33. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Mikor Emily kinyitotta a szemét és végre kommunikált velünk, egy kicsit sikerült megnyugodnom. Nem teljesen, hiszen az ájulásának az okát egyetlen másodpercre sem tudtuk megfejteni, de legalább magához tért. Hála Roo-nak. Vagy JongHyunnak. Vagy akár mindkettejüknek. Az idegességem valamennyire alább hagyott, de továbbra is tudni akartam, hogy mi lett Emilyvel.

KiBum felajánlása, miszerint kísérjem le a szálloda elé, természetesen nem maradhatott viszonzatlan. Aggódtam Emilyért, de tudtam, hogy JongHyun mellett jó kezekben lesz, míg én elköszönök KiBumtól. Szótlanul követett a két kutyusával egyetemben, egészen a liftig ballagtunk teljes némaságban. Mintha esküt szegnénk azzal, ha megszólalunk. De mikor a felvonó halk csengéssel jelezte, hogy megérkezett az emeletre, KiBum is kiengedett magából egy könnyed lélegzetvételt.

Ösztönösen kerestem meg a kezét és fontam össze ujjainkat. A kézfejemre szorított. Ragaszkodóan. Félve. Reményteljesen. Eszembe jutott, hogy még mindig nem árulta el az éjszakai üzenetének a végét, így mikor beléptünk a fémszörnyetegbe, némi hezitálás után KiBumnak szegeztem a kérdést.

- Akkor elmondod, hogy mit szerettél volna írni? – Rám pillantott, ahogy az utolsó szó elhagyta a számat, kistányérméretűre dülledt macskaszempárja.

- Hah? – nyelt egy nagyot, miközben apránként vörösödött el, ahogy haladtunk lefelé a földszintre. – Egy pillanat! – Ezzel a kezelőpanelre tenyerelt és megnyomta a STOP gombot.

- KiBum? – hebegtem döbbenetemben, egy másodpercre az ütő is megállt bennem, mert a legvadabb félelmeim is felütötték fejüket az elmémben, ahogy megállt a lift két emelet között.

- Zoey – szusszantott egy nagyot nevemmel. – Nem olyan könnyű ezt elmondani – mormolta alig hallhatóan.

- KiBum? – pilláztam aprókat a mellettem álló, szinte már egész testében reszkető divattervezőre. – Megrémisztesz – motyogtam elcsukló hangon. – Nem kellett volna megkérdeznem?

- Nem. Vagyis nem így értem. Zoey. Zoey, az van. Hogy. Tudod. Zoey. – Összevissza dőltek belőle a szavak, nem csak ő kezdte elveszíteni a fonalat, hanem én magam is. – Zoey. Egyszerűen. Nem. Nem lehet. Nem teheted. Nem lehet.

- Mit? KiBum, mit nem tehetek? – Ijedten járattam tekintetemet KiBum szembogarait és arcvonásait fürkészve. – KiBum. Nem értelek.

- Zoey – nyüszített fel, s letudva a kettőnk közti minimális távolságot, a derekamba kapaszkodott és magához rántott. – Zoey, nem mehetsz vissza Angliába! – fakadt ki könnyeivel küszködve. – Nem hagyhatsz el! Nem teheted meg, hogy visszamész!

- Ki. Kib. KiBum – hebegtem mély döbbenetben úszva.

Legcsodálatosabb álmaimban sem képzeltem volna ennyire merész kérést. KiBum vallomása hegyeket mozdított meg bennem, minden falam, amit magam köré vontam, hogy óvjam magam a férfiaktól, KiBum egyetlen őszinte vallomással ledöntött. Mintha sosem épültek volna fel, mintha ott sem lettek volna korábban.

Lüktető nyakszirtje köré fontam a karjaimat és átöleltem a még mindig reszkető alakját. Szerettem volna mielőbb megnyugtatni őt, de fogalmam sem volt róla, mégis hogyan tegyem ezt meg. Hiszen a legegyszerűbb az lett volna, ha azt felelem: soha nem hagyom el őt, nem megyek vissza Londonba. De akkor hazudtam volna neki. Mindketten tudtuk, hogy a nyaralás hamarosan véget ér, és el kell búcsúznunk egymástól. Meglehet, hogy örökre.

