28. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Miután sikerült mindhármunknak elköszönnie az esti partnerétől, újfent birtokba vettük a szállodai szobánkat. Emily egyenesen az ablakhoz sietett, biztos mozdulattal félrerántotta a függönyöket és kinézett az üvegen. Az ágyhoz közelebbi falnak támaszkodtam és néztem, miként dob egy puszit JongHyunnak, majd a korábbi halvány görbület szélesedik és két karját keresztbe téve szorítja őket a mellkasához. Mintha csak a visszaküldött puszit ölelné a mellkasára és soha nem engedné ki onnan. Régen láttam ilyennek az idősebb nővéremet, de ez a látvány minden pénzt megért. Boldognak tűnt, az én szemeim pedig könnyel teltek meg Emily alakját mustrálva.

- Mi az, hugi? – suttogta a fülembe Alice, amikor mellém somfordált.

- Csak a nővérünket nézem – feleltem alig hallhatóan, vigyázva, nehogy megzavarjam Emilyt az ábrándozásában.

- Hm. – Alice is elmosolyodott. – Nem is emlékszem rá, mikor láttam ilyennek utoljára Emilyt.

- A helyzet az, hogy én sem.

- Úgy látszik, hogy JongHyun tényleg jót tesz a nővérünknek – sutyorogta elégedetten vigyorogva.

- Szerencse, hogy összefutottunk vele – szuszogtam én is hasonló értékrenddel.

- Nem. A szerencse az, hogy KiBum észrevett minket a parkban és ő meg tudta JongHyun számát.

- Nem így volt – nevettem fel a kelleténél hangosabban, mire Emily elkapta a fejét az ablakról és ránk nézett.

- Mi nem így volt? – rebegtette kíváncsian pilláit.

- Jah. Csak. Csak – hebegett értetlenül Alice, ösztönösen oldalba böktem.

- Csak azt beszéltük, hogy milyen jó, hogy belefutottunk a srácokba – reagáltam Alice helyett.

- Oh – nyelt egy nagyot, de közben a füle tövéig vörösödött zavarában. – Igen – motyogta lesütött szemekkel, aztán a fürdőszoba felé indult sebes léptekkel, maga mellé engedve a karjait.

- Unnie? – kiáltott utána Alice, de már csak a kulcsot hallottuk, ahogy elfordul a zárban. – Szerinted? – pislogott rám tanácstalanságában.

- Szerintem nem tudom – vontam vállat, majd ellöktem a magam a faltól és előbányásztam a pizsamámat.

Emily állapotát látva sejtettem, hogy túl sokat nem akar majd beszélgetni és inkább az alvást választja, így célszerűbbnek láttam mielőbb lezuhanyozni és ágyba bújni. Alig nyolc perc leforgása után újfent fordult a kulcs a zárban és Emily csoszogott elő kissé vizes tincsekkel, egy szál törölközőbe bugyolálva magát. Felkapta a hálóingét, visszarobogott a fürdőbe, aztán egy perccel később már az esti viseletében bukkant fel. Alice mélyet sóhajtott, nekem pedig még az életkedvem is elment Emily arca láttán.

A korábbi boldogsága mintha szertefoszlott volna és semmivé vált volna a JongHyunnal töltött délutánja. A táskájából előkotorta a mobilját, felkuporodott az ágy közepére és totálisan belemerült az elektromos kütyüjébe. A leveleit nézte át, a korábbi csalódottsága csak még nagyobbnak hatott idővel.

- Baj van? – bukott ki belőlem a könnyes szemei láttán, mire megtörölgette őket, mosolyt erőltetett magára és felemelte a fejét.

- Nincs – rázta a fejét, hogy ezzel is azt a látszatot keltse, valóban úgy van, ahogy állítja.

- Akkor nem így néznél ki – jegyeztem meg halkan, mire mélyet sóhajtott.

- Csak megnéztem, hátha kaptam üzenetet valakitől. – Ezzel maga mellé dobta a telefont, és egy újabb nehézkes lélegzetvétel szakadt fel belőle. – De semmi.

- Gondolom, Roberttől vártad azt az üzenetet – mormogtam az orrom alatt.

- Tudom, hogy nem kedveled, de akkor is a szerelmem. – Elcsuklott a hangja az utolsó szavakor.

- Ha az lenne, akkor nem engedett volna el olyan könnyedén egy hétre a világ másik felére, plusz mindent elkövetne, hogy lemondj az útról, arról nem beszélve, hogy azért fel is hívhatna alkalomadtán. Nemde? – tettem csípőre a kezeimet, tudtam, hogy igazat mondok, és ezzel Emilynek is tisztában kellett lennie.

- De – fújtatta. – Biztos elfoglalt.

- Jah. Biztosan megint valamelyik szeretője tartja fel és ezért nem képes felhívni akár egy percre is, hogy legalább a hangodat hallja. – Nem kellett volna, de kijött belőlem a gondolatom, mert Emily egy olyan fickóra pazarolja az életét és az energiáját, aki nem érdemli meg őt és nem is értékeli egy percig sem.

* * * Alice POV * * *

Éppen Zoey utolsó mondatára sikerült visszaérnem a gyors, háromperces tusolásból, amikor Emily vállai rázkódni kezdtek. Egyszerre ugrottunk a nővérünkhöz, aki képtelen volt tovább magába fojtani az érzéseit. Keserves sírásába a lelkem is belefájdult és nem tudtam más megoldást keresni, így hirtelen ötlettől vezérelve csak JongHyun pulcsija jutott eszembe, ami megnyugvást hozhat számára. Az ágy végében hevert még mindig, ahol Emily hagyta, mikor felértünk. Picit még nyújtózkodtam, majd elérve az anyagot, egy lendülettel felmarkoltam és Emily hátára tettem a puha matériát. JongHyun illata áradt belőle, s Emily zokogása szinte a következő másodpercben abbamaradt, ahogy belélegezte a mámorító cédrus és citrus illatkeverékét.

Végre parányi görbület kúszott reszkető ajkaira, homályos és kissé vöröslő íriszén megcsillant a pillanatnyi boldogság emléke. Zsebkendővel eltűntette a korábbi nyomokat, melyek keserűségének tanúsítványai voltak, majd megfogta a pulcsi ujjait és az orrához emelte. Újra és újra, hosszan beleszagolt az anyagba, belefeledkezve ezzel a mámorba és az emlékhullámba. A percekbe, amiket JongHyun társaságában tölthetett. Ismét boldognak érezhette magát, még ha csak egy-egy momentum erejéig. De Emily nem zokogott és nekünk csak ez volt a fontos.

Zoey és én egymásra néztünk. Aprót szusszantottunk, és félszegen mosolyogva hallgattuk Emily szaglászását, ahogy újra és újra magába szívja az aromafelleget. Szinte már megrészegült az illattól, aztán váratlanul hanyatt dőlt a matracon. Automatikusan kaptunk utána, kihámoztam az arcából a pulóvert, ám abban a pillanatban meg is döbbentem. A korábbi kínkeserves zokogásának semmi nyoma nem maradt, mosolygott és csillogó szemekkel méricskélt minket. Ösztönösen vigyorodtam el én is, ahogy figyeltem a nővérem arcát.

- Jobb már? – szólalt meg Zoey, akinek száján az enyémhez hasonló görbület ült.

- Ühüm – bólogatott piciket.

- Akkor jó – feleltem megnyugodva, hogy tényleg jobban érzi magát.

- Köszönöm. – Emily rám nézett, mindkét kezével a pulcsi ujjait markolta, azonban az arcszíne lassanként változott meg.

- Elpirultál – nyomtam egy puszit az arccsontjára, mire odakapta a kezét, ha lehet, még jobban belevörösödött az észrevételembe.

- Nem is – dünnyögte a tenyereibe temetett arccal.

- Szerintem erről csinálok egy képet és elküldöm JongHyunnak! – csattant fel Zoey, aki már kotorászott is a mobilja után.

- Mi?! – Emily szabályosan felsikított a hallottaktól, felegyenesedett és kérdőn fürkészte a húgunk ténykedéseit. – Zoey! Meg ne próbáld! Minek tennél ilyet? És egyáltalán honnan tudod JongHyun számát? Mikor adta meg? – Csak úgy záporoztak Emilyből a kérdések.

- Hm. Nos – vett egy nagy levegőt, majd folytatta. – Mivel KiBum megadta a telefonszámát, így elég neki elküldenem, ő pedig úgyis tudja, hogy mi a teendője a fényképpel – kacsintott egyet, és már emelte is fel a készüléket, hogy lefényképezhesse Emilyt.

- Nem lehetsz ilyen! – kiáltott fel a nővérünk, majd nyúlt is Zoey mobilja felé.

- Sikerült! És már el is küldtem KiBumnak!

Ezzel kinyújtotta a nyelvét és a fürdőbe menekült a nővérünk haragja elől. Én hangosan nevettem a látottaktól, a hasamra tettem a kezeimet, mert már fájt a röhögéstől. Jó volt így látni Emilyt. Szeretem, mikor önfeledten nevet és élvezi az élet minden pillanatát. Mikor felhőtlenül boldog. Felrémlett TaeMin édes mosolya, amikor rám nézett, mikor a ragtapaszt simítottam a kezére. Felsóhajtottam. Még mindig hihetetlennek éreztem azt a pár órát TaeMinnel. Mintha csak egy varázslatos álom lett volna.

- Alice? – szakított ki álmodozásomból Emily, amikor gyengéden a jobb vállamra szorított.

- Hah? Mi az? – pislogtam feleszmélvén a kábulatból.

- Merre jártál? – mosolygott aranyosan.

- Oh. Hogy én? Én csak, hát én. Öhm.

- Tuti, hogy ezzel levetted a lábáról azt a Félistent – közelebb hajolt hozzám és nyomott egy puszit az arcomra a megjegyzése végén.

- Unnie – mormogtam teljes zavarban úszva, de tovább már nem tudtunk szópárbajt vívni, mert megcsörrent Emily telefonja.

Egyszerre néztünk a rezgő vacakra, épp olyan tanácstalanul bámultam a mobilt, mint a nővérem. Remegő kézzel nyúlt a készülékért, a döbbenettől még inkább összeszűkült a pupillája. Mintha rémeket látna.

* * * Emily * * *

Fogalmam sem volt róla, hogy ki képes felhívni Szöulban. Az éjszaka közepén. Ismeretlen szám villogott a kicsiny kijelzőn, vagyis még a számot sem mutatta, csak a „Bejövő hívás” felirat jelent meg. Nyeltem egy nagyot és remegve a fülemhez emeltem a mobilt, miután megnyomtam a fogadás gombot. Reméltem, hogy nem egy szatír hangja köszönt viszont, de minden várakozásomat felülmúlta a hívó fél hangja.

- Igen, tessék? – motyogtam félve.

- Emily? – ismerősen csengett, de képtelen voltam elhinni.

- Igen, én vagyok. Ki az? Kivel beszélek? – kérdeztem egyre rettegőbb hangon, Alice a combom mellett pihenő csuklómra fogott.

- Emily, JongHyun vagyok. – Az ütő is megállt bennem, amikor eljutott a tudatomig a név, még a számat is kitátottam a meglepettségtől.

- Ho-hogyan? Ki-kicsoda? – dadogtam ámulatomban.

- JongHyun. Tudod? Kim JongHyun, akivel a délutánt töltötted.

- Hah? – Még mindig nem tudtam felfogni, ami zajlik.

- Te vagy Emily Hills? – váltott kicsit ijedtebb hangnemre.

- Igen, én vagyok.

- Akkor jó számot hívtam – kuncogott fel édesen, a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban.

- JongHyun? – kérdeztem vissza, amikor végre meg tudtam szólalni. – Tényleg te vagy az? – Könnyek szöktek a szemembe az újabb igen hallatán, Alice a csuklómra markolt a névtől.

- KiBumtól tudom a számod, ő pedig a húgodtól zsebelte be.

- Oh – Alice-re sandítottam gyanúsan, mire csak a fejét kezdte rázni, sejtettem, hogy a másik húgom lehet a ludas, aki a fürdőbe menekült, és azóta sem bukkant elő onnan.

- Nem hívlak rosszkor?

- Nem – pihegtem aléltan, majd lekúsztam az ágyról és az ablakhoz tipegtem. – Itt vagy még? – kérdeztem, mielőtt még kinéztem volna rajta, s reméltem a reménytelent.

- A sarokig jutottam – kuncogta halkan. – Még nem feküdtél le? – kíváncsiskodott gyermekien.

- Épp most készültem.

- Láthatlak még előtte? – kérlelt érzéki hangon, az egész testem beleremegett a hangtónusba.

Megremegtem a hangjától, az egész belsőmet feltöltötte melegséggel. Illetlenség lenne egy szál pendelyben az ablak elé állni, tudom, de eleget akartam tenni JongHyun kérésének. A kezdettől fogva nem tudtam ellenállni, akármit is szeretett volna kicsikarni belőlem. Picit igazítottam a ruhámon, mégse lógjon rajtam helyenként, majd óvatosan félrehúztam a függönyt és keresni kezdtem JongHyunt az éjszakában.

- Hol vagy? – szólaltam meg kisvártatva.

- Gyönyörű vagy – bókolt koreaiul, újfent beleremegtem a hangjába.

- Hálásan köszönöm – reagáltam az ő nyelvén, egy elégedett és boldog lélegzetvétel volt a válasz.

- Kérdezhetek valamit? – Ha nem lett volna sötét, akkor láthattam volna, hogy mennyire pirul el, de csak a hangja elcsuklásából érzékelhettem, hogy zavarba jött kissé.

- Mit szeretnél tudni? – feleltem kérdéssel a kérdésre.

- Lehetne szó arról. Szóval. Khm. – A tarkóját vakargatta, és kereste a legmegfelelőbb szavakat, ám hosszú percek múltán csak kibukott belőle az oldalát fúró kíváncsiság. – Alhatnék egyszer én is melletted?

Kis híján kiejtettem a mobilt a kezemből, mikor eljutottak hozzám szavai, éreztem, ahogy az arcom lángba borul és tábortüzet lehetne gyújtani tőlem. Újra és újra lenyeltem a felgyülemlő gombócokat, a szívem hevesen dübörgött a bordáim között, nem találtam a szavakat, amikkel felelhetnék a kérésére.

- Emily? – zökkentett ki a merengésemből. – Ne haragudj. Én csak.

- Nem. Nem. Semmi baj.

- Nem akartam tolakodó lenni~

- Még mindig tart a játékunk? – szakítottam félbe a mentegetőzését, mire elakadt a lélegzete és hirtelen köhögni kezdett.

- Miért kérdezed? – tette fel pár köhintéssel később.

- Mert akkor úgy válaszolok.

- Tart. Örökké tart – felemelte a fejét, és rám nézett, a tekintetünk találkozott.

- Amikor csak szeretnél. – Belefeledkeztem a pillantásába, ami örvényként húzott magába.

Soha nem voltam még annyira szerelmes, mint ezen az éjszakán. JongHyun elvarázsolt és többé nem engedett szabadulni magától... és nem is akartam, hogy újra máshoz tartozzak. Csak JongHyun létezett már...