egyáltalán megbántani bármilyen tettemmel is, úgy éreztem, azzal, hogy megölelem, talán sikerül megnyugtatnom. Erősen szorított a derekamra, szinte már kettéroppantotta a gerincemet, de mégsem akartam, hogy abba hagyja. Érezni akartam, hogy szeret; hogy szüksége van rám; hogy kellek neki.

- Maradj velem – dünnyögte nyakszirtembe temetett arccal, már-már megfojtva. – Kérlek, Alice. Maradj. Maradj. Velem. Maradj itt – kérlelt szüntelenül, még levegőt sem vett két könyörgés között.

- TaeMin-ah – pihegtem vállgödrébe, nem tudtam neki ellent mondani, hiába is tudtam, hogy megbánthatom azzal, ha végül mégsem maradok Szöulban és hazautazok a lányokkal a nyaralás végén.

- Kérlek, Alice. Maradj – ismételgette megállás nélkül.

Oldalra sandítottam, mégis ki látja a mi fájdalmas jelenetünket, amikor megláttam nem messze az egyik fánál a húgomat és KiBumot ácsingózni. Hasonló lehetett a szituáció, s KiBum arcát figyelve, lassacskán meg is bizonyosodtam róla, hogy ő is éppen kérleli a húgomat a maradásra. S ahogy végiggondoltam az egész helyzetet, gyanítottam, hogy JongHyun is követi a példáit a srácoknak.

Ellazítottam a karjaimat és kissé kibújtam TaeMin öleléséből. A mélybarna szempárba meredtem.

- TaeMin-ah – szuszogtam fájdalmasan.

- Velem maradsz? – kérdezte reménykedőn, még mindig édes akcentussal egybekötve.

- TaeMin-ah. A szüleim. Emily. És. Zoey. A munk. A munkám. Az. Az életem.

- Értem – reagált ezúttal már a saját anyanyelvén.

Szégyelltem magam, amiért semmi biztatót nem tudtam mondani TaeMinnek, de hazudni végképp nem állt szándékomban. Hiszen hogyan is mondhattam volna a szemébe nézve, hogy „Persze, TaeMin-ah, itt maradok veled, élünk majd valahol, szülök neked pár gyereket és akkor talán valamiféle támogatást is kaphatunk, de a szüleimre nem tudunk számítani, mivel cserbenhagytam őket. Munkám ugyan nincs, de majd eltartasz mindannyiunkat a gyárban robotolva, három műszakban.” Hát persze. Pont erre vágyott ő is, és éppen ezeket a szavakat akarta hallani tőlem.

- Találkozunk még? – fordult hozzám ismét, szerencsére felszedtem annyi nyelvtudást a dorámák világából, hogy egy-egy kérdést tökéletesen megértsek.

- Visszajövök, amint tudok! – jelentettem ki tényként, s ezzel mégis akkora löketet adtam TaeMin számára, hogy a karjaiba kapva emelt fel és szorított magához.

Belefeledkezve a boldogság mámorába, úgy zuhantam TaeMin mellkasára és öleltem át feszes nyakát. Szinte abban a másodpercben megbántam, amit mondtam, hiszen én magam sem tudtam, mikor fog eljönni az újralátás napja. Elvégre erre az útra is úgy kuporgattuk össze a kicsiny kis pénzünkből a költségeket. Hogyan is tudtam volna a restaurátori fizetésemből még egyszer félretenni annyi pénzt, hogy többször is idelátogassak? A lakbért alig termeltem ki az egyéb fenntartások mellett. A szüleimtől pedig eszem ágában nem volt még egyszer kölcsönt kérni, mert annyira jó szemmel azért ők sem nézték, hogy sűrűn utazgatok. És persze a lányoktól sem várhattam el, hogy folyton folyvást elkísérjenek, hisz’ megvolt mindkettejük kis élete.

* * * Emily POV * * *

Tudtam, elérkezett a nap, amikor színt kell vallanom az Istenem előtt és meg kell neki gyónnom a bűneimet. Nem folytathatom tovább ezt a csodás kalandot, hiszen azzal neki ártanék a legtöbbet. Eleinte nem akartam, de nem várhattam még napokat, hogy bevalljam: engem várnak Angliában. A vőlegényem. Nem tudtam volna becsapni, mert ahhoz túlságosan szerettem már JongHyunt. Beleszerettem, és tudtam, nincs az a Földi vagy Égi erő, ami ezen valaha is változtatna...

- JongHyun? – törtem meg a némaságot, JongHyun pedig türelmetlenül várta, hogy végre a nevén kívül mást is sikerüljön kimondanom.

