~ 30. fejezet ~

* * * JongHyun POV * * *

Eleinte nagyon idiótának éreztem magam, amiért Emilyt az elválásunk után alig öt perccel felhívtam, de egyszerűen nem bírtam megállni. Mikor KiBum átküldte a képet Emilyről, képtelen voltam tovább várni. A cseresznye szín szája és az óceánként csillogó szempárja láttán földbe gyökerezett a lábam az utcasarkon. Azonnal látni akartam. Muszáj volt. Bummie persze alig két üzenet alatt megszerezte Emily számát Zoeytól, így már könnyedén valóra válthattam a vágyaimat.

Az édes, karácsonyi csengettyűk dallamához hasonló hangjától megremegett a térdem. Elvarázsolt. Aztán ahogy ott állt az ablakban, abban a falatnyi hálóingben, a szívem is hevesebb dübörgésbe kezdett a mellkasomban. Nem találtam a szavakat, olyannyira megbolondított, s tudtam, ő az a lány, akire mindig is vártam. Hiába próbáltam már az itteni – nevezzük helyi – lányokban megtalálni azt, amit kerestem, valahogy mindig tévútra futottunk. Valami mindig hiányzott. Talán éppen ez a varázs, amit Emily hozott magával.

Egész éjjel alig tudtam lehunyni a szemem, folyton Emily arca jelent meg előttem, képtelen voltam kiverni a fejemből. Minden erőmmel küszködtem, hogy elaludjak, ami azonban nem ment. Hiányzott valami mellőlem. Emily. Emily jelenlétére vágytam szüntelenül. Szinte már éreztem a karjaim között, a szimatolását a nyakamban és az édes csókját a számon.

Morcosan tértem magamhoz másnap reggel, azt hittem, megint a szerkesztő hív a rádióból, hogy be kell ugranom az egyik kollégám helyett, de minden várakozásomat felülmúlta a hívó fél neve, ami a kicsiny kijelzőn villogott. Megdörzsöltem a szemeimet, aztán a fülemhez emeltem a mobilomat, megdöbbentettem a köszöntésemmel, s ezzel is csak még jobban elértem a célomat. Belepirult.

Kicsit csalódottan fogadtam, hogy csak egy reggeliző hely miatt keres, azonban a kisördög most sem hagyott nyugtot nekem. Ajánlanom kellett valami csendes és nyugodt kávézót, lehetőleg a szálloda környékén. Fortuna ismét kegyeibe fogadott. Pontosan tudtam, hogy merre találhatóak olyan csendes latték, amikre a lányok gondoltak, hiszen én magam is ott bújok meg alkalomadtán a srácokkal. Nem volt más dolgom, csak rávennem a másik két lókötőt, hogy szedjék össze magukat hajnalban és ruccanjunk ki egy kis nassoláshoz.

Az idősebbet könnyű szerrel meggyőztem, de a kölyköt kiverni hajnalok hajnalán a meleg ágyikójából olyan nehéz volt, mint KiBumot rávenni arra, hogy ne vegyen új nadrágot minden második héten. Egyenlő a lehetetlennel. Miután összekaptam magam és persze emberi külsőt öltöttem, felmarkoltam a mobilomat és tárcsáztam KiBum számát.

- Jó reggelt, Hyung, mi újság? – köszönt bele egy ásítással egybetoldva.

- Neked is Bummie. Van kedved reggelizni egyet? – tértem azonnal a tárgyra, mielőtt még másfelé terelné a beszélgetésünket.

- Reggelizni? – Meglepődött, ez nem vitás, s már csak tovább kellett vinnem a szálat. – Mire gondolsz, Hyung? Talán van valami terved? Köze van ehhez a lányoknak is? – Hallottam felcsendülni a hangját, akármennyire szerette volna tagadni a tényt, mérhetetlenül hiányzott neki Zoey.

- Szeretnének valami édes harapnivalót, és én ajánlottam is nekik egy meghitt kávézót – kuncogtam elégedetten.

- Hyung? – Ezúttal elcsuklott a hangja. – Mit tervezel? – ismételte meg korábbi kérdését némiképp remegő hangszínen.

- Kapd össze magad és gyere a szállodával szemközti lattéba! Húsz perc múlva találkozunk!

Ezzel kinyomtam a vonalat és nem vártam tovább Bummie reakciójára. Nem húzhattam túl sokáig az időt, ha azt akartam, hogy minden úgy alakuljon, ahogy azt szerettem volna. Még Noonához is be kellett ugranom, ugyanis volt egy meglepetésem Emily számára. Hiszen nem tudhattam, mikor lesz rá még egyszer lehetőségem, így lépnem kellett.

A hátamra kanyarintottam a táskámat, zsebre vágtam a telefonomat és el is hagytam a kicsiny lakásomat, hogy mielőbb Noonánál legyek. Éppen csak betartottam a sebességhatárokat, ahogy átautóztam a másik körzetbe, olyannyira siettem haza. SoDamot sikerült a kelleténél is jobban meglepnem, mikor rátenyereltem a csengőre, azzal már nem akartam az időmet fecsérelni, hogy a lakáskulcs után matatok, így ezt láttam a legegyszerűbb megoldásnak.

- JongHyun-ah? – rebegtette pilláit, ahogy újra és újra végigmért.

- Noona! Szia! – lihegtem. – Ne haragudj, csak beugrottam, már megyek is!

Ebben a másodpercben hallottam meg négy tappancsot a közlekedőn, ahogy totyogott a bejárati ajtó felé, aztán a mellső lábaival feltámaszkodott a lábszáramon.

* * * KiBum POV * * *

Miután végigforgolódtam az egész éjszakát, örültem, hogy végre kimozdulhatok. Alig vártam, hogy reggel legyen és elérkezzen a sétáló idő. A kölykök is várták már nagyon, egyre többször kapirgálták meg az ajtót, engem ezzel ösztönözve arra, hogy iparkodjak az öltözéssel. Röpke tizenkét perc alatt haptákba is vágtam magam, aztán a két póráz nélkül már indultunk is lefelé az utcára.

Jól esett a hajnali levegőt magamba szívni, a tüdőm megtelt a friss oxigénnel és energiával töltöttek fel a felkelő nap sugarai. Előkotortam a telefonomat a farzsebemből, automatikusan nyitottam meg az üzeneteimet. Nem tudom miért voltam annyira izgatott, hogy vajon Zoey reagált-e az éjjeli levelemre, de nem bírtam magammal. Rettegtem, hogy nem válaszol semmit, s rettegtem már magától a választól is. Kettős. Felettébb kettős érzés járta át minden porcikámat. Végül a kis ikonra kattintottam, ami Zoey neve alatt villogott.

„Szia KiBum! Nem aludtam, ne aggódj. Én is sokat gondolok... Rád. A csókra...”

A gyomrom összeszorult, a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a szívem a torkomban lüktetett, a vér száguldozott az ereimben. Kis híján sokkot kaptam ettől a néhány szótól, s csak az járt a fejemben, hogy egyszerűen nem mehet vissza Angliába. Nem teheti meg velem. Nem utazhat el. Nem és kész! Maradnia kell. Velem. Velünk. Comme Des óvatos kaparászása zökkentett ki a mélázásomból, majd abból, hogy ideje lesz visszamennünk, mert különben befagy mindannyiunk hátsója. Felkaptam a két ölebet, és sebbel-lobbal visszarongyoltam a lakásba.

Még át sem léptem a küszöböt, amikor megcsörrent a telefonom, s JongHyun Hyung hangja köszöntött viszont. Először elfecsérelt ötletnek tartottam ezt a reggelizősdit, de aztán jobban belegondolva rá kellett jönnöm, hogy nagyon is jó dolog lesz ez mindannyiunk számára. Már csak időben oda kellett érnem. Megint a hónom alá vettem a kutyáimat és éppen azzal a sietséggel hagytam el a lakást, mint ahogy visszajöttem a sétából.

Tizenhárom és fél perccel később már a kávézóban üldögéltem és türelmetlenül vártam, hogy végre felbukkanjanak a lányok. Szerencsére állatbarát a latte, így nem volt gond, hogy magammal hoztam a kutyusokat is, és valamiért volt egy olyan megérzésem, hogy JongHyun is ebben mesterkedik. Kikértem egy cappuccinot és csendesen szürcsölgetni kezdtem, azonban a harmadik korty majdnem a torkomon akadt. Megláttam Zoey zafírként csillogó szempárját, ahogy ámultan néz körbe a kávézó falain belül. Nagyot kellett nyelnem.

Comme Des-t nem kellett féltenem, ugyanis ahogy megérezte Zoey lágy és visszafogott parfümjének illatát, azonnal szimatolni kezdett és az aromafelleg után eredt. Elsőként Emilynél próbálkozott, ami kísérlet hamar eredményre is vezetett. A legidősebb lány abban a másodpercben a kutyámra nézett, ahogy megérezte Comme Des körmeit a jobb lábszáránál. Hyung, hol a bánatban vagy már?! Még a végén elbaltázzuk az utolsó esélyünket is! Felpattantam az asztaltól, otthagyva a megmaradt cappuccinomat és a házi kedvencem után battyogtam.

- Elnézést kérek a hölgyektől – szólítottam meg a három fős társaságot. – Kicsit még neveletlen és meglehetősen pimasz – húztam boldog mosolyra a számat, ahogy tekintetem találkozott Zoey összeszűkült pupillájával.

- KiBum?! – kiáltott fel Alice, amikor tudatosult benne a jelenlétem.

- Szép reggelt kívánok, Alice! – biccentettem parányit, aztán a másik két lányt is üdvözöltem. – Emily. Zoey. – Őket is egy-egy apró fejmozdulattal jutalmaztam, amiben hamar követtek mindketten. – Micsoda véletlen találkozás – kuncogtam önfeledten.

- Valóban az lenne? – Alice hangjában felfedeztem a kétséget, fogadni mertem volna, hogy vannak sejtései, miért is vagyok itt voltaképp. – Mindenesetre, én örülök, hogy ma is összefutottunk!  - Gyermeki örömmel az arcán csapta össze a tenyereit, aztán azzal a lendülettel hajolt is le Comme Des-hez és Garcons-hoz egyaránt.

- Megkaptad az üzenetemet, Zoey? – fordultam a legfiatalabb lányhoz, s úgy tettem, mintha még nem láttam volna a válaszát, teljesen belepirult.

- Öhm. Ig. Igen. Meg. Megkaptam – motyogta még mindig totális zavarban úszva, akaratlanul húztam még jobban mosolyra a számat. – Köszönöm – sóhajtotta alig hallhatóan.

- Szívesen. – Ösztönösen hajoltam a füléhez és suttogtam bele, megrezzent, ahogy lélegzetem puha bőréhez ért.

- Kérdezhetek valamit? – dünnyögte lehajtott fejjel, én pedig a másik két lányra sandítottam: Alice még mindig Garcons-t szórakoztatta, Emily viszont szoborként meredt a hatalmas üvegre, ahonnan áradt a napfény.

- Mindig. – Elhajoltam Zoey vállgödréből és mélyen a szemébe néztem.

* * * TaeMin POV * * *

Azt hittem, nyakon vágom azt a barmot, amelyik korán reggel képes felhívni. Először nem is akartam foglalkozni a hívó féllel; gondoltam, hogy majd úgyis visszahívom, ha már ténylegesen észhez is tértem. De kitartó volt az illető, csak nem tett le a céljairól és addig csörgetett, amíg elő nem kotortam a zajos kütyümet a párnám alól.

A saját két kezemmel fojtalak meg, Hyung! Te nem vagy ép! Tudod, te mennyi az idő? Most feküdtem le! Napokig szidalmaztam volna még, de mikor félálomban meghallottam Alice nevét, azonnal kipattantak a szemeim és már rugdaltam is le magamról a paplanomat. Pazar teóriának és egyben a legnagyobb baromságnak tartottam, amivel felhívott, de végül addig mondogatta a magáét, míg belementem.

Gyorsan taxiba pattantam és már fuvaroztattam is magam a szállodához. Az első, ami szemet szúrt, az JongHyun Hyung volt, és az, ahogy álldogál a latte ablaka előtt. Összeráncolt homlokkal ballagtam mögé, majd egy erőteljes hátba verés után elkapta a fejét az üvegről, és rám nézett.

- TaeMin-ah?! Megvesztél? – köhögte, kezei között szorongatva egy kisebb szőrcsomót.

- Helló, Hyung – vigyorogtam könnyelműen, revansot vehettem a korai felverésért.

- Na, bemegyünk? – biccentett az ajtó irányába.

- Mire vártál eddig? – értetlenkedtem.

- Hát, tudod. – A füle tövéig vörösödött hirtelen. – Épp arra készültem, de mikor megláttam Emilyt az asztalnál – elhallgatott.

- Igen? Mi történt? Láttál valami olyat, amit nem szerettél volna? – zúdítottam rá a kérdéseimet.

- Nem. Nem történt semmi – súgta maga elé meredve.

- Hyung? Mi lelt?

Közelebb léptem JongHyunhoz, mindkét tenyeremet a vállaira vezettem. Ilyennek még soha korábban nem láttam. Össze volt zavarodva, akárcsak egy szerelmes kamasz. Egy szerelmes kamasz, aki rátalált élete párjára, de mégsem meri bevallani neki az érzéseit.

- Hyung? – suttogtam alig hallhatóan.

- TaeMin-ah – dünnyögte lehajtott fejjel. – Taemin-ah, mi lesz velem, mikor visszautaznak? Mikor elmegy Emily? Mi lesz velem? – Könnyes hangok törtek fel belőle, összeszorult a lelkem a morfondírozásait hallva. – Nem akarom elveszíteni Emilyt.

Magához szorította a kölyökkutyáját, akit mindvégig a mellkasán tartott, majd nagyokat nyelve és szipogva végre összekaparta magát. Lassan megfordult. Pontosan akkor, mikor egy visszafogott torokköszörülés érkezett felénk, s ott állt tőle alig egyetlen karnyújtásnyira Emily. Szerelmesen pillantva egyszer JongHyunra, egyszer pedig Roo-ra.

- Szia Emily – bukott ki végre belőle, a sokadik hümmögésemnek köszönhetően.

- Szia JongHyun – felelt parányi görbülettel keskeny ajkain.

- Ő ki? – kérdezte, ahogy a kölyökkutyára nézett. – Roo, igaz? – pillantott fel megint JongHyunra.

- Emily, bemutatom neked Roo-t. Roo, ő itt Emily.

JongHyun letudta végre azt a minimális távolságot kettejük között, és Emily kezébe nyomta imádott kedvencét. Emilyt pedig rögvest magába szédítette Roo, és úgy bánt vele, mintha csak a sajátja volna. Megráztam a fejemet, ahogy néztem őket, mintha nem előző éjjel tapadtak volna egymás ajkára és szegtek meg mindennemű etikettet, most meg úgy ácsorogtak ott egymás előtt, akárcsak két szemérmes kisgyerek lenne. Azonban tovább nem tudtam tanakodni az idősebbek ténykedésein, ugyanis egy mámorító édeskés-gyümölcsös aroma megakadályozott benne.

Alice őzike szempárja és ragyogó mosolya minden további elmélkedést száműzött a fejemből. Azonnal rabul ejtett és többé nem hagyott szabadulni. Minden szabályt és illemet hátrahagyva lépdeltem Alice-hez, majd a következő szívdobbanásom pillanatában magamhoz öleltem. Orromat nyakszirtjébe fúrtam és hatalmasat szippantottam az illatából, majd samponjából is vettem szagmintát. Csupán egyetlen éjszakát töltöttem nélküle, de mégis egy évszázadnak hatott.

Nem hátrált, viszonozta a közeledésemet, reszketve ugyan, de végre átfonta vékony karjaival a nyakamat és szorosabban hozzám simult. Ha a táncteremben lennénk, most biztos, hogy andalító keringőbe kezdenék vele. De így csak hosszú percekig öleltem magamhoz, s szinte már fájt, mikor ellazítottam tagjaimat és szabaddá engedtem Alice-t. Angyal...egy Igazi Angyal talált rám.