- KiBum – motyogtam nyakába fúrva arcomat, miközben még szorosabban karoltam át őt.

- Zoey. Ne hagyj el. Ne. Ne menj vissza – kérlelt alig hallhatóan.

Lazított karjai szorításán, s míg bal karját csípőmön pihentette tovább, addig jobb tenyerét az arcomra simította. A könnyeim akaratlanul indultak útnak, ahogy belenéztem KiBum kissé homályos lélektükreibe. Gyengéden megcirógatta a bőrömet, majd lassan közelebb hajolt hozzám. Ajkai éppen csak érintették az enyémeket, szinte értük kaptam, mikor megéreztem forró sóhajait számon táncolni.

Sötét tincsei közé fúrtam jobb kezem ujjait és hirtelen mozdulattal rántottam magamhoz. Nem visszakozott, rögvest viszonozta a csókot, ami a másodperc tört része alatt váltott félénkből szenvedélyessé és már-már követelőzővé. Azt sem tudtam eldönteni, vajon melyikünk akarja jobban a másikat érezni. Észrevétlenül elvette derekamon pihenő kezét, majd tovább indította liftet, mielőtt még a személyzet ránk törne, és olyat látnának, amit nem biztos, hogy szeretnénk. Míg le nem értünk a földszintre, addig tapadtunk egymáshoz. Érezni akartam KiBum puha ajakpárját az enyémhez simulni.

* * * Alice POV * * *

Nem sokkal Zoey és KiBum távozása után én is követtem a húgom példáját, s lekísértem TaeMin a szálloda várójába. Tudtam, hogy Emilynek és JongHyunnak kettesben kell maradnia egy kis időre, hogy mindketten megnyugodhassanak. Nem akaródzott túlságosan, hogy magára hagyjam a nővéremet, de úgy éreztem, hogy míg JongHyun mellette van, semmi baja nem eshet Emilynek.

TaeMin kissé idegesen kereste jobb kezemet, majd még annál is reszketőbben fogta meg az ujjaimat, aztán fűzte is őket ösztönösen, mikor megérezte bőrömet az övéhez simulni. Egy biztató mosollyal egybekötve TaeMin ujjaira szorítottam, aztán látva Zoey és KiBum andalgását a lifthez, a vészkijárat felé biccentettem. Nem voltunk olyan magasan, így nem lehetett nehéz feladat sem megbirkózni a lépcsőházzal sem.

Szótlanul ballagtunk egymás mellett, sorban szedve lefelé a lépcsőfokokat, majd úgy a második emelet tájékánál TaeMin váratlanul megtorpant. Kérdőn-kíváncsian fürkésztem az étcsokoládé szempárt, ami halványan csillogott rám.

- TaeMin-ah? – bukott ki belőlem meggondolatlanul a becézés. – Öhm. Bocsánat! – kezdtem hajlongani, de szinte azonnal meg is állított benne.

- Alice – sóhajtott fel nevemmel, beleremegtem a forró lélegzetébe, ami telt ajkai között távozott. – Alice – ismételte meg.

- Igen? – Teljes testtel TaeMin felé fordultam, kis híján ittam a szavait, annyira vártam, hogy kiejtse őket. – Mit szeretnél?

- Jól vagy? – kérdezte törtangolsággal, akaratlanul is elmosolyodtam tőle.

- Jól – biccentettem. – Miért? – Oldalra döntöttem a fejemet, egyre kíváncsibbá tett a legfiatalabb fiú viselkedése.

- Huh. Emily. Rossz. Uhm – Újfent egy mély levegőt juttatott a tüdejébe, aprókat pislogtam fel TaeMinre.

Elképzelni sem tudtam, mégis mire szeretne célozni, csak azt láttam a szemében, hogy keresi a jó és helyes angol szavakat, de sehogyan sem akartak az eszébe jutni. Sietve előkotorta a telefonját, majd feloldva a képernyőzárat, pötyögni kezdett rajta, a következő másodpercben pedig már elém tartotta a kicsiny kijelzőt, hogy arról olvassam le, amit mondani szeretett volna. Nem sokon múlott, hogy hangosan felnyerítsek, úgy tűnt, hogy a fordító alkalmazás, amit használni kívánt, nem éppen a megfelelő választ adta neki, így kénytelen voltam magam megfejteni, amire kíváncsi lehetett.

