JongHyunnal andalogni Szöul utcáin olyan volt, mintha egy Angyallal sétálnék a Mennyországban. Legalábbis számomra azzal ért fel minden lépésem. Ha ő nem is hitte magát földöntúli lénynek, nekem semmi kétségem nem volt arról, hogy nem az lenne. Angyalnak kellett lennie, egy emberi lény nem lehet ennyire tökéletes.
A buszmegálló váratlanul termett előttem, legalábbis hangyányit sem számoltam vele, hogy ilyen hamar elérünk oda, JongHyun karjai pedig egy gondolat múltán már a derekamon pihentek, mellkasa az enyémhez simult. Hezitálás nélkül öleltem át széles hátát, orromat nyakszirtjébe fúrtam és már nem is akartam máshol lenni. Csak ezekben az erős és védelmező karokban.
- Bocsánat – pihegtem a puha anyagba, amiből áradt a bódító cédrus és citrus keveréke.
- Miért? – hajolt közelebb a fülemhez és belesuttogott.
- Illetlen vagyok – motyogtam mellkasába temetett arccal, képtelen voltam elengedni, hiába lett volna az az ésszerű viselkedés.
- Ne aggódj – lassan vezette végig meleg tenyerét gerincem ívén, s ezzel még közelebb préselt forró testéhez. – Mit szólnál egy játékhoz? – kuncogást fedeztem fel a hangjában, így megemeltem a fejemet és JongHyunra néztem.
Gyémántokként ragyogó lélektükrökkel találtam magam szemben, amiben a csillogás mellé remény társult, no meg persze némi aggodalom is a kérdés tartalma miatt vélhetőleg. Bármilyen játékot is eszelt ki, nem tudtam volna nemet mondani. Bármi is lett volna a következménye vagy az eredménye, akkor sem lettem volna képes ellenállni neki. Nyeltem egyet, majd megköszörülve a torkomat, válaszoltam a feltett kérdésre.
- Játékhoz? – pislogtam kíváncsian.
- Ühüm. Na? Van kedved? – döntötte meg kicsit oldalirányban a fejét, várakozóan méricskélte arcomat.
- Van – biccentettem némi határozatlansággal, reméltem, hogy valamennyire össze tudom szedni a bátorságomat ehhez az említett játékhoz. – Milyen játék?
- Hm. – A kezdeti félszeg mosoly szélesedett, kicsit eltávolodott tőlem, majd folytatta gondolatát. – Játsszuk azt, hogy te a barátnőm vagy, én pedig a barátod.
Az ütő is megállt bennem a szavaitól. Azt hittem, hogy nagyot hallok és csak a fantáziám szórakozik velem, de nagyon. Levegő után kezdtem kapkodni döbbenetemben, meg persze balgán meredtem JongHyunra, aki velem ellentétben csak mosolygott megállás nélkül. Teljesen összezavarodtam, nem tudtam megkülönböztetni a valóságot az álomtól. Már az is megfordult a fejemben, hogy nekimentem a stoptáblának és elájultam, amit pedig JongHyuntól hallottam, csak képzelődés lehetett.
- Hah? – bukott ki belőlem hosszas merengés után, mire csak egy visszafogott nevetést kaptam.
- Benne vagy? – lépett vissza hozzám, hogy mellkasaink újra érintsék a másikét.
- Miben? – pilláztam bambán.
- Természetesen a játékban! – Nevetett fel még hangosabban, aztán elhallgatott. – De ha nem akarod, akkor nem kell. – Hirtelen komorodott el az értetlen képem láttán, ekkor jöttem rá, hogy a valóságban vagyok és nem a fantáziám űz velem gonosz tréfát.
- Nem. Vagyis nem úgy nem. Mármint. Én – zavarodottan hebegtem minden szavamat, majd megunva a zagyvaságaimat, mindkét tenyerét a vállamra tette és gyengéden megszorította a testemet.
