32. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Amikor megláttam Emilyt összeesni alig pár lépésnyire JongHyuntól, ijedten ragadtam meg KiBum kezét és futottam egyenesen az idősebb nővéremhez. Az ájulás és a szimpla rosszullét soha sem jellemezte őt, így nem is tudtam hirtelen hova tenni a történteket. JongHyun, miután sikeresen TaeMin kezébe nyomta Roo-t, Emilyhez ugrott és azonnal szólongatni kezdte. De a nővérem nem volt hajlandó válaszolni. Csak pislogott nagyokat, majd lecsukta a szemeit.

- Mi történt vele? – pilláztam nagyokat Alice-re, aki hozzám hasonló tekintettel állt Emily felett.

- Összeesett – felelt JongHyun, miközben óvatosan a karjaiba vette és magához szorította.

- A legjobb lesz, ha visszavisszük a szobátokba – javasolta KiBum, mire mindannyian magabiztosan biccentettünk, csak TaeMin ácsorgott kicsit értetlenül.

Alice visszalépett a táncos mellé és megpróbálta az ő anyanyelvén elmagyarázni, mégis mire készülünk. De végül KiBum volt az, aki koreaiul is felvilágosította a legfiatalabb fiút, és végre ő is heves fejbólogatások közepette követett mindannyiunkat.

A szállodához érve még a recepcióssal sem akartam közölni, mégis miért vagyunk ilyen sokan, és Emilyt miért tartja valaki a karjaiban. Nem akartam feleslegesen az időt húzni, csak azt akartam, hogy Emily minél előbb az ágyba kerüljön és magához térjen. Hallottam, hogy JongHyun halkan suttog hozzá, nehogy teljesen elveszítse velünk a kapcsolatot, és úgy tűnt, Emily is dünnyög neki valamit válaszul. Csak érteni nem lehetett egyiküket sem.

A szobába felérve, JongHyun körbe sem nézve, egyenesen az ágyhoz iparkodott, majd mintha csak egy törékeny porcelán lenne, úgy tette le Emilyt a párnák közé. A nővérem egy mély sóhajt engedett ki magából, ahogy a puha matérián landolt, JongHyun ösztönösen mellé ült és megfogta a bal kezét. Akaratlanul mosolyodtam el az aggodalma láttán: hiszen alig ismeri Emilyt, mégis úgy félti, mintha a legdrágább kincs lenne a világon.

KiBum óvatosan mellém somfordált és ő is az ágyban pihenőkre vezette macskás szempárját. Láttam a szemem sarkából, ahogy ő is elégedett mosolyra húzza rajzolt hatású ajkait, ettől csak még jobban kellett mosolyognom. Örült volna a barátja boldogságának? Ahogy én örültem, hogy Emily végre jó kezekben van?

- Aranyosak együtt – suttogtam KiBum füléhez hajolva, egy határozott bólintással értett egyet.

- Remélem, rendbe jön Emily – szólalt meg kisvártatva. – Nem szeretném, ha baja esne, nagyon kedvelem.

- Kedveled? – pislogtam nagyokat, egy másodpercre összezavarodtam és kezdtek téveszméim lenni.

- Persze. Csak úgy, mint Alice-t. Kedves lányok vagytok és természetes, hogy nem szeretném, ha itt történne valami az egyikőtökkel. – A szemembe nézett, féltés tükröződött íriszein, az én szívem pedig ezzel a lendülettel enyhült is meg, hiszen pusztán barátilag kedveli a nővéreimet. – Főleg nem veled – tette hozzá csendesen, mikor a fülemhez hajolt.

- Oh – sóhajtottam fel, a fülem tövéig vörösödtem zavaromban.

- Ha nem tér magához, orvost kell hívnunk – jelentette ki Alice, amit valamiért kissé elhamarkodottnak éreztem, KiBum a két fiúra nézett, majd megint Alice-en állt meg tekintetével.

- Gondolod, ilyen nagy lenne a baj? – kérdezte KiBum Alice-től, a szokásos hibátlan kiejtésével.

- Nem tudom. – Vállat vonva állt tanácstalanul a szoba közepén, olykor Emilyre pillantva.

JongHyun egy tapodtat sem akart moccanni Emily mellől, s ennek mindannyiszor hangot is adott, mikor valamelyikünk megpróbálta őt meggyőzni, hogy Emily jól van. JongHyun addig nem akart távozni, amíg nem látta, hogy Emily kinyitja a szemeit. Hajthatatlan és makacs. Akárcsak a nővérem.

S mivel mi az idegösszeomlás szélén álltunk Alice-el, a másik két fiú is úgy gondolta, hogy nem tágít mellőlünk, míg mi is le nem nyugszunk teljesen. Egyedül a kutyusok voltak, akik tökéletes higgadtsággal viselték a történteket, Roo JongHyun és Emily közé fészkelte magát és ott szendergett, KiBum kutyusai pedig kinézték a szőnyegünk legkényelmesebb pontjait és oda telepedtek.

A szobaszervizzel hozattunk némi harapnivalót, hogy legalább éhen ne haljunk, de valahogy senkinek nem csúsztak le az íncsiklandozó falatok. Emily olykor megmoccant, de a felébredés nehezen akart megérkezni a hálószobánkba. JongHyun kis híján idegösszeroppant az ágyon kuporogva.

* * * Alice POV * * *

Egész kis futópályát jártam ki a szobánkban, ahogy fel-alá sétálgattam, arra várva, hogy a nővérkém magához térjen végre. Néha TaeMinre néztem, aki tanácstalanul álldogált a szoba egyik sarkában, közben persze az én mozdulataimat fürkészte rezzenéstelenül. Mintha azon tanakodna, hogyan is segíthetne rajtam.

Miután megrendeltük az ennivalót, a fotelba kuporodtam, s magamhoz invitáltam TaeMint, talán a közelsége elengedő lesz hozzá, hogy lehiggadjak, és végre ésszerűen tudjak gondolkodni. De egyre inkább úgy véltem, szükségünk lesz az orvosra, mert ez nem lehet jó jel. Emily esetében kiváltképp nem, hiszen nem szokása az ájuldozás meg a rémüldözés.

- Ideje orvost hívni – szólaltam meg, miután a telefonom órájára nézve nyugtáztam, hogy Emily lassan egy órája nincs magánál.

- Várjunk még egy kicsit – győzködött Zoey, amit nem tudtam mire vélni.

- Miért? – pislogtam nagyokat a húgomra, hiszen minél tovább marad eszméletlen, az annál rosszabb lesz, és akár beláthatatlan következményei lehetnek.

- Csak még egy kicsit – nyöszörögte Zoey, miközben Emilyre sandított.

Hirtelen belém hasított az érzés, Zoey miért is halogatja annyira az orvos kérdést. Tudtam, hogy aggódik Emily egészségéért, de ahogy az ágyra néztem, megértettem minden indokát. Kár lett volna ezt a varázst megtörni. Kissé oldalra biccentett fejjel figyeltem, ahogy Emily halvány mosollyal az arcán szuszog a párnán, JongHyun pedig az ő arcát fürkészi reményteljesen és némiképp csodálattal telve. Mintha azt akarná, hogy örökre így maradjanak, mert ezzel maga mellett tarthatja Emilyt.

- Jól vagy? – súgta fülembe TaeMin, beleremegtem a forró sóhajba, ami ajkai között szökött át.

- Uhm – haraptam el a gondolatomat, nem tudtam mit válaszolni TaeMin kérdésére. – Azt hiszem – motyogtam, mire egy puha tenyeret éreztem meg a jobb vállamra csúszni és gyengédséggel telve megszorította.

- Rendben. Van. Öhm – hebegte keresve a megfelelő szavakat, amitől akaratlanul is elmosolyodtam.

Tudtam, hogy mire szeretne célozni TaeMin és látva az erőfeszítéseit, hogy az én anyanyelvemen akarjon megnyugtatni, csak még inkább elvarázsolt. Ha nem lettem volna már fülig belézúgva, akkor ennél a pillanatnál már biztos, hogy belezuhantam volna. Mint vak ló a mélygödörbe, s könnyezhettem volna érte a felmosó vödörbe.

Csak mosolyogtam rá, ahogy mélyen a szemembe nézett azzal az étcsokoládé szempárral. Szinte megbabonázott, és egy másodpercre még arról is megfeledkeztem, ami Emilyvel történt az imént. Van valami megmagyarázhatatlan ebben a srácban, ami nem hagy nyugtot. Egyszerűen behúz, beránt és magában tart örökre. Nincs menekülés, hiába is akarnám.

A szemezésünket JongHyun halk sóhaja szakította meg, amikor ránéztem, láttam a széles vigyort az arcán, Emilyre vezetve a tekintetemet pedig elégedetten nyugtáztam, hogy magához tért. Felpattantam a fotelből és az ágyhoz araszoltam. Emily másik lábához ültünk Zoeyval és türelmetlenül vártuk, hogy végre elszakadjon JongHyun csillogó szempárjától és ránk nézzen.

- Jobban vagy? – kérdezte elsőként a húgom, Emily kicsit bamba tekintettel pislogott vissza.

- Elájultál – feleltem kérdő szempárjának.

- Tényleg? – nyöszörögte kissé rekedtes hangon.

- Telefonáltál – folytatta JongHyun, mire Emily megint felé fordult. – Emlékszel?

- Nem – rázta meg vízszintesen a fejét, lehetséges, hogy beütötte a fejét és azért esett ki neki a dolog.

- Beütötted a fejed? – adtam hangot belső monológomnak, mire csak összeráncolta a szemöldökét.

JongHyunnak több sem kellett, feljebb ült az ágyon és Emily fejénél, illetve halántékánál kezdett matatni, hátha talál valami nyomot egy apró sérülésre. Újra és újra megvizsgálta Emilyt, de a sokadik elégedetlen sóhajjal tudatta, hogy nem lát semmi ütésre utaló heget vagy forradást.

Visszaült Emily lábához és újfent megfogta a kezét, de Emily hirtelen kihámozta az ujjait JongHyun kezéből és az ölébe húzta, ahogy felült az ágyon. Meglepetten bámultam a nővéremre, ugyan miért is nem fogadja el JongHyun közelségét, mikor mindannyian tudjuk, hogy mennyire is rajong érte az első találkozásuk óta. De mielőtt még bármelyikünk is szóra nyithatta volna a száját, Roo cselekedett mindannyiunk helyett. Meglátta, hogy a korábbi puha kéz már nem ér a testéhez, így fogta magát és kissé ügyetlen mozdulatokkal Emilyhez kuporodott. Tökéletesen befészkelte magát a nővérem ölébe, és teljesen belebújt a hasfalába.

* * * Emily POV * * *

„- Maradj velem, Emily. Maradj. Hallasz? Maradj. Maradj még. Maradj velem. Örökre. Emily. Kérlek. Maradj. Ne menj el. Maradj. Kérlek. Maradj. – Éreztem, hogy valaki erősen szorít magához, miközben mély hangján duruzsol a fülembe, egy mámorító cédrusos illat azonnal rabul ejt és fogva tart.

- Mrfjgpapm.

- Maradj velem.

- Mrfphgmmj.

- Maradj, kérlek. Légy velem.”

A fejemben egy szimfonikus zenekar koncertezett és azt sem tudtam, merre vagyok arccal, mikor kinyitottam a szemeimet. Csak egy mélybarna, kiskutyás szempár csillogott rám, amikor kitisztult a kép előttem. Szinte behúzott, olyannyira mély és hívogató volt a közelsége. Szédítő, már-már veszélyesen csábító és bűnbe ejtő. Aztán meglátva a mosolygó ajakpárt végre pontosan megfejtettem, ki is néz rám ilyen lélektükrökkel. Felsóhajtott, belőlem pedig egy remegést csalt ki az édes-forró levegő.

Amikor JongHyun a fejemnél kezdett matatni, próbáltam nem elárulni saját magam, mert a mellkasom olyan vadul emelkedett és süllyedt, hogy attól féltem, megint rosszul leszek. Ahogy újra és újra bőrömhöz ért puha ujjbegyeivel, mindannyiszor beleremegtem. Csak nyeltem és nyeltem a felgyülemlő gombócokat, zavaromban annyira elvörösödtem, hogy már lángolt az arcom. Jobbnak láttam inkább felülni az ágyon és persze picit eltávolodni JongHyuntól, mert nem éreztem helyesnek azt, amit teszek. Vele.

Nem tudtam tőle távol maradni, hiába is szerettem volna, mert a pici szőrmók, aki első pillanatban levett a lábamról, az ölemben találta meg a biztonságot és belekuporodott. Akaratlanul is felemeltem a kezemet, hogy puha bundáját simogatva kényeztethessem még egy kis ideig.

- Jobban vagy? – szólt hozzám KiBum, megtörve ezzel a percek óta tartó némaságot.

- Igen. Sajnálom, hogy aggódnotok kellett – feleltem lehajtott fejjel.

- A fontos, hogy te jól legyél – fogott a kezemre Alice, amelyikkel Roo-t cirógattam. – Történt valami? – kereste a tekintetemet pillantásával, amit erőteljesen igyekeztem kerülni.

- Jól vagyok – mormoltam az orrom alatt, nem szerettem, ha bárki is miattam aggódik.

- Kikísérnél, Zoey? – fordult a fiatalabb húgomhoz KiBum, csalódottságról árulkodtak vonásai.

- Igen, persze – bólintott határozottan, majd felmarkolva a telefonját, már indult is az ajtóhoz.

KiBum kettőt füttyentve magához hívta a kedvenceit, udvariasan elköszönt tőlünk, aztán a srácoknak elejtett megjegyzése után távozott a szállodai szobánkból, Zoeyval a nyomában. Alice még mindig kérdőn fürkészte az arcomat, majd látva a makacsságomat, inkább feladta a küzdelmet és TaeMinhez fordult. Ők is megegyeztek, hogy inkább elválnak a mai napra, így Alice is követve Zoey példáját, egészen a hotel bejáratáig kísérte TaeMint. Ketten maradtunk JongHyunnal.

- Jól vagyok, mehetsz nyugodtan – dünnyögtem, ahogy belefeledkeztem Roo cirógatásába.

- Ráérek, nem sietek sehova.

- Miattam nem kell maradnod – próbáltam rávenni a távozásra, de nehéz diónak bizonyult.

- Megijesztettél, Emily – lélegzett fel kicsit nehézkesen.

- Sajnálom – sütöttem le megint a szemeimet.

- Ne csinálj ilyet többé – simította el a hajamat fülem mögé, majd megfogva az államat, szelíd erőszakossággal maga felé fordította a fejemet. – Rendben? – mélyítette el a szemkontaktust.

- Rendben – pihegtem aléltan, újfent beleszédültem a pillantásába.

- Megígéred? – súgta, miközben lassan közelebb hajolt arcával az enyémhez, forró lélegzete táncolt résnyire tárt ajkaimon.

- Hm? – szuszogtam némán.

- Megígéred? – ismételte ajkaimtól pár milliméternyi távolságra. – Vigyázol magadra? – Aprókat bólogatva feleltem kérdésére, a szemhéjaim elnehezültek, ahogy rabul ejtett a közelsége. – Velem maradsz? – formálta alig hallhatóan, ahogy megszüntette a parányi távolságot kettőnk között.

Puha ajkai érzéki mozdulattal landoltak kiszáradt számon, s édes csókba invitált, ahogy érezte a viszonzást a részemről. Képtelen voltam ellenállni ennek az érintésnek, foggal-körömmel is tiltakozhattam volna, hiábavalónak tűnhetett volna. Visszacsókoltam, s érzékien beharapva alsó ajkát, csak a folytatásra vágytam. Engedett. Hagyta, hogy úgy érintsem bársonyos és kívánatos ajkait, ahogy szeretném, s ezzel csak még jobban a rabjává válhassak. Jobb tenyerét arcomra vezette, majd hosszú ujjai tincseim közé siklottak és még közelebb vont. Ha Roo nem mászik feljebb a mellkasomon, akkor talán még inkább belemerülök a negédes mámorba és nem lesz, mi onnan visszarántson.

- Még találkozunk – lehelt újabb csókot a számra, majd az ölébe véve Roo-t, az ajtóhoz sétált. – Lekísérsz? – Ennek a kérdésnek pedig már nem tudtam ellenállni.