27. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Miután elfogyasztottuk a hangulatos estebédet – természetesen a kutyák társaságában, akik megannyi finomságot kaptak az ezüst tálkáikba – KiBum javaslatára sétálgatni kezdtünk az étterem utcáján és környékén. Az ölebek sem tiltakoztak a dolog ellen és bevallom, nekem is jól esett friss levegőt szívni. No, meg az is hozzátartozik a dologhoz, hogy addig is élvezhettem KiBum közelségét. Egyszerűen levett a lábamról. Hiába a tökéletes külső és a siker, KiBum minduntalan rácáfolt az előítéleteimre.

Kedves és érdeklődő volt velem szemben, nem utolsó sorban pedig mérhetetlen udvariasság bújt meg benne. Lesegítette a hátamra terített pulóveremet, kihúzta a széket az asztalnál, hagyott, hogy előbb válasszak az ételsorból és még a kezemet is megfogta, valahányszor mellettünk sétált el egy férfi és engem mért fel kíváncsi szemekkel. Úgy tűnt, mindenkivel tudatni akarja, hogy hozzá tartozom. Eleinte ódzkodtam a dologtól, mert ennyire még soha nem ugráltak körbe a férfiak, KiBum viszont előszeretettel szentelte nekem minden figyelmét.

Az andalító sétánk során sikeresen sötétedett ránk, és kénytelenek voltunk félbehagyni a társalgást is. Visszasiettünk az autóhoz, majd partnerem egyenesen a szállodánkhoz fuvarozott. Ismét egy picit eldugottabb helyen parkolt le, majd le is állította a motort és még a fényszórókat is lekapcsolta. A kutyik a hátsó üléseken szuszogtak kimerülten, én pedig csak bambultam a kesztyűtartóra.

- Megjöttünk – szólalt meg alig hallhatóan.

- Igen – sóhajtottam fel némi csalódottsággal. – Köszönöm, hogy elhoztál és persze a délutánt is. Nagyon jól éreztem magam – éreztem, ahogy vörösödik az arcom az utolsó mondatomnál, de egyszerűen dőltek belőlem a szavak.

- Örülök. – Egy meleg kézfej simult bal kezemre, majd gyengéden az ujjaimra szorított. – Én is nagyon jól éreztem magam. Veled. – Utolsó szavát fülembe suttogta, hirtelen kaptam a fejemet KiBumra, minek köszönhetően tökéletes közelségbe került szám ajkaival. – Zoey? – pihegte elhalón.

- I-ig. Ig-en? – motyogtam félig lehunyt szemekkel.

- Bocsáss meg, hogy ezt fogom tenni, de már nem bírom tovább.

S ezzel megszüntette a milliméternyi távolságot ajkaink között. Megremegtem. Egész testemben reszkettem a forróságtól, ami ajkaiból áradt, önkéntelenül viszonoztam a félszeg csókot. Haragudni? Én? Ezért a lágyságért és bánásmódért? Soha. Köszönöm. Köszönöm, Kim KiBum, hogy megmutattad az igazi arcodat.

Szabadon lévő kezem lassan útra indult: végigsimítottam bal kezemet szorító kézfején, majd karján, míg végül nyakán állapodtam meg tenyeremmel. Ott is égetett a bőre, miközben mégis puhább volt bármelyik selyemnél. Alig egy szívdobbanásommal később ujjaim fekete tincsei közé siklottak, éppen akkor, mikor nyelvének hegyét éreztem meg alsó ajkamon. Hagytam elsodródni az érzéseimmel és engedtem az ösztöneimnek. Csókoltam és csókoltam tovább KiBum kívánatosabbnál kívánatosabb száját, míg majdnem áthúzott a kormány mögé.

Az utolsó pillanatban váltunk szét, talán azért, mert némiképp sikerült megnyomnom a dudát, talán az is lehet, hogy KiBum könyöke volt a hibás, amiért bekapcsolta az ablaktörlőt, esetleg Comme Des heves puszilgatásainak volt köszönhető a dolog. Mindenesetre elszakadtunk egymástól, de a meglepettség és zavarodottság helyett mindketten mosolyogtunk. KiBum elégedett kisgyerekként, én pedig boldog és értékes nőként.

- Ugye nem haragszol? – hangzott el kisvártatva az aggodalmakkal teli kérdés.

- Cseppet sem – feleltem még szélesebb mosollyal az arcomon és megszorítottam KiBum jobb kezét.

- Köszönöm – bólintott illedelmesen, majd felemelte kézfején pihenő tenyeremet és apró puszit hintett rá.

- Öhm – A fülem tövéig vörösödtem zavaromban, azért ehhez az egyhez főleg nem szoktam hozzá.

- Megengeded, hogy a bejáratig menjek veled? – kérdezte reménnyel teli hangon, macskás szempárja csillagokhoz hasonlóan ragyogott.

- Boldoggá tennél – suttogtam füléhez, majd én nyomtam egy törődő puszit arccsontjára.

Udvariasan kisegített a járműből, kivette a kutyákat is, majd mellém lépve összekulcsolta ujjainkat. Büszkén és teljes elégedettséggel lépdelt mellettem, ám befordulva a szállodához, mindkettőnknek földbe gyökerezett a lába. Nem várt eseménybe botlottunk, plusz éppen előttünk érhetett vissza Alice is. TaeMin társaságában... de vajon miért állnak ilyen csendben és nem szóltak egy hangot sem?

* * * Alice POV * * *

Nem mondom, hogy könnyű volt magam rávenni, hogy visszamenjek a szállodához, mert lehet, egyszerűbb lett volna, ha inkább egy levegővétellel, árral szemben felúszok a Han folyón. Igen, minden bizonnyal az lett volna a könnyebb a két dolog közül. Választhattuk a hosszú, legalább két órányi gyaloglást vagy a kényelmesebb tömegközlekedést. Eszem ágában nem volt olyan gyorsan visszaérni és inkább a lábbusz mellett tettem le a voksomat, s úgy látszott, TaeMin is ezt a lehetőséget pártolta a leginkább.

Még talán a két óra is rettenetesen kevésnek hatott első érzésre, nem, hogy a buszozás, amivel maximum fél óra alatt eljutunk a szállodához. Nem akartam, hogy hamar el kelljen válnom TaeMintől, mert féltem, hogy többé nem lesz esélyem az újabb találkozásra. Ráadásul valahogy furán jött volna ki a lépés, ha a kezébe nyomom a számomat, mondván bármikor felhívhat, hiszen itt lakom a szomszédban, akármikor átugorhatok. Na, persze! Mert London és Szöul között valóban csak pár percnyi a távolság. Igen, légvonalban és meglehet, hogy valami rakétahajtású járgány kellene hozzá.

Egész út alatt szinte alig szóltunk egymáshoz, ami már kezdett picit zavarni a vége felé. De ő kevésbé remekelt az angolban, én meg alig tudtam néhány szót koreaiul. Fene essen belé, hogy nem iratkoztunk be mindhárman egy nyelvtanfolyamra, ami legalább az alapokat megtanítja! A dorámák nem voltak éppen a legkézenfekvőbbek a tanuláshoz!

Az alsó ajkamat harapdálva ballagtam TaeMin mellett, aki alkalmanként rám emelte csokiszín szemeit, esetenként a lemenő nap sugaraiban úszó eget kémlelte, néha pedig csak nézte a kirakatokat és a mellettünk elhaladó embereket. Fogalmam sincs, hogy mi ösztönözte, de úgy a tízedik járókelő után egyszerűen megragadta a bal csuklómat, még közelebb húzott magához, aztán összefonta hosszú ujjait az enyémekkel. Nagyot nyeltem döbbenetemben, mert mindenre számítottam, kivéve ezt. Repestem az örömtől.

- Tetszett a suli? – szólalt meg nagyjából félúton, minek köszönhetően akkorát dobbant a szívem a bordáim között, hogy majdnem a cipőm orránál végezte.

- Igen! – kiáltottam el magam zavaromban, mire megtorpantunk. – Bocsánat! Ne haragudj! – hajlongtam illetlenségemben.

- Nyugi, Alice! Nyugi! – nevetett fel gyermekien, ahogy vállaimra szorított. – Nincs semmi baj – nézett mélyen a szemembe, megszűntem létezni ettől a tekintettől.

- TaeMin? – hebegtem félájultan.

- Jól vagy? – kérdezte kissé rémült szemekkel.

- P-persze. Jól. Minden oké – motyogtam még mindig megbabonázva.

- Mehetünk? – simított végig karjaimon, de bal kezemet nem engedte el, ahogy csuklómhoz ért.

- Igen. Köszönöm – pihegtem koreaiul, mire egy újabb büszke mosoly telepedett telt ajkaira.

Még jobban megszorította az ujjaimat, majd egy hatalmas levegőt engedett ki a tüdejéből. Hozzá hasonlóan fellélegeztem. A kis afférom ismét megtörte a jeget, és ha még csak félszavakkal és félmondatokkal is, de beszédbe elegyedtünk. Nem is akármilyen társalgás kerekedett kettőnk között. Az álmairól és egyben a terveiről kezdett mesélni. Nekem. Nekem, aki csak egy idegen vagyok az otthonában. Velem osztotta meg féltve őrzött titkait, még ha csak el-eldünnyögte is, de nekem makogott el minden egyes szót. Soha nem voltam még ennél boldogabb.

Alig vártam, hogy visszajöjjek és lássam, hová fejlődött a tánciskola, ami egy parányi kis családdá válik, ahogy egyre több diákkal gyarapszik, és egyre több helyen tudja továbbadni a tudást, ami benne rejlik. Hirtelen homályosult el előttem minden, ahogy erre a pillanatra gondoltam, vagyis inkább arra, hogy mennyire szeretném ezt inkább mellette végigcsinálni. Támogatni és kitartani vele az álmaiért, amik egy kicsit az enyémek is lesznek általa. Észrevette a szótlanságomat és persze a kicsorduló könnyemet sem tudtam leplezni túl sokáig. Megálltunk, majd lassan szembe fordított magával, tenyerei újfent vállaimon landoltak.

- Alice? – simította jobb tenyerét arcomra, ujjbegyeivel gyengéden megcirógatta a bőrömet.

- Gyönyörű álmok – motyogtam elcsukló hangon, mire a kezdeti rémület szertefoszlott arcáról és egy édes mosoly váltotta fel.

- Te is az vagy – hajolt közelebb arcomhoz.

Forró lehelete érzéki táncot lejtett a számon, a térdeim is megcsuklottak a rám törő mámortól, alkarjaiban kerestem kapaszkodót, s azzal együtt tapadtam is dús ajkaira. Habozás nélkül csókoltam meg, mert mióta csak megláttam ezt a félistent abban a klubban, azóta arra vágytam, hogy újra és újra érinthessem azt az ajakpárt. Mérhetetlenül jó volt csókolni és még inkább megölelni. Tudtam, TaeMinre vártam egész életem során. Néhány percig még elmélyítettük az édes játékot, majd mintha mi sem történt volna, folytattuk tovább az utunkat. A szálloda bejárata azonban tartogatott még meglepetést. Nem is akármilyet...

* * * Emily POV * * *

Azt hittem, hogy ott helyben elsüllyedek szégyenemben. Vagyis nem szégyenemben, inkább lányos zavaromban, hiszen ott állt nem messze tőlem mindkét lány a partnerével. Én pedig kis híján bűncselekményt követek el, ha tovább folytatom JongHyunnal a játékot. Meg kellett volna várnom az alkalmas pillanatot, de a fene sem gondolta, hogy előbb érek haza a húgaimnál! Azt hittem, hogy már a szobánkban vannak és nagyokat sóhajtoznak az óriási ágyunkon. Korántsem.

Képtelenségnek tartottam, hogy elszakadjak JongHyuntól, akármennyire is ezt diktálta az etikett és a kötelesség. Ha tetszett, ha nem, ideje volt a búcsúnak. Újra és újra végigmértem az alakját: elrévedeztem lüktető nyakszirtjén, gyémántokként fénylő lélektükrein, a fülbevalóin, amik csak még vonzóbbá tették, a teste mellett lógó kezein, melyek erőtől duzzadtak, még a póló anyagán is képes voltam elmerengni, mire szöget ütött a felismerés.

- Azonnal visszajövök! – kiáltottam el magam és sarkon fordultam.

- Emily?! – kiabáltak utánam, de nem foglalkoztam senkivel, mert mielőbb le akartam tudni a dolgomat.

Lélekvesztve rohantam fel a lakosztályunkba, feltúrtam az egész helyiséget azért az egy holmiért, aztán ugyanazzal a sebességgel már robogtam is vissza a többiekhez. Értetlen tekintetek és még értetlenebb arcok fogadtak, ahogy fújtatva JongHyun elé zuhantam.

- Ezt már rég vissza kellett volna adnom – emeltem fel a gondosan összehajtogatott pulóverét, amit az első találkozásunk alkalmával adott nekem.

- Oh – halkan felkuncogott a matéria láttán, aztán tenyerének felső részével végigsimított arcélemen. – Szeretném, ha megtartanád. – Óvatosan visszatolta a pulóvert, majd szomorúan folytatta. – Legyen egy emléked tőlem.

- JongHyun – sóhajtottam fel nehézkesen. – Ezt nem fogadhatom el.

- Emlék – ismételte még mindig kissé elkeseredettem.

Éreztem, hogy most jött el az idő, hogy én is adjak valami emléket JongHyunnak. Magamból. Vagy egy olyan dolgot, ami a szívemhez közel áll. Nem jutott más eszembe, csak a jobb csuklómat díszítő, kék színű fonással kötött karszalagom. Alice kezébe nyomtam a ruhaneműt, majd leapplikáltam magamról a szalagot és JongHyun felé nyújtottam.

- Emlék – mosolyogtam, amikor a kezemre nézett.

- De~

- Nincs semmi de. Emlék. Tőlem neked.

- Köszönöm – reagált koreaiul, a szívem dübörögni kezdett a mellkasomban.

A két órás rádióműsor alatt is elolvadtam a nyelvtől és a hangjától, de így testközelben hallani ezeket a szavakat, még mámorítóbb hatása volt. Könnybe lábadt a szemem, amikor kivette az ujjaim közül a vékony kardíszt és ahelyett, hogy könnyűszerrel a farzsebébe csúsztatta volna, bal csuklójára húzta. Fontos. Fontos neki az, amit magamból adok. Ennyire? Ilyen kevés idő után? Lehetséges lenne?

A lányok észrevétlenül somfordáltak el mellettem, miután ők is fájdalmas búcsút vettek a srácoktól, s lassan nekem is ideje volt a távozás mezejére lépnem. Viszont eszembe jutott a délelőtti megállapodásunk, ami a játékot jelentette. Féltem a reakciótól, de tudni akartam a választ a feltett kérdésemre.

- Tart még a játékunk? – tettem fel alig hallhatóan.

- Persze. Miért? – biccentette picit oldalra a fejét.

- Mert. Mert – nem hittem, hogy pozitív válaszban lesz részem, így az indokot hirtelen nem tudtam kinyögni. – Mert. Szóval mert én. Én. Hát.

- Ilyenkor vagy a legvonzóbb. - Édes nevetés szakadt fel belőle.

Könnyedén visszalépett hozzám, karjait derekam köré fonta és mellkasára vont. Ami megegyezett azzal, hogy egyetlen forró csókban egyesülünk. Még egyszer utoljára. Elbódított az illata, megrészegített a negédes érintése és vággyal töltött fel testének hője. Egy kitörni készülő vulkán könyörgött volna a receptért. Újabb hosszú percek teltek el, végül még egy utolsó kéjes ajakharapás után megszakította a játékot és nyomott egy puszit az orromra.

Elterelgetett a bejárati ajtóig, majd megvárta, míg felérek a szobába. Éreztem, hogy várni fog, s ahogy becsuktam a hátam mögött a térelválasztót, az ablakhoz tipegtem és kinéztem rajta. Ott állt mozdulatlanul. Mosolygott és ujjaival a karszalaggal játszott. Önkéntelenül dobtam felé egy puszit, mire elnevette magát és visszaküldte. Mámoros állapotban ért el aznap az álom mindhármunkat...