- Igen? – mélyítette még tovább a szemkontaktust.
- Benne – tátogtam alig hallhatóan, s lassan visszakúszott a kezdeti halvány mosoly kissé telt ajkaira. – Mit kell tennem? – kérdeztem kissé bátortalanul.
- Csak légy önmagad – Jobb tenyerét az arcomra csúsztatta, gyengéden megcirógatta a bőrömet, majd visszahelyezte puha mancsát a vállamra és újra rászorított.
- Önmagam? – kérdeztem vissza egy pillanat múltán.
- Pontosan.
Nem értettem, hogy mire gondol valójában. Mégis milyen önmagam legyek? Hiszen nem is vagyok annyira különleges, vagy éppen mutogatnivaló. Teljesen átlagos ember vagyok, hétköznapi szokásokkal és gondolkodással. Nálam egyszerűbb már csak egy villanyoszlop tud lenni. De akkor mégis miért akarja JongHyun, hogy annyira önmagam legyek?
- Itt a busz – pillantott a közeledő jármű felé, ami néhány szívdobbanásommal később le is parkolt a járdaszegélynél. – Gyere – lassan vezette végig tenyereit a felkarjaimon, majd tessékelt egy finomat rajtam, hogy elsőként lépjek fel az autóbuszra.
- Jó napot kívánok! – hajoltam meg illedelmesen a sofőr előtt, majd a zsebemben kezdtem kotorni apró után kutatva.
- Majd én – fogott a derekamra aktuális kísérőm és már csúsztatta is a jegyet a megfelelő helyre, engem pedig beljebb noszogatott.
Döbbenten pakoltam a lábaimat egymás után, nem tudtam, hogy inkább leülni akar-e, vagy szívesen ácsorog velem a fordulóban, végül egy nagy levegőt véve megálltam egy páros ülés előtt és megvártam, míg ő dönt. Mosolygott. Folyton folyvást csak mosolygott rám, az én szívem pedig egyre sűrűbben hagyott ki egy-egy ütemet a görbületet látva.
- Ülj le – biccentett állával az ülések felé, mire megráztam a fejemet.
- Nem szeretnék – motyogtam halkan.
- Miért nem? – Amúgy sem elhanyagolható méretű szembogarai szinte megkétszereződtek, ahogy visszakérdezett, a mellkasom pedig azzal együtt vált még szűkösebbé.
- Nem tudom – vontam vállat tanácstalanságomban. – Most így jó.
- Akkor mégsem játszunk? – Érzékien fogai közé szorította alsó ajkát és közelebb húzódott hozzám.
Bal válla az én jobb vállamhoz simult, még mindig lángolt a teste, a ruhámon keresztül éreztem, hogy képes lennék menten kigyulladni és elevenen elégni a közelségétől. Alig volt magasabb nálam, én mégis tökéletes biztonságban éreztem magam mellette. Sugárzott minden porcikájából a védelem, amit csak el kellett fogadnia a bajba jutottnak.
- Úgy. Úgy érted, hogy. Hogy akkor most? – hebegtem zavarodottan, megállás nélkül járattam szemeimet JongHyun lélektükreiben.
- Most? – A milliméternél is kevesebb távolságot végleg megszüntette testeink között, elvette a kezét a feje felett lógó kapaszkodóról és helyette a derekamra fogott. – Most – közölte tényként, és azzal együtt magabiztosan lökött rajtam egyet, hogy behuppanjak az ablak melletti ülésre, pontosan akkor, mikor a fémszekér végre elindult a megállóból.
Levágódtam a helyre, majd egy pillanattal később már JongHyun is mellettem üldögélt, teljes elégedettségben úszva. Bal karját átvetette a vállamon, és magához húzott. Fejem a nyakszirtjén landolt, hirtelen rándult görcsbe az egész testem, moccanni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről, vagy meggondolatlanul cselekedