~ 25. fejezet ~

* * * KiBum POV * * *

Boldog lettem, hogy sikerült Zoeyt rávennem és elkísért a céghez, hogy egy kevés időt egymás társaságában töltsünk. Reméltem persze azt is, hogy az időjárásnál és az időeltolódásnál azért több témát fogunk érinteni, ami mégsem merül ki a munkában.

Amikor az autóhoz sétáltam vissza és meghallottam Zoey megjegyzését, a gyomrom egy pillanatra összeszorult és persze a mellkasomban is szűkös lett a hely. Eddig még soha senkinek nem sikerült zavarba hoznia egy-egy féltett bókjával, Zoey viszont sok embertől különbözött... és itt nem csak a külsejére gondolok. Ismerek nem egy külföldit, más országból származó barátok tömkelegét tudhatom magam mögött, ám Zoey még így is túltesz rajtuk.

Tudtam, hogy ezzel az egy mondatával kell most visszaélnem, ha a jövőben legalább azt el szeretném érni nála, hogy a barátomnak nevezhessem. Az úton végig azon agyaltam, hogyan hozzam fel a témát, hiszen nem nekem szánta, csak a kutyám fülébe és őt akarta megnyugtatni. De mégis egy bizonyos szintig mégis nekem szerette volna mondani. Vagy nem? Tévedek? Én látok többet a dolgokba? Egyáltalán miért vannak kétségeim Zoey mellett? Soha nem szoktam aggódni.

- Te is nagyon helyes vagy, Zoey, bár inkább mondanálak csinosnak – még közelebb hajoltam Zoey arcához, zihálása megcsiklandozta az orromat, elmosolyodtam, ahogy résnyire tárt ajkaira pillantottam, képtelen voltam megállni, hogy ne érintsem össze őket az enyémmel.

- KiB~ - ellenkezni szeretett volna, de nem hagytam megszólalni, véghez akartam vinni a tervemet, legyen bármilyen vége is.

Folytattam, remegő ajkait egyre bátrabban csókoltam, míg végül megéreztem a viszonzást a részéről. Szinte egész testében remegett a kanapén, jobb kezemet arccsontjára csúsztattam, majd ujjaimat rövid tincsei közé fúrtam és még közelebb húztam magamhoz. Nem csak Zoey rezzent össze az érintésemtől, de még az én ujjaim is beleremegtek, ahogy bőréhez ért az én bőröm. Puha tincsei között elveszett a kezem, a legfinomabb selyem nem ért fel a hajához.

A csókba sóhajtottam az érzéstől, az ő ajkai között is kicsúszott egy elfojtott lélegzet. Tovább akartam menni, tovább akartam csókolni, ízlelni az ajkait, de több dolog is megakadályozott a folytatásban. Elsőként két kapirgáló tappancs, amik a vádlimat kezdték karmolászni kisvártatva, aztán meg a csipogóm kezdett rá, és így sorban.

Zoey kicsit rémülten húzta hátrébb a fejét, bal kezét rögtön a szája elé tette, mintha csak bűnt követett volna el, amibe én magam rángattam bele. Az arca láttán akaratlanul mosolyodtam el, majd nyomtam egy puszit pisze orrára, és azzal a lendülettel megsimogattam Comme Des buksiját.

Felkeltem a kanapé karfájáról és az asztalomhoz ballagtam, hogy végre elnémíthassam azt a nyamvadt csipogót. JinKi hagyott legalább tíz üzenetet, meg persze a szokásos nyafka modellek félperces problémáik tömkelege. Felsóhajtottam. Tudtam, ha megnyitom az első hangüzenetet, egy második és egy harmadik fogja követni, és belefeledkezem a munkába, észre sem véve, hogy eltelik a nap. Zoey nélkül.

A partneremre néztem, aki még mindig a pamlagon gubbasztott, majd meglátva Comme Des-t, lecsúszott a bőrgarnitúrától és az ölébe vette a kutyámat. Megpuszilgatta és megszeretgette, majd a táljához lépdelt. Mozdulatlanul figyeltem, hogy mire készül, ám mikor felém fordította kérdőn a tekintetét, csak biccentettem válaszul. A tálka üresen pihent a helyén, ő pedig jó gazdi módján újra teletöltötte a fémedényt. Komolyan képes gondoskodni az én kutyámról egy vadidegen nő, akit most ismertem meg? Ennyire odaadó lenne?