- Emily? – biccentett. – Rosszul lett? – Ismét megint fejbólintással reagált. – Én is rosszul leszek? – Ennél a kérdésnél már hezitált, így visszaadtam a mobilját és a saját telefonomon próbáltam meg lefordítani a gondolataimat.

- Alice? – TaeMin közelebb lépett hozzám, és immáron ő kukucskált az én parányi képernyőmre.

- Uhm – mosolyogtam fel rá, miközben jobban felé fordítottam a mobilomat. – Érted? – Egy újabb félszeg, felfelé ívelő görbületet intézett hozzám, aztán apró biccentésekkel felelt.

Megint magam felé tartottam a telefont és egy nyugtató választ pötyögtem be, hogy valamelyest megnyugtathassam TaeMint. Láttam a pillantásában, hogy vannak még némi kétségei, talán éppen akkor leszek én is rosszul, amikor ő már nem lesz a közelemben, így tovább folytattam a győzködést az egészségi állapotomat illetően. Hosszú percek teltek el, mire nagyjából elértem a célomat, és csokiszín szemeiből elillant az aggodalom érzése. Már csak a fájó búcsú gondolata cikázott íriszein, s az én szívemben egyaránt.

Fogalmam sem volt róla, hogy a húgom és a nővérem miként képes minden alkalommal olyan könnyen elszakadni ezektől a Félistenektől, mert nekem egyszerűen egy lehetetlen küldetésnek bizonyult minden egyes elválás. Minden pillanatban könyörögtem volna TaeMinnek, hogy maradjon még, vagy én tegyek neki újabb és újabb ígéretet, hogy soha nem válunk el egymástól, de sajnos erre nem lehetett semmilyen mód. Most is egyre közeledett az aktuális búcsú, s ezúttal még annyira sem lehettem biztos, hogy hamarosan újra láthatom őt, mint eddig bármikor.

Nehézkesen letuszkoltam egy méretes gombócot, majd megint összekulcsoltam ujjaimat TaeMin ujjaival, és ballagni kezdtünk lefelé a lépcsőn. Pár perc volt az egész, de olyan gyorsan elszaladt az idő, mintha csak egy lágy szellő érkezett volna. A szálloda halljában lopva körbeforgattam a fejemet Zoey és KiBum után kutatva, de sehol nem láttam őket. Gondoltam, hogy biztos már kint vannak a bejárat előtt, friss levegőt szívnak a kutyákkal együtt, így tovább vezetve TaeMint, én is átléptem a forgóajtón. A délelőtti napfényt azonnal megéreztem, ösztönösen fordultam TaeMin felé. Az a tekintet, amivel abban a másodpercben találkoztam...

* * * Emily POV * * *

- Még találkozunk – lehelt újabb csókot a számra, majd az ölébe véve Roo-t, az ajtóhoz sétált. – Lekísérsz? – Ennek a kérdésnek pedig már nem tudtam ellenállni.

- Igen – sóhajtottam, miközben lejjebb kúsztam az ágyon, hogy eleget tegyek JongHyun kérésének.

- Óvatosan – suttogta halkan, ahogy árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat. – Nehogy megint rosszul legyél – intézte hozzám aggódó szavait, újabb mély lélegzetvétel szakadt fel belőlem.

- Jól vagyok – győzködtem megállás nélkül, majd mikor végre biztos talajt fogtam, megfontoltan ballagtam JongHyunhoz.

- Remélem – súgta fülemhez hajolva, aztán egy parányi puszival illette arccsontomat.

Beleremegtem a közelségébe, egyszerűen nem bírtam megállni, hogy minden alkalommal, mikor közelebb kerül hozzám, akkor kontrolláljam a térdeimet és ne essek össze JongHyun előtt egy váratlan momentumban. Ő volt az egyetlen férfi, aki ezt képes volt nálam minduntalan elérni, valahányszor megéreztem teste közelségét.

- JongHyun – mormoltam magam elé a nevét, akárcsak egy ima lenne, ami megváltást hozhat a számomra.

- Hm? – dünnyögte még mindig arcomhoz hajolva, forró levegője vadul cikázott nyakszirtemen. – Mi az, Emily? – duruzsolta mélyen búgó hangján.

