2018. április 15., vasárnap

31. fejezet

* * * Zoey POV * * *

- Kérdezhetek valamit? – dünnyögtem lehajtott fejjel.
- Mindig. – Elhajolt a vállgödrömből és mélyen a szemembe nézett.

Abban a pillanatban elfelejtettem, hogy mit akartam kérdezni KiBumtól, de mikor ujjai érintették a kézfejemet, áramként hasított belém a gondolat. Tudom! Zavarodottan néztem le a kezére, aztán megint macskás szempárjába merültem, míg végül egy nagy sóhaj után kibukott belőlem az oldalamat furdaló kérdésem.

- Mit akartál még írni az üzenetben? – KiBum láthatóan pirult bele a váratlan mondatomba, aprókat pislogott meglepettségében. – Vagy. Rosszat kérdeztem? – hebegtem megbánva a kíváncsiságomat.
- Nem. Nem kérdeztél semmi rosszat – mentegetőzött, majd lassan felegyenesedett, de közben nem engedte el a kezemet, inkább szorosan összefonta az ujjait az enyémekkel és felhúzott magához. – Ennyire számít? – Édes mosoly rajzolódott ki az arcára, mikor tudatosult bennem minden.

Remegő lábakkal és izzadt tenyérrel álltam KiBum előtt. Olyan ideges voltam, mint mikor az államvizsgára készültem az út előtt. Talán még annál is feszültebb voltam. Idegességemben még azt sem vettem észre, hogy a számat harapdálom és egyre nagyobb sóhajokat engedek ki a tüdőmből. Csak a gombócokra tudtam koncentrálni, ahogy minduntalan megjelennek a torkomban és alig tudom őket letuszkolni a normális helyükre.
Válaszolni azonban már nem volt alkalma. A vállam felett a kávézó kijárata felé sandított, szélesedett a korábbi görbülete, aztán az ujjaimra szorítva biccentett az ajtó irányába. Nem tudtam másként cselekedni, el kellett szakadnom KiBum szédítő szempárjától, és illően köszöntenem kellett a többieket is. Alice szabályosan felpattant a székről és nagy léptekkel kirongyolt a lattéból, Emily csak az üvegre meredt. Csodálóan.
Újfent szusszantottam egy nagyot és végre a legidősebb nővéremet is sikerült rávennem, hogy fizessünk és menjünk ki a levegőre. KiBum kutyái szorosan mögöttünk tipegtek, alig néhány lépésnyire maradtak csak le, aztán kilépve a kávézóból, megkeresték a járda melletti füvet és engedelmesen lefeküdtek a gyepre. Alice megállt TaeMintől egyetlen karnyújtásnyira, aztán azzal a lendülettel magához rántotta. Mindketten megdöbbentünk, én talán még egy kicsit jobban is, mint KiBum.
Ám JongHyun tipródását és Emily tanácstalanságát látva a korábbi ámulatom csak fokozódott. Annyira furák voltak az idősebbek. Mintha most találkoztak volna először, pedig a saját szemeimmel láttam előző éjjel, miként falják egymást, már-már levegő után kapkodva. Most mégis olyan mások voltak. Szerettem volna megfejteni a titkokat, de KiBum mámorító parfümje, ami egy lágy szellőnek köszönhetően megcsapta az orromat, akaratlanul is elvonta a figyelmemet.

- Szóval? – fordultam felé teljes magabiztosságot sugározva, de közben legbelül kocsonyaként remegtem.
- Szóval, mi? – Meglepettség vette át minden arcrezdülését, mintha csak rajta kaptam volna valami turpisságon.
- Azt mondtad, hogy kérdezhetek valamit – mormoltam már kicsit bizonytalanul.
- Oh, persze! – nevetett fel némi zavarral a hangjában.

