29. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Mindig is imádtam, mikor a legidősebb nővérem kislányként viselkedik. De ahogy ott állt az ablakban, a füléhez szorítva a mobilját, mintha egy soha eddig nem ismert Emily állt volna néhány karnyújtásnyira tőlem. Egy szerelmes, felhőtlenül boldog Emily. Apró léptekkel az ágyunkhoz osontam, majd Alice mellé kucorogtam és már együtt figyeltük hatalmas vigyorral a nővérkénket.

Mélyeket sóhajtva engedte le a telefont, és még arra is meg mernék esküdni, hogy legalább két puszit nyomott rá a hívás végén. Váltig tagadja a dolgokat, Alice pedig kicsit kába volt a látottaktól, így nem maradt más csak a saját memóriám. De valahogy nem tudtam eldönteni, hogy valóság volt-e vagy a képzeletem szórakozott csupán velem.

Emily szépen komótosan fordult felénk, miután sikerült elszakadnia az éjjeli látogatójától.

- Na? – vigyorgott Alice, kíváncsian fürkészte Emily minden vonását.

- Na, mi? – kérdezett vissza meglepetten.

- Tudod jól, hogy mire gondolunk – húzta el az utolsó szavát Alice, úgy kérlelte a nővérünket.

- Nem. Nem tudom. – Emily a füle tövéig vörösödött zavarában, majd lehuppant az ágy végére és hátat fordított nekünk.

- Na, Unnie! Ne csináld! – egyszerre ugrottunk Emily nyakába és húztuk is hátra egy lendülettel. – Ki volt az? Mit akart, JongHyun? – faggatózott Alice megállás nélkül.

- Ha tudod, hogy JongHyun volt, minek kérdezed? – kekeckedtem Alice-el, de jó volt kicsit bohóckodni.

- Igen, JongHyun hívott – sóhajtott fel behunyt szemekkel, ajkain boldog mosoly pihent, ahogy felidézte magában JongHyun arcát.

- Azt mondta, hogy miért? – sutyorogta Alice Emily fülébe, mire az idősebb nővérem hirtelen nyitotta ki a szemeit. – Miért hívott?

- Hát.

Emily elhallgatott. Láttam az arcán, hogy keresi a szavakat, megpróbál valami hihető okkal előállni, de bármennyire is küszködött, nem jutott semmi használható az eszébe. Csak sóhajtozott és sóhajtozott. Megállás nélkül, olyan mélyeket, mintha már önmagában is boldog lenne. Soha nem láttam még ilyennek Emilyt. Robert mellett legalábbis egyszer sem csinált még hasonlót sem.

- Elárulod, hogy miért hívott? – súgtam kisvártatva Emily fülébe.

- Látni akart – formálta alig hallhatóan kétszavas válaszát.

- De hát most váltatok el – jegyezte meg Alice értetlenül. – Nálad hagyott valamit, vagy mi? Tényleg csak ezért hívott?

- Igen – szuszogta újfent. – Csak kérdezni akart valamit.

- Mit? – Szinkronúszásban elsők lettünk volna a nővéremmel, olyannyira egyszerre kérdeztünk megint.

- Semmit.

Ezzel Emily felpattant mellőlünk, elcsoszogott az éjjeli szekrényig, feldugta a telefonját a töltőjére és már mászott is vissza az ágyba. Addig-addig mocorgott, míg befészkelte magát a takaró alá, összegömbölyödött és lecsukta a szemeit. Szólongathattuk volna napestig, de mindketten tudtuk, hogy Emily nem fog reagálni egyikünk hangjára sem. Alice-el vállat vontunk, aztán mi is begubóztunk Emily mellé.

Noha, amint a párnán landolt a fejem, becsuktam a szemeimet és vártam, hogy a jó öreg álommanó meglátogasson, de valamiért elkerülte az ágyunkat. Meredten bámultam a plafont, kínomban számolgatni kezdtem a bárányokat, hátha elalszom tőle, de hiábavaló volt eme próbálkozásom. Képtelen voltam álomra hajtani a fejem, akármennyire is szerettem volna. A telefonom pittyegése viszont felettébb kíváncsivá tett. Kitapogattam a sötétben, aztán felmarkolva az elektromos kütyüt – no, meg persze nem felverve a nővéreimet - , a fotelig lopakodtam. Azon nyomban megrogytam, amint megláttam a parányi kijelzőn megjelenő nevet. Sietve nyitottam meg az üzenetet.

„Szia, Zoey! Remélem, nem keltettelek fel. Én egyfolytában csak rád tudok gondolni. Ahogy megcsókoltalak, ahogy megremegtél. Aish. Zoey. Nem me~”

...és itt megállt a tudomány. Mit nem? Mire gondolt, KiBum? Mit akart üzenni? Bambán bámultam a kijelzőt, a fejem felett sorban kirajzolódtak a kérdőjelek, megragadtam a mobilomat és nyomkodni kezdtem a billentyűket, de amint megjelent az első betű, megfagyott bennem a vér és a szívem heves lüktetése csak még jobban összezavart. Mégis mit írhatnék neki? Mi van, ha nem válaszol? Vagy nem is akarta elküldeni? Ha most reagálok, akkor azt hiheti, hogy folyton csak róla ábrándozom...s milyen igaza lenne...

* * * Alice POV * * *

Abban a másodpercben, ahogy a fejem a párnán landolt, már húztam is a lóbőrt, és nem voltam hajlandó felkelni még Zoey telefonjára sem. Nem is ment volna egykönnyen, ugyanis egy mámoros álom nem hagyta, hogy szabaduljak.

~ Ősz. A falevelek narancssárgán, barnán és pirosan tündökölnek a napfényben, egy könnyed fuvallattól a földre hullanak, puha szőnyeget varázsolva a lábunk alá. A hosszú sétáló utcán megannyi ember andalog, szerelmespárok, családok élvezik a kellemes időt. Mindenki boldog. A szívem ütemes ritmust diktál a mellkasomban, egy bársonyos tenyér ragaszkodóan fonja át ujjait az enyémekkel, egy vékony hang vidáman kacarászik mellettem. Boldog vagyok én is. Felnézek a kék égre, a nap finom melegséggel tölti fel a testemet, a szellő lágyan cirógatja az arcomat. A bársonyos tenyér tulajdonosára fordítom a figyelmemet. Éjfekete íriszén csillog a fény, telt ajkain gyengéd mosoly pihen, gyermeki arcát sármossá varázsolta az idő múlásával megjelenő ránc. Olyan gyönyörű. Épp olyan, mint mikor először találkoztam vele...ott a klubban, mikor minden álmom valóra vált azzal, hogy Szöulba utaztam egy teljes hétre nyaralni. Ösztönösen viszonzom a mosolyát, majd egy édes csók után mindketten lehajtjuk a fejünket, s a kettőnk között álldogáló kislányra nézünk. „Szeretlek, anya és apa!” mosolyogja önfeledten, a szívem hatalmasat dobban a bordáim között. Magamhoz ölelem és parányi csókkal illetem homlokát, majd suttogom fülébe ugyanazokat a szavakat, miket ő mondott korábban...~

- Alice? – simított végig valaki a felkaromon, csak egy morgással reagáltam a szólításra. – Hahó? Hugi? Ideje felkelni.

- Mrmpfhm – mormogtam a párnámba, aztán a fejemre húztam a takarómat.

- Alice, gyere szépen – kérlelt halkan.

- Mrpmprmm – dünnyögtem, majd erőt vettem magamon, nehézkesen felemeltem a szemhéjaimat és kidugtam a fejemet a paplan alól. – Mi az?

- Ne morogj már – nyomott egy puszit az orromra Emily, és a következő mozdulatával felkelt mellőlem. – Menjünk reggelizni!

- Nem vagyok éhes! – jelentettem ki, majd visszamásztam a meleg takaró alá, és erőszakkal lenyomtam a szemeimet, hogy rögvest visszatérhessek az álmomba.

- Na, most azonnal felkelsz, kisasszony! – Zoey volt az a vakmerően bátor és egyben bugyuta, hogy lerántotta rólam a nehéz anyagot. – Kapd össze magad, kilenc is elmúlt! Megvolt a szépítő alvás!

Nem szóltam többet Zoey megjegyzésére, bár mikor japánul kezdtem az orrom alatt dühöngeni, kicsit érdekesen meresztgette rám a szemeit. Észre sem vettem, hogy nem a saját anyanyelvemen morgolódom, olyannyira megszoktam, hogy otthon is így reagálok, ha felvernek a legszebb álmomból. Egy gyors bocsánatkérés után felmarkoltam a ruháimat és a fürdőbe iparkodtam, hogy felöltözzek és valami emberibb külsőt varázsoljak magamra.

Közel tizenkét és fél perc múlva már kisimult arccal és egészen barátságosan mosolyogva bukkantam elő a fürdőajtó mögül. Emily és Zoey teljes harci díszben ácsorgott a nappali közepén és türelmesen várták, hogy elkészüljek végre.

- Hova megyünk? – kérdeztem eléjük lépve.

- Na, tudsz a mi nyelvünkön is kommunikálni? – nevetett fel a húgom, mire csak egy nyelvnyújtással reagáltam.

- Mihez lenne kedvetek? – szakította félbe a játékos perpatvart Emily.

- Együnk valami édeset! – Összecsaptam a tenyereimet, és már össze is futott a nyál a számban, ahogy belegondoltam az itteni finomságokba.

- Keresnünk kell egy jó kávézót, ahol vannak ilyen ínyencségek – javasolta a nővérem, mi pedig hevesen bólogattunk az ötletre. – Szerintem ebben az utcában is találunk egyet.

- Vagy akár megkérdezhetnénk valamelyik fiút – vetettem fel akaratlanul, mindkettejük szeme kidülledt a hallottaktól. – Mármint. Izé. Én arra gondoltam, hogy. Szóval. Akár. De ha nem jó ötlet, akkor hagyjuk – hebegtem.

- Annyira azért nem rossz ötlet – kacsintott rám Zoey, aztán egyszerre néztünk a nővérünkre. – JongHyunnak biztos lenne néhány tippje.

- Hah? JongHyun? Hogy’ jön ide JongHyun? – pillázott nagyokat, mintha nem vágyna arra, hogy megint hallja a hangját.

- Ugyan már, Unnie! – legyintettem egyet, s abban a másodpercben Zoey könnyed mozdulattal odadobta Emilynek a telefonját.

- Rajta! Kérdezd meg! – biccentettem az állammal.

* * * Emily POV * * *

Azt hittem, a fülem csengett Alice ötletét hallva, de amikor a mobilom az ujjaim között landolt, rájöttem, hogy mindketten nagyon is komolyan gondolták. Már csak azt nem értettem, hogy miért nem lehetett volna ugyanezt KiBumtól megkérdezni. Vagy akár TaeMintől. Miért épp nekem kellett JongHyuntól? Miért?

Oké, bevallom, hogy hiányzott a hangja és nagyon is jól esett este vele álomba szenderülni, de azért néha ébren is akartam lenni. JongHyunnal pedig olyan érzés kerített hatalmába, mintha mindig is a felhők felett járnék legalább háromezer méterrel. S korántsem akaródzott lejönni arról a buborékról. A szívem a torkomba ugrott és vadul kalapálni kezdett odafent, ahogy feloldottam a képernyőzárat és megkerestem az utolsó hívást a naplójegyzékből. Automatikusan elmentettem a számot, magam sem értem, hogy miért. Kellett. Egyszerűen kellett. Tárcsáztam, majd reszkető kézzel a fülemhez emeltem a telefont.

- Szép reggelt, kedvesem! – köszönt bele mélyen búgó hangon.

- Neked is, JongHyun – pironkodtam teljes zavarban úszva. – Nem zavarlak? Remélem, nem keltettelek fel ilyen korán.

- Nem, dehogy. Már ébren vagyok – kuncogta. – Hiányzom?

- Öhm – Lesokkolt a váratlan kérdésével, még szaporább ütemben vert tovább a szívem. – Ami. Ami azt illeti. Én. Én csak azért. Azért kereslek – dadogtam végképp megbabonázva.

- Igen? – duruzsolta.

- Öhm. JongHyun. Te. Khm. Esetleg tudsz egy. Egy jó reggeliző helyet? – Alig mertem feltenni a kérdésemet.

- Hm. Ennél valami finomat? – felelt kérdéssel a kérdésemre.

- Nem csak én. A lányok is.

- Értem. Hm. A szállodával szemben.

- Igen? – Felcsillant a szemem.

- Isteni a gofri és a hotteok.

- Te melyiket ajánlod inkább? – tettem fel bátortalanul a következő kíváncsi kérdésemet.

- Mikor fogsz velem kettesben reggelizni? – Megint halk kuncogással zárta a reakcióját.

- Öhm. Jong. JongHyun. Én. Én.

- Legyen szép napod, Emily – kívánta még mindig bizsergető hangon, mindenem beleremegett a dallamosságába.

- Neked is, JongHyun – feleltem mosolyogva. – Köszönöm a segítséget!

- Bármikor. Szia, Emily!

- Szia – nyomtam ki a vonalat. – JongHyun. – De ezt már csak a telefonomnak motyogtam.

Mélyeket lélegezve engedtem le magam mellé a telefonomat, és mustráltam tovább a sötét kicsinyke képernyőt. Egy puha, apró tenyeret éreztem meg a jobb vállamon, ami finoman rászorított. Megmagyarázhatatlan okból lábadt könnybe a szemem, s ahogy oldalra fordítottam a fejemet, homályosan láttam magam előtt Alice-t.

- Mi az, Unnie? Baj van? – Aggodalommal telt meg a hangja, mire csak kényszeredetten mosolyogtam.

- Nem. Nincs semmi baj – ráztam a fejemet, hogy nyomatékosítsam válaszomat.

- Egész biztos? – Közelebb lépett hozzám és mindkét kezével a vállaimra fogott. – Mondott valamit JongHyun, amivel megbántott? – Megráztam a fejemet. – Akkor mi történt?

- Semmi. Komolyan. Nem történt semmi, Alice. Tényleg. Jól vagyok.

Zoey elégedetlenül felsóhajtott, majd mellénk lépett, újra és újra végigvezette rajtam vizslató tekintetét. Láttam, hogy meg akarja fejteni a bajomat, ami ezúttal valóban elmaradt. Vagyis kifejezetten nem volt indok a búskomor hangulatomnak. Csak JongHyun. JongHyun és a mérhetetlen hiánya, amit kiváltott belőlem, valahányszor elköszönt tőlem. Ahogy mindig, úgy most sem akartam elrontani a nyaralásunkat a hangulatingadozásaimmal, összekapartam magam, leráztam magamról Alice kezeit, aztán felmarkoltam a táskámat és az ajtóhoz indultam.

- A szállodával szemben! – nyomtam le a kilincset és léptem is ki a folyosóra.

- Várj meg minket is! – kiáltotta el magát Zoey, és egészen a liftig szaladtunk nevetgélve.

Ahogy azt JongHyun mondta, találtunk egy kávézót a szállodával szemben. Meghitt, családias hangulatban úszott. Halványsárga falak közé léptünk, az ajtó fölé szerelt csengő jelzett a pult mögött serénykedő pincérnek, hogy újabb vendég érkezett. Az asztalokon hófehér abroszok pihentek, s mindegyik közepén egy parányi váza díszelgett, benne egyetlen virágszállal. Kiválasztottunk egy ablak melletti fészket és oda telepedtünk. JongHyun tovább javaslatát szem előtt tartva gofrit és hotteokot rendeltünk, bár Zoey gyorsan átfutva az étlapon, egy hotdoggal próbálkozott meg. A gőzölgő finomságok néhány perccel később már előttünk foglaltak helyet, nagyot szippantottam a gofri illatából, szinte még le sem jutott a zamat a tüdőmbe, amikor egy furcsa piszkálást éreztem meg a jobb lábszáramnál.