- JongHyun – ismételtem lehunyt szemekkel, kezeim akaratlanul keresték meg alkarjait és kapaszkodtam meg bennük.

- Igen? – leküzdötte a minimális távolságot testeink között, de közben vigyázott a mellkasán pihenő kutyusra. – Jól vagy?

- JongHyun.

Magam sem értettem, miért, de csak az ő nevét tudtam mantrázni megállás nélkül, mintha minden mást töröltek volna az elmémből. Egyetlen röpke pillanatra lépett el tőlem – vélhetőleg, hogy a puha szőnyegre letegye Roo-t – és már éreztem is erőtől duzzadó végtagjait derekam köré kulcsolódni a következő szívverésemkor. Mellkasa az enyémhez feszült, az enyémmel ellentétben korántsem kalapált olyan vadul az ő szíve. Beleszédültem az őt körüllengő aromafellegbe, ahogy újra és újra szippantottam egyet parfümjéből.

- JongHyun – motyogtam lesütött szemekkel.

- Itt vagyok – súgta olyan halkan, hogy csak én halljam a világon, senki más.

Lassan végighúzta bársonyos és kissé telt ajkait nyakam ívén, míg végül a fülem mögötti érzékeny résznél megállapodott. Lágy és érzéki csókot hintett bőrömre, aztán még egyet és még egy harmadikat. Apránként haladt a szám felé, de mielőtt még rásimította volna ajkait az enyémre, még az arcomon is elidőzött. Belefeledkeztem az édes érintésekbe, örökké érezni akartam ezt az ajakpárt a bőrömön kalandozni.

- Gyönyörű vagy – lihegte ajkaimra, aztán bezárta a milliméternyi távolságot közöttünk.

Nem tudtam megszólalni a varázslatos bókot hallva. Csak álltam földbe gyökerezett lábakkal és hagytam, hogy JongHyun végleg magába bolondítson. Hiába tudtam legbelül, hogy hamarosan el kell szakadnom tőle, mégsem voltam rá képes, hogy mindezt megtegyem. Nem akartam elválni tőle, szükségem volt rá, hogy éljek. Életben akartam maradni, de JongHyun nélkül már nem tudtam lélegezni.

Reszketve emeltem fel a karjaimat és megkapaszkodtam a nyakában. A mellkasomat az övéhez préseltem, miközben ő is szorosabban fonta át tagjait a derekamon. A lábaim kisvártatva elengedték a biztos talajt, s éreztem, hogy a negédes mámor közepette hátrafelé araszolok JongHyunba csimpaszkodva.

A hátam puha és kényelmes felülethez simult, majd nem sokkal később JongHyun magasodott fölém, s közben egyetlen lélegzetvételnyi időre sem szakította félbe a mámoros csókcsatánkat. Kicsit rám nehezedett, de csak annyira, hogy éppen érezzem a súlyát, lábaival óvatosan utat tört az enyémek között, s elválva ajkaimtól, nyakamat vette gyengéd ostrom alá. Felnyögtem, ahogy fogai visszafogottan bőrömbe mélyedtek.

- JongHyun – nyüszítettem fel nevével újfent.

- Ne haragudj – zihálta vállgödrömbe temetett arccal, ahogy tudatosultak benne cselekedeteinek lehetséges következményei. – Nem tudom, mi történt velem – dünnyögte még mindig levegő után kapkodva.

- Sajnálom – pihegtem könnyeimmel küszködve, amikor ráébredtem, mégis mit tettem önkívületlenül sodródva a Szenvedély Tengerében, mire JongHyun megemelkedett rólam és mélyen a szemembe nézett.

- Emily? – pislogott aprókat.

- Ezt nem szabad megtennünk – bukott ki belőlem, s ezzel a végsőkig összezavartam JongHyunt.

Tudtam, elérkezett a nap, amikor színt kell vallanom az Istenem előtt és meg kell neki gyónnom a bűneimet. Nem folytathatom tovább ezt a csodás kalandot, hiszen azzal neki ártanék a legtöbbet. Eleinte nem akartam, de nem várhattam még napokat, hogy bevalljam: engem várnak Angliában. A vőlegényem. Nem tudtam volna becsapni, mert ahhoz túlságosan szerettem már JongHyunt. Beleszerettem, és tudtam, nincs az a Földi vagy Égi erő, ami ezen valaha is változtatna...