A kezdetektől fogva KiBum úgy tűnt, mintha ő maga lenne a két lábon járó határozottság és semmi nem tudja őt kizökkenteni belőle. Azonban, ahogy egyre többször futottunk egymásba, ez az elméletem megdőlni látszott. Vajon mi eredményezheti nála ezt a folytonos változást? Miért van az, hogy mikor csak ketten vagyunk, akkor egy egészen másmilyen KiBum áll velem szemben? Egy olyan valaki, aki örökre maga mellett képes tartani, és mégis biztonságban érezném magam a közelében? Nem pedig az, amit mindenki másnak mutat: rideg és kíméletlen.
Hosszú merengésemből KiBum visszafogott torokköszörülése rángatott ki, hirtelen kaptam felé a fejem és pislogtam nagyokat értetlenségemben. Lenyeltem a felgyülemlő gombócokat és egy nagy levegőt véve teljes figyelmet szenteltem KiBumnak.

- Azt szerettem volna még írni neked – kezdett bele egy hosszú sóhajjal később, láttam a szemében, hogy még erősen vívódik a szavakkal, így mindkét kezére szorítottam.
- Igen? – pihegtem elhalón.
- Azt. Azt, hogy. Hogy – hebegte alsó ajkát harapdálva.


* * * Alice POV * * *

A szívem vadul kalapálni kezdett, mikor megláttam TaeMint és a többieket. Persze, örültem, hogy Emily megint összefutott JongHyunnal, és annak is, hogy Zoey is élvezheti KiBum társaságát, de mikor tudatosult bennem TaeMin jelenléte, valahogy mindkét lány boldogsága feledésbe merült. Nem akartam önző lenni, hiszen mióta JongHyun felbukkant a klubban, eltökélt szándékommá vált, hogy Emily mellett tudjam mindörökre. Azonban ez a Félisten, aki egymagában is kitesz egy Egészet, minden elképzelésemet egyetlen karlegyintéssel elhessegette és csakis magának hagyott helyet mindenhol. A szívemben és az elmémben egyaránt. Lehetséges lenne? Ennyi idő alatt képes lettem volna beleszeretni egy ismeretlenbe?
Amikor TaeMin karjai a derekam köré fonódtak és megéreztem az édesnarancs-vanília keverékét, repülni tudtam volna. Ösztönösen fontam át a nyakát, minden porcikámban remegtem a mámoros érzéstől. Soha senki nem viszonyult még így hozzám. Szippantott egyet a tusfürdőm illatából és persze a hajamnál is szaglászást fedeztem fel. Annyira édes, majd’ elolvadtam a viselkedésétől. Már-már képes lettem volna táncra perdülni vele. Mint azon a délutánon.

- Szia Alice – sóhajtotta a nyakamba bújva, beleremegtem az édes dallamba.
- Szia TaeMin – mormoltam lehunyt szemekkel, elmerülve a felhőtlen pillanatokban.
- Álmodtál? – kérdezte halkan, mire csak parányit biccentettem. – Velem? – kíváncsiskodott.

Lesokkolt. Hirtelen, szinte villámcsapásként ért TaeMin újabb kérdése. Olvasna a gondolataimban? Ennyire jól ismerné már most minden vágyamat? Lazítottam a szorításomon és megemeltem a fejemet. TaeMin szemébe akartam nézni. Látni akartam, miként ragyognak rám a fekete gyémántok, egyáltalán van-e bármilyen pozitív érzése a válaszommal kapcsolatban. Hallani akarja-e, hogy valóban így történt: róla álmodtam egy gyönyörű mesét.

- Lehetek őszinte? – kérdeztem félve, de úgy tűnt, nem értené mit is mondtam, végül jobbnak láttam, ha nem fecsérlem feleslegesen az időnket, így egy szívdobbanással később feleltem. – Igen.
- Tényleg? – felcsillantak a gyémántok, amik lélektükreiben táncoltak, én pedig heves bólogatásba kezdtem, ahogy megkönnyebbültség uralta tovább vonásait.
- Igen – reagáltam újfent.

A legszívesebben a nyakába ugrottam volna, és soha többé nem engedtem volna ki a karjaim közül, de egyrészt az effajta viselkedés nem volt megengedett itt, másrészről pedig nem akartam egy kis fruskának mutatni magam, aki képtelen normálisan reagálni egy-egy mondatra.
A következő másodpercben puha ajkakat éreztem meg az arcomra simulni, forróság járta át a testem minden apró porcikáját. Lehunytam a szemeimet és néhány pillanatra hagytam, hogy mámorosan úszkáljak a boldogság tengerében. Elfordítottam a fejemet, de már csak sóhaját éreztem a számon játszadozni, időközben elhajolt tőlem, tekintetemet kereste.
Újra szólni szerettem volna, de mikor oldalra sandítottam, láttam, ahogy KiBum zavarodottan magyarázkodik Zoeynak, Emily pedig csak ácsorog JongHyun előtt. A karjaiban valamiféle szőrpamacsot szorongatva. Nem akartam beleszólni a nővérem és a húgom életébe, de képtelen voltam tétlenül nézni, ahogy balgán bambulnak a másikra, mikor minden perc számít, amit együtt tölthetünk. Hiszen hamarosan véget ér ez a nyaralás, és soha többé nem látjuk ezeket a Félisteneket!
Elléptem TaeMintől és Zoey mellé sündörögtem.

- Minden oké? – suttogtam a fülébe, biccentett egyet, aztán tovább is terelgetett a nővérem mögé.

Kicsit lábujjhegyre álltam, hogy végre jobban megnézhessem azt a gombócot a mellkasán, szinte felvisítottam örömömben. Egy édes, falatnyi kutyus bújt meg Emily szerető ölelésében. Automatikusan pillantottam JongHyunra, aki elvarázsolva nézte a kedvencét, miközben olykor Emilyt bámulta lopva. Mindig is tudtam, hogy Emily rajong a négylábúakért, de valahányszor egy a közelébe került, annyiszor feledkezett meg a körülötte lévő világról. Most sem volt másként. JongHyun kutyusa magába szédítette a másodperc tört része alatt. Csak úgy, ahogy JongHyun tette ugyanezt vele.
Féltem, hogy mikor a búcsúra kerül majd a sor, akkor Emilynek és JongHyunnak lesz a legnehezebb elválnia egymástól. Nekünk sem lesz éppen sétagalopp, de nekik kettejüknek lesz csak igazán háborús pillanat. Aztán szöget ütött a fejemben az újabb gondolat: Mégis miért kellene nekik elszakadniuk? Hiszen a vak is látja, hogy fülig szerelmesek a másikba, az pedig nem megengedett, hogy Romeot elszakítsa bármi is az ő Juliájától. Márpedig jelen pillanatban JongHyun volt az a Romeo, Emily pedig az ő Juliája. Nincs mese, együtt kell maradniuk, ha az Ég a Földdel egybeér!



* * * Emily POV * * *

Abban a másodpercben a rabjává váltam Roo-nak, ahogy megláttam JongHyun karjaiban pihenni. Még levegőt is elfelejtettem venni, úgy bámultam kifelé az ablakon, őket csodálva. Végül Zoey sokadik szólongatására ki tudtam lépni a varázslatból, és szinte azonnal JongHyunhoz siettem. Még mindig megbabonázva álltam előtte, alig hallottam meg azt a mély hangot, ami mindig melegséggel és nyugalommal tölt el, de sikerült elérnie hozzám.
Vigyázva fogtam meg Roo kicsiny és törékeny testét, orromat bundájába nyomtam és hosszan belélegeztem az illatát. Friss, tiszta, édeskés sampon aroma lengte körbe az ebet, újra és újra magamba szívtam. Roo néhány másodpercig hezitált, mozdulatlanul kuporgott a szorításom alatt, de végül megtört a jég. Megemelte a buksiját és a homlokomhoz nyomta nedves orrát. Elmosolyodtam. A nózija után már a puha nyelvét fedeztem fel ugyanott, apró nyalintásokkal halmozott el. Ösztönösen viszonoztam az édes puszikat, újabb és újabb érintéssel halmoztam el a bundáját.

- Megkedvelt – hallottam meg JongHyun hangját, mire picit felemeltem a fejemet.
- Örülök – dünnyögtem belebújva Roo szőrméjébe.
- Irigylem – súgta a fülemhez hajolva, megint csak egy félszeg mosollyal tudtam reagálni JongHyun megjegyzésére.

Teljesen kibújtam Roo bundájából és oldalra fordítottam a fejemet, hogy végre a gazdi is kapjon egy apró puszit. Beleremegett a térdem, mikor megéreztem a számon JongHyun bársonyos bőrét. Szerelembe estem abban a momentumban. Újra. Újra és újra beleszerettem JongHyunba, egyre mélyebbre és mélyebbre zuhantam. Ám nem voltam elég gyors, túl sokáig időztem JongHyun bőrén, mert hirtelen az ajkait találtam az enyémhez simulni. Pusztán néhány másodpercig tartott, de mégis varázsos volt.

- Jobb már? – kérdeztem félig lehunyt szemmel, majd lassan felemeltem szemhéjaimat, és JongHyun hatalmas szemeibe vesztem.
- Egy kicsit. – Féloldalas görbület rajzolódott ki kissé telt ajkaira, beleszédültem ebbe a mosolyba.
- Sétáljunk! – TaeMin vetődött kettőnk mellé, és persze késztetett mindkettőnket az elválásra.

Jobbnak láttam nem belebonyolódni az újabb közelségbe, mert tudtam, nehéz lesz visszafognom magam JongHyun mellett, és hibát nem akartam elkövetni azzal, hogy túlságosan közvetlen leszek vele szemben. Arról nem beszélve, hogy a másik két lánnyal ellentétben én cseppet sem voltam szingli. S mintha csak az Égiek meghallották volna a gondolataimat, megcsörrent a telefonom a farzsebemben.
Nehéz szívvel váltam meg JongHyun kutyusától, de végül sikerült óvatosan átadnom a gazdájának és előkotortam a zajos kütyümet a nadrágomból. A kijelzőre sem pillantva emeltem a fülemhez a mobilomat és szóltam is bele.

- Igen?
- Szia Em! – Ahogy meghallottam Robert hangját a túloldalon, összeomlott az én édes világom és szertefoszlott minden álmom.
- Sz. Szia – hebegtem döbbenten, JongHyun aggódva fürkészte az arcomat. – Egy pillanat! – mormoltam letakarva a mikrofont, majd hátrálni kezdtem mindannyiuktól. – Szia Robert!
- Hogy’ vagy? – A távolság miatt kicsit nehezen értettem Robertet, ezért erősen füleltem minden szavára.
- Jól vagyok, minden rendben. Te hogy' vagy? - érdeklődtem.
- Mikor jössz vissza? – Hirtelen nem akartam reagálni az újabb kérdésre, pedig tudtam, hogy pontos választ vár tőlem.
- Öhm. Még van pár nap a nyaralásunkból – hebegtem zavarodottan.
- Oké. Szia, Emily! – Ennyivel lerendezett.

A következő szívdobbanásomkor szorítani kezdett a mellkasom. Ennyire nem hiányoznék neki vagy ennyire nem várna haza? Ennyire nem számít már a kapcsolatunk, az együtt töltött évek? Szédülés lett úrrá rajtam, alig kaptam levegőt, így a hátammal a falnak dőltem és lassan lecsúsztam. Alig fogtam fel a körülöttem zajló dolgokat, még akkor is homályosan láttam, mikor ismerős tenyereket éreztem a térdeimre csúszni, aztán erős karok vonnak oltalmuk alá.

- Em~?! Jól~? EM~?!

Hallottam, hogy valaki a nevemen szólongat, de képtelen voltam reagálni bárhogyan is. Szerettem volna, de nem tudtam. Aztán a káosz nagyobb lett a fejemben és elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal.

2 megjegyzés:

  1. Na Kibum igazán kinyöghette volna már amit akart xD
    Jajj hát Alice és Tae...édesebbek, mint a méz!!! :)
    Roger meg a legjobbkor tud telefonálni...és am is elhúzhatna a p*csába, ha ennyire izgatja Emily. A vége :o MI A...?????? O.O

    Nagyon-nagyon jó lett, még mindig imádom, ahogy írsz! Áhh nagyon várom a folytatást!!!!! :* <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, hogy írtál!
      Reméljük, hogy KiBum azért összekaparja magát és végre kinyögi, hogy mégis mit szeretett volna Zoeynak írni... és persze talán az is kiderül, hogy mi történt Emilyvel...
      Köszönöm még egyszer, hogy nyomot hagytál! Örülök, hogy tetszik a történet! Igyekszem...

      Törlés