26. fejezet

* * * Zoey POV * * *

- Van kedved velem tölteni az egész délutánt? – érkezett felém egy reményteljes kérdés, KiBum ujjaira szorítottam, mély döbbenet lett úrrá rajtam.

Vele? Egy teljes napot KiBum társaságában? Komolyan? De mégis miért kérdez tőlem ilyeneket? Hiszen alig ismerjük egymást, a kutyáin és a munkáján kívül jóformán semmit sem tudok róla? Mi van, ha ez az egész csak egy ostoba tréfa, és korántsem annyira jó szándékú vagy érdeklődő, mint amilyennek mutatja magát? Ennyire félre tudok ismerni bárkit is? Soha nem volt rám jellemző.

Egyedül akkor tértem magamhoz, mikor KiBum is a kezemre fogott picit határozottabban, sötétbarna íriszein táncolt a lámpafény, szinte már könyörgött a pozitív válaszért. Nem hagyhattam árván, olyan esetlen volt, mint egy ázott kismacska. Épp úgy kérlelt, ahogy Szemy szokott néhanapján, mikor az éjszaka közepén ver fel azért, hogy játsszak vele. Képtelen voltam ellenállni ennek a tekintetnek. Szavak helyett csak egyet bólintottam, beleegyezően, mire a kezdeti lágy görbület szélesedett. Fülig ért a szája, az én szívemet pedig melegség öntötte el.

- Mihez lenne kedved? – tettem fel ezúttal én a fontos kérdést.

- Mindegy, csak együtt csináljuk – kuncogta elégedetten, aztán lassan szájához emelte a kezemet és apró puszit nyomott ujjperceimre.

- Rendben – sóhajtottam fel az érintés pillanatában, megint ugyanaz a forróság száguldott végig a testemen, mint a mosolyakor.

- Menjünk, mielőtt rám rontanak a modellek és fuccs lesz a terveinknek!

Ezzel megragadta a csuklómat, füttyentett kettőt a szőrmókoknak, és visszaindultunk a hátsó folyosók felé. Éppen úgy, ahogy idefele tettük. Sem asszisztensbe, sem pedig nyafka modellekbe nem botlottunk. Csak ketten voltunk a szűk járatokon és eldugott helyek. Ketten meg a kedvencek. Egyikük az én karjaim között kapott helyett, másik pedig természetesen KiBum kegyeit élvezhette.

- Azért nagyon ne szokj hozzá – duruzsolta Comme Des fülébe, amikor a kocsihoz értünk és kinyitotta nekem az ajtót. – Nekem is lesz hozzá még egy-két szavam – mosolyogta, majd betessékelt a jármű anyós ülésére, vörösen izzó arccal bújtam a kutya bundájába, és alig találtam meg az övet, hogy bekössem magam.

- Merre? – fordultam KiBumhoz, amikor mellém huppant és elfordította a slusszkulcsot.

- Séta? Vagy inkább innál valamit?

Mielőtt még reagálhattam volna KiBum kérdésére, a gyomrom tette meg helyettem. Hatalmas korgással jelezte, hogy bizony egyikhez sem fűlik a foga, ellenben szívesen fogyasztana valami tartalmasat is egy büfészendvicsnél. Azt hittem, hogy furcsán fog majd nézni rám, de újfent meglepett a reakciója. Ugyan elnevette magát, de cseppet sem azért, mert engem szeretett volna kigúnyolni. Épp ellenkezőleg.

- Akkor azt hiszem, hogy keresünk egy hangulatos kis helyet, ahol mindketten jól lakhatunk – Egy kacsintással toldotta meg mondatát, és már tette is hátramenetbe az autót.

- Oké – szusszantottam elfogadva a tényeket, majd újfent Comme Des bundájába rejtőztem KiBum mosolygós pillantásai elől.

Röpke huszonhárom perc autókázás után el is értünk egy kicsit eldugottabb helyre a belvároson belül, fogadok, hogy ezeket az utcákat egyetlen turistakönyv sem említi, így esélyünk sem lett volna megnézni egy ilyen éttermet sem. Valamint azt is hozzá kell tennem, hogy csakis kutyabarát vendéglő mellett parkoltunk le az egyterűvel.

Ahogy leállította a motort, a szívem a torkomba csúszott, a gyomrom pedig a lehető legkisebbre zsugorodott. Egy szezámmag sem férhetett volna el benne kényelmesen, nemhogy egy komplett menüsort leküzdjek a szervezetembe. Főleg nem azok után, hogy a kísérőm az arcomhoz hajolt, aztán finoman megpuszilt egy ponton. A szám sarkát sikerült megérintenie, aminek köszönhetően összerezzentem. Újabb csókot szeretett volna kezdeményezni, de nem mert? Vagy miért? Tényleg ennyire tetszenék egy olyanfajta férfinek, mint Kim KiBum, divattervező? Tényleg?

* * * Alice POV * * *

- Hiányoztál – felelte TaeMin, amikor visszaértem hozzá a táncterembe.

Egy biztos lendülettel rántott magához, szorosan kulcsolta át karjait a derekam körül, homlokom vállgödrére zuhant, végtagjaim ösztönösen ölelték körül TaeMin vékony nyakát. Ha korábban remegtem is a közelségétől, az mostanra teljesen elmúlt. Megnyugodtam a közelében és többé nem vágytam már máshová, egyedül TaeMin karjai közé. A lassú dobogásra, ami mellkasából áradt szüntelenül. A forró leheletére, ami kívánatos ajkai között szökött ki alkalmanként. Arra az étcsokoládé szempárra, amivel megbénított, valahányszor rám nézett. Szükségem volt rá.

Hosszú percekig csak öleltük egymást, mintha nem is lenne jobb dolgunk aznapra. Nekem ugyan nem is lehetett volna ennél jobb programom, viszont ezt teljes mértékig nem tudtam elmondani a partneremről. Hiszen, TaeMin mégis egy tánctanár, akinek illik órát is tartania olykor. Azonban valahogy neki akaródzott a legkevésbé lazítani a szorításán, így feladtam az ellenkezést. Hagytam magam sodródni az árral. Csak öleltem és öleltem TaeMint, ott és ahol csak tudtam.

Ujjaim sötétbarna tincsei közé tévedtek, bal kezemmel végigsimítottam izmos hátán, derekán zártam utamat, nagy erőkkel rábírva magam, hogy ne markoljak bele feszes félgömbjeibe. Fogalmam sincs, hogy bírtam megállni, de végül nem tettem meg, pedig nem egyszer átfutott a fejemen a gondolat. TaeMin viszont a csípőmnél kalandozott el egyszer-egyszer, aztán felkarjaimon vezette végig kicsiny tenyereit, amik gondoskodással teltek meg.

- Menjünk? – dünnyögte a jobb fülembe, egész testem belebizsergett a hangjába, kis híján felnyüszítettem a tónustól.

- Hah? – mormoltam nyakába bújva, miközben újra és újra beszippantottam az édes naranccsal kevert fűszeres vanília illatát.

- Vissza. A szállodához. Menjünk? – motyogta egyesével, éreztem, hogy nehezen veszi rá magát a dologra.

Újra nyakát fontam körbe, és igyekeztem valahogyan megtudni a pontos időt. A szemközti falon észrevettem az óra tükörképét és már csak meg kellett fejtenem a megoldást, vajon mégis hány óra lehet. Késő délutánra járt, legalábbis ebből a szögből nagyon is későnek tűnt, és bárhogy is küszködtem ellene, valóban sürgetett az idő a visszaindulásra. Foggal-körömmel ragaszkodtam TaeMinhez, az elválást a hátam közepére sem kívántam. Végül rájöttem, hogy ha nem érek vissza mielőbb a szállodába, a másik két lány is ideges lesz miattam és akkor oda lesz a kellemes délutánunk. Mindannyiunknak.

Ólomként estek le a karjaim a combjaim mellé, szinte már sikítottak TaeMin testéért és egyben az öleléséért. A ragtapaszra pillantottam, amit a tükörfalra applikáltam a mosdóba menekülésem előtt. Elmosolyodtam. Valami azt súgta, hogy fogalma sincs az okáról, amiért odaragasztottam a sebtapaszt. Pedig pofon egyszerű volt az indok: Egy kicsiny vágást láttam a bal csuklóján, ami persze egyáltalán nem számottevő, hiszen tényleg alig lehetett két milliméternyi az egész „sérülés”. De engem érdekelt az a picike karcolás, amit bármikor szerezhetett.

Megfogtam a kezét, ahol az a nem létező heg éktelenkedett, ösztönösen nyomtam rá egy puszit, majd fújkáltam is meg ugyanazon a ponton, végül a tükörfalhoz kezdtem húzni. Odaérve perdültem egyet, leszedtem a tapaszt a helyéről, aztán óvatos mozdulatokkal a puha és meleg bőrre simogattam.

- Oh. Nem is láttam – húzta édes mosolyra telt ajkát, az ütő is megállt bennem.

- Én igen – feleltem két simítás között, nem tudtam abbahagyni, érinteni akartam újra és újra.

- Tökéletes – pillantott a tapaszra, aztán megint rám emelte csokiszín szemeit.

Elvesztem. Végleg a rabja lettem ennek a tekintetnek és ennek a Félistennek, aki már egy teljes egészet tett ki. Még vagy kétszer megsimogattam a kézfejét, aztán lassan leengedtem és visszajuttattam jogos tulajdonosának a végtagot. Mosolygott. Folyton ott ült az arcán az a lágy görbület, amikor nem a tánc töltötte ki a perceit. Nem tudom, melyiket élveztem jobban, de ha valaki akkor és ott választásra kényszerített volna, igen nagy bajba kerülhettem volna miatta. De talán a mosolya nyert volna egy hajszállal. Talán.

Még néhány percig bámultuk egymást, majd a tizenharmadikat megunva megbeszéltük, hogy tényleg jobb lesz visszamennem. Lehet, illő lett volna nem elfogadni a felajánlást, miszerint egészen a szállóig kísér, de akkor én lettem volna a világ legnagyobb barma, aki ebbe belemegy. Szinte már sírva fakadtam magamban, ahogy számolni kezdtem a hátralévő kevéske időt. Egy porcikám sem akarta az elszakadást TaeMintől.

* * * Emily POV * * *

- Emily? – nyelt egyet JongHyun, ahogy mélyen a szemembe nézett.

A félrecsúszott vagy szándékosan elkövetett csók óta semmi másra nem tudtam koncentrálni. Csak a csók járt a fejemben és a hozzá tartozó puha ajkak, amik végrehajtották. A negédes mámor uralta minden gondolatomat és csak arra tudtam figyelni, hogy újra érezzem őket. Még ha csak éppen annyi időre, mint először. Vagy egy talán kicsit többre. A hotelhez érve eszembe jutott az egyezségünk: Egy pár vagyunk, így bármikor könnyedén megcsókolhatom a férfit, aki mellett sétáltam egész délután. Minden gátlás vagy éppen szégyenkezés nélkül. Hiszen csak egy játék.

Közelebb léptem JongHyunhoz, mellkasom érintette az ő dübörgő bordáit, majd egy picit lábujjhegyre emelkedve kezdeményeztem az újabb csókot. Ami egyben az elválásunk záloga is lett. Félve, szinte már egész testemben remegve érintettem meg bársonyos száját, akaratlanul szorítottam fogaim közé alsó ajkát a félszeg viszonzást érzékelve. A vágy felülkerekedett a józan eszemen és tovább mentem. Tovább sodródtam az érzéseimmel és hallgattam a szívemre. Folytattam.

Végigsimítottam felkarjain, lüktető nyakszirtjén zártam be az utam és még közelebb vontam magamhoz. Tenyerei derekamon landoltak, ujjait a bőrömbe mélyesztette, ahogy nyelvem hegyét vezettem végig alsó ajkán, aztán a felsővel cselekedtem ugyanúgy. Nem bírtam türtőztetni magam, hiába kellett volna megállnom. Jobb kezét végighúzta gerincem mentén, de csak két ujját éreztem biztosan a csigolyáimra simulni, majd nyakamhoz érve, hajamba túrt. Húzott és simult. Megkapaszkodtam a testében és többé nem volt visszaút.

Soha korábban nem éreztem még hasonlót egyetlen férfi társaságában sem, JongHyun volt az első, aki képes volt ilyet kiváltani belőlem. Fikarcnyit sem törődtem az etikettel vagy a szabályokkal, még azzal sem, hogy voltaképp nem éppen erősítem a szinglik táborát. Tartós kapcsolatban éltem már egy ideje, ami nem éppen volt nevezhető egyszerűnek és hétköznapinak. Azonban JongHyun jelenléte mindent kitörölt a fejemből, nem hagyott mást uralkodni, kizárólag saját magát. Csak vele volt tele az elmém. Senki másnak nem szorított helyet odabent.

- Emily – pihegte pillanatnyi elszakadásunkkor, de nem tudtam leállni.

- Cssh – ziháltam ajkaira és visszahajoltam, hogy elmélyíthessem a negédes csókot.

Hezitálás nélkül toltam át nyelvem szájába, hogy vörös izmával vívjak további bódító harcot, amit készséggel elfogadott. Bal kezével derekamba markolt, majdnem a fenekemnél fogva szorított még jobban magához; jobb kezével még mindig a tincseimet fogta és ott is csak még erősebben vont ajkaira. Ha ez lesz életem utolsó szerelmes csókja, akkor boldogan hagyom itt a világot és hunyom le mosolyogva a szemeimet.

Talán még tovább folytatjuk, ha egy erőteljes torokköszörülés nem állít meg a végső pillanatban. Egy magabiztos férfihangot hallva reppentünk szét, és kezdtem takargatni a számat, ami JongHyun ajkáért üvöltött. Rémülten néztem a zaj irányába, amikor is megláttam a húgaimat ácsorogni. A partnereik mellett. Nem tudtam eldönteni, melyikük az elégedettebb. TaeMin vagy KiBum. Esetleg a két lány lenne teljes mértékig eltelve a látvánnyal? Vagy nevezzük rajtakapásnak?

- Unnie? – vigyorgott Alice, ahogy TaeMin ujjaira szorított picit erősebben.

- Öhm. Mindent. Khm. Mindent meg tudok magyarázni – feleltem sietve, összenéztünk JongHyunnal, aki laza mozdulattal rozsdabarna fürtjeibe fúrta ujjait és felrázta őket.

- Köszönöm, Emily – lépett vissza hozzám, karjai újfent derekamra siklottak és visszahúzott magához.

- Én. Khm. Hát. Én. Én is – motyogtam remegő ajkakkal, folyton csókolni és érinteni akartam, amit ezúttal nagyon meg kellett állnom.

- A délutánt is – súgta fülemhez hajolva, majd egy lágy puszit hintve arccsontomra, elengedte a testemet és lassanként hátrálni kezdett tőlem.

Megannyi és még annál is több kérdés merült fel bennem az utolsó megjegyzését hallva. Szerettem volna tudni, hogy mire gondolt pontosan, de a huncut görbület láttán egyértelművé vált számomra, hogy elsődlegesen a játékot és az azzal járó heves csókcsatát hálálta meg, és csak aztán az együtt töltött délutánt. Mindenesetre, bármelyik is legyen az elsődleges indok, hasonlóképp vélekedtem a történtekről.

Mélyen és udvariasan megdőltem JongHyun előtt, aztán a lányokra vezettem tekintetemet. Ők is hosszú búcsúba kezdtek, és róluk sem tudtam elsőre eldönteni, hogy ki szeretné a legkevésbé elhagyni a másik társaságát. Talán egyikünk sem élvezte a búcsút, mert éreztük, hogy nem biztos a folytatás és még kevésbé a holnap... bármennyire szerettük volna.