- Igen? – fogta meg mindkét kezemet és ujjaival cirógatni kezdte a kézfejemet.

- Mondanom kell valamit – sóhajtottam fel nehézkesen.

- Mit? Mit szeretnél mondani? – pislogott parányikat, ahogy elveszett kék szemem homályában.

- Nekem. Nekem nem szabad. Nem szabad itt lennem.

- Miért? Miért nem szabad? – nyeldeste a felgyülemlő kérdéseket.

- Mert. Azért, mert. Mert. Nekem. Nekem. Engem. JongHyun engem. Engem várnak.

- Várnak? – biccentettem egy aprót válaszul. – A szüleid? – megráztam a fejemet. – A testvéred? – Újfent ellenkezőn ráztam a fejem. – Akkor? Valaki más?

- Igen – pihegtem. – Valaki más.

- Kicsoda? – Erősebben fogta meg a kezeimet, közelebb fészkelte magát hozzám és kíváncsian fürkészte tovább az arcomat. – Áruld el, kérlek.

- Robert – mormoltam az orrom alatt.

JongHyun váratlanul elengedte a kezeimet, felkelt az ágyról és hátrált tőlem pár lépést. A szívembe mintha valaki egy rozsdás tőrt döfött volna, olyannyira sajgott mindenem a vallomásomtól. Tudtam, többet már nem kell mondanom JongHyunnak, hiszen ennyi éppen elég ahhoz, hogy tudja, nem egy fivér vár Angliában, hanem egy partner.

Legalább négy autópályát járt ki a szőnyegen, az ölében tartva Roo-t és folyton simogatta, hogy mielőbb megnyugodjon. Közben pedig egyszer rám nézett, egyszer az ablakon bámult kifelé, egyszer pedig a szőnyeget mustrálta. Idegességemben harapdáltam az alsó ajkamat, rettegtem a további percektől, ha kimegy az ajtón és többé soha nem látom, akkor összetörök legbelül. Úgy éreztem, hogy ha elhagy, akkor abba belehalok. De joggal teszi mindezt, hiszen hazudtam neki.

- Szereted? – szólalt meg végre, majd’ negyed óra elteltével.

- Hah? – dülledt ki a pupillám.

- Szereted őt? – fordult teljes testtel felém, átható pillantása végleg megbénított.

- JongHyun – hebegtem értetlenül.

- Válaszolj, kérlek, Emily – letette Roo-t a korábbi helyére, aztán parányi léptekkel visszasétált az ágyhoz és mellém ült, ismét kezei közé fogta a kezeimet.

- JongHyun.

- Kérlek. Csak válaszolj. – Könnyes hangok törtek fel JongHyunból.

- Számít? – kérdeztem könnyeimmel küszködve.

- Nekem számít. Szóval? Szereted őt?

A kérdést hallva gondolkodóba estem. Nem tudtam egyből válaszolni, hiába is kellett volna megvallanom az igazat. Hiszen már saját magam sem tudtam, hogy mit érzek Robert iránt. Annyiszor bántott már az évek során, annyi heget szereztem már tőle, hogy megszámolni sem tudtam őket. Csak azt tudtam, hogy fájt rá gondolnom és még jobban szenvedtem, mikor szeretnem kellett. Nem ment már. Elmúlt az egykori varázslat, mert a helyére egy egészen másik bűbáj költözött.

- Emily? – zökkentett vissza elmélkedésemből JongHyun mélyen búgó hangja. – Szereted őt?

- Nem tudom – bukott ki belőlem.

- Engem? Szeretsz engem, Emily? – tette fel a számára fontos kérdést, mélyen egymás lélektükrébe merülve, s ez a válasz nem is váratott olyan sokáig, mint az előzőek.

- Igen. Azt hiszem – pirultam bele ebbe a vallomásomba.

- Azt hiszed? – súgta fülemhez hajolva, puha ajkát arcomra simítva.

- Igen, JongHyun. Szeretlek – feleltem koreaiul, JongHyun pedig az ujjaimra szorított, majd elengedve bal kezemet, jobb tenyerét az arcomra simította és szelíd erőszakossággal maga felé fordította a fejemet.

Megszüntette a kicsiny távolságot ajkaink között, s egyetlen édes és hosszú csókba hívott, ami korántsem tűnt úgy, hogy hamar múlni akarna, de a szenvedély mégsem vette át az uralmat. Egészen más volt ez a csók, mint a vallomásom előtti. Szerelmes. Őszinte. Reménnyel teli.

- Én is szeretlek, Emily – pihegte pillanatnyi elválásunkkor, majd hajolt is vissza, hogy folytathassuk az édes játékot.