Miután láttam, hogy Zoey miként képes bánni a kedvenceimmel, úgy döntöttem, nem érdekel a munkám. Ezúttal nemet mondtam minden kérésre és felhívásra vagy épp sületlen problémára. Elhatároztam, hogy azt a kicsiny időt, amit csak lehet, Zoey társaságában kívánom tölteni. Lenémítottam a telefonomat, a csipogómat az asztalomra tettem, majd magabiztos léptekkel elindultam Zoey felé. Kérdőn rebegtette szempilláit, mosolyogva haladtam még határozottabban.

Elé lépve felemeltem a bal kezemet és türelmesen megvártam, míg az ő piciny tenyere az enyémbe siklik. Szerencsémre, alig néhány szívdobbanásommal később megtört a jég és belesimította a kézfejét. A bordáim között újfent a felére csökkent a hely, és persze veszett zakatolásba kezdett odabent. Egymásra néztünk.

- Van kedved velem tölteni az egész délutánt? – kérdeztem a füléhez hajolva, az ujjaimra szorított.

* * * TaeMin POV * * *

Igyekezni akartam vissza Alice-hez, kikérdezni a véleményét az iskoláról és magáról a tanításról is. Szinte csak magamra kaptam a ruháimat, nem is néztem, hogy éppen jó cipőbe bújtatom-e a lábaimat vagy sem, egyszerűen csak csináltam a szokásos mozdulatokat. Két fordulattal később már a táncterem ajtaja volt előttem, jobban mondva az ajtófélfa, ahonnan lopva figyeltem Alice-t. Alice táncolt.

Olyan könnyedén mozdult, mint a hattyúk a tavon vagy éppen a faágak egy könnyű szélben. Tátott szájjal bámultam, ahogy mozog a csípője a zenére, erotikus volt minden mozdulata, de mégsem volt benne semmi kihívó. Már-már ott láttam magam mögötte, én irányítom a tagjait és velem szárnyal egy ritmusra. Nem kellett volna megszólalnom, de képtelen voltam kibírni. Persze, abban a másodpercben, ahogy meghallotta a kérdésemet, összecsuklott és a földre esett.

Megijedtem. Életemben nem rémültem meg annyira, mint mikor megláttam Alice-t a földön és a bokáját fájlalta. Azonnal a segítségére siettem és már magamban átkoztam magam, hogy miért zavartam meg, vagy legalább kopogtatnom kellett volna előtte. Miután sikerült lábra állnia és persze megnyugtatott, hogy jól van, nem történt komolyabb baja, visszatérhettünk a korábbi teendőinkhez. Leült a padra, én pedig kapva az alkalmon, tartottam neki egy egyszemélyes táncbemutatót.

Más diákjaim előtt nem szoktam izgulni, nem szoktam zavarba lenni, mikor új koreográfiát kell bemutatnom a tanítványaimnak, viszont Alice különleges hatással volt rám. Ideges voltam, tökéletes akartam lenni előtte. Egyetlen mozdulatot sem akartam elhibázni, mégis úgy éreztem, valami hiányzik még... Alice. Alice hiányzott mellőlem. A karjaimból.

Nem tudtam tovább várni, hogy végre reagáljon, így inkább a bal kezére markoltam és egy biztos lendülettel felrántottam magam mellé. A mellkasomra zuhant a homloka, a teste reszketett, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, szinte alig kapott levegőt. Lassan lépkedni kezdtem hátrafelé, míg el nem kezdte követni a mozgásomat. Lágyan ringtunk a parketten, görcsös tagjai ellazultak és a nyakam köré fonta vékony karjait. Egyszerre lélegeztünk fel mindketten, míg én húztam közelebb magamhoz, úgy kapaszkodott meg ő is a nyakamban.

Olyan boldogság járta át a lelkemet, mint még soha eddig. Felmelegített az ölelése és magával ragadt az édeskés illata. Ha el kellett volna engednem, akkor ott ért volna véget az életem. Egyszerűen szükségem volt Alice közelségére. Kellett. Mindenestül... soha nem ragaszkodtam még ennyire senkihez sem, és azt kívántam szüntelenül, hogy soha ne jöjjön el az utazás és azzal együtt a búcsúnk napja.

- TaeMin – szuszogta nyakamba bújva.

- Hm? – hajoltam lejjebb hozzá, hogy még közelebb érezhessem magamhoz.

- Köszönöm – pihegte koreaiul, a szívem megdobbant a bordáim között.

Soha még nem hallottam szebben csengeni ezt a szót, senkitől sem. Dallamos és nyugtató volt. Beleszerettem. Mindkét tenyeremmel végigsimítottam a hátán és még jobban magamhoz préseltem őt. Az orrát még inkább a nyakamba fúrta, forró sóhaja megcirógatta a bőrömet, mindenem beleremegett az érzésbe. Jól esett. Újra és újra végigvezettem a tenyereimet a gerince ívén, aztán a következő pillanatban késztetést éreztem, hogy ajkaimmal is érezzem puha bőrét.

Egy cseppet sem szerettem volna tiszteletlen lenni Alice-el, így inkább meggondoltam magam. Nem szabad elsietnem semmit sem vele kapcsolatban. Alice nem olyan lány, mint más külföldi turista. Alice-t meg kell hódítani, de nem úgy, ahogy másokat szokás.

Kisvártatva lazítottam a szorításomon, lassan kibújt a vállgödrömből és lehajtott fejjel lépett tőlem kettőt hátrébb. A tenyereim továbbra is a derekán pihentek, csak egy karnyújtásnyira állt tőlem, mégis olyan volt, mintha mérföldek választottak volna el minket egymástól. Máris hiányozna...?

- Hol van a mosdó? – motyogta maga elé, szinte alig hallottam a kérdést.

- Az öltözőben. – Elengedtem a csípőjét, ő pedig perdült egyet és a folyosóra iparkodott.

Mielőtt még elrohant volna, a padokhoz futott, valamit matatott a táskájában, aztán a tükrös falhoz szaladt és csak aztán hagyott magamra az üres helyiségben. A tükrökre néztem, valami idegen tárgy figyelt vissza, összeráncoltam a szemöldökömet, aztán a falhoz ballagtam, hogy beazonosíthassam. Egy ragtapasz. Képes volt előhalászni egy tapaszt a táskájából és azt felragasztani. De miért...? Miért?

- Itt vagyok – csendült fel az édes dallam, mosolyogva fordultam Alice-hez, aztán iramodtam is meg felé.

- Hiányoztál – bukott ki belőlem és azzal a lendülettel rántottam is magamhoz, hogy újra vékony alakja köré fonjam a karjaimat.

* * * JongHyun POV * * *

Azt hittem, Emily nem fog belemenni a játékba, elsőre még nekem is őrültségnek hangzott, amikor kigondoltam és persze egy kis részem remélte is, hogy nem egyezik bele. Amikor viszont rábólintott, mérhetetlen boldogság öntött el. Repülni tudtam volna a válaszától. Ha csak egy napra is, de úgy érhetek hozzá, ahogy szeretné, ha megérinteném, vagy éppen én vágyom rá.

A rádióadás nem maradhatott el, így jó ötletnek tűnt, hogy csatlakozik hozzánk és közelemben üli végig a műsort. Az első kérdészápor után sikerült is elkezdenünk a felvételt és be is jelentkeztem a vendégeimmel. Sejtettem, hogy nem bírják majd ki, hogy ne faggassanak a magánéletemről, majdnem minden héten elhangzik az ezzel kapcsolatos kérdéssor.

- Barátnő? Vagyis komoly kapcsolat? – kérdeztem vissza úgy, hogy Emily is pontosan érthesse a vendéget furdaló kíváncsiságot.

- Igen! – Nevetett nagyot. – Van barátnőd? – Ismételte meg ő is angolul, közben pedig Emilyre sandított.

- Hát...

Eljött az idő, amire a kezdetektől fogva vártam. Ugyan nap végére terveztem, de véletlenül sem akartam elszalasztani egy ilyen alkalmat. Felkeltem a székből és lassan Emilyhez sétáltam. Megfogtam a szék karfáját, vigyázva kihúztam a gurulós ülőkét és magammal szembe fordítottam. Megtámaszkodtam a karfákon a tenyereimmel és Emily arcához hajoltam.

A homlokom az övéhez simult, a bőre forró volt, szinte elégtem a közelében, aztán tovább csökkentettem a távolságot kettőnk között. Az orrhegyemet nyomtam az ő orrához, mikor megéreztem forró leheletét, nem tudtam tovább visszafogni magam. A karfákra szorítottam és megszüntettem a milliméternyinél is kevesebb teret ajkaink között. Nem tudtam, mennyire akar belemenni a dologba, de végül mégis viszonozta az érintést. Bátortalanul, de visszacsókolt.

Nem szerettem volna túlzásba esni és ezzel együtt Emilyt a végletekig zavarba hozni, így mielőtt még jobban belemerültünk volna az édes érintésbe, félbeszakítottam a csókot. Talán még két másodpercig sem tartott az egész, de soha annyira nem voltam még boldog, mint mikor Emily ajkait éreztem az enyémeken. Ahogyan soha nem láttam még addig a pillanatig úgy csillogni női szempárt, mint mikor Emilyre néztem a csókunk után. Egyszerre volt zavart és mérhetetlenül boldog.

- JongHyun-shi? – A sokadik szólongatásra tudtam csak elkapni a tekintetemet Emilyről és a hang irányába néznem.

- Igen? – mosolyodtam el, miközben felegyenesedtem és visszaballagtam a helyemre.

Újfent elfoglaltam a helyemet a székben és ott folytattuk az adást, ahol a kérdés előtt abbahagytuk. Emily szó nélkül figyelte végig a műsort, szinte nem is pislogott a másfél óra alatt, az elköszönés végén pedig még mindig döbbenten állt fel a székből és követte a vendégeimet a kijárathoz. Talán mégsem kellett volna megcsókolnom? Várnom kellett volna? Megbántottam...?

- Jól vagy? – kérdeztem, ahogy kiléptünk a stúdióból és átkulcsoltam a derekát bal karommal.

- Igen. Miért? – nézett fel rám, ijedtség táncolt a kék óceánban.

- Bocsánat a csók miatt – lesütöttem a szemeimet, majd óvatosan vezetni kezdtem kifelé, hogy a levegő végre kitisztíthassa a fejemet és persze Emily is fellélegezhessen.

Némán lépdeltünk egymás mellett, az én karom még mindig Emily derekán pihent, de az ő karjai vagy épp a teste mellett lógtak, vagy összekulcsolta őket a mellkasa előtt. Egyre jobban úrrá lett rajtam a kétség, miszerint tényleg megbántottam egy különleges lányt. Jobbnak láttam, ha mielőbb visszakísérem a hotelhez, így legalább a barátnői is megnyugodhatnak majd, mikor otthon találják.

Eszem ágában nem volt elválni Emilytől, de nem volt más választásom. Nem szólt semmit, csak lépdelt mellettem, követett, amerre fordultam, nem ellenkezett. A szállodához érve lecövekeltünk, lazítottam a fogásomon, aztán nehézkesen végre sikerült szembe kerülnöm vele. Mielőtt még teljesen visszahúztam volna a karomat, Emily megállította. Értelmetlenül bámultam az arcát.

- Emily? – nyeltem egyet.

Picit ijedten járatta szemeit, cikáztak a csillogó szembogarai, fogalmam sem volt, mire készül. Remegve emelte fel a másik kezét is és fogta meg a jobb felkaromat, megszorította. Az egy lépésnyi távot leküzdötte, felém lépett, homloka az állammal egy vonalba került. Zihált, aztán kisvártatva feljebb emelte a fejét. Belefulladtam az óceánjába, mikor tekintetünk találkozott, megbabonázott... újra megéreztem puha ajkait a számon. Nem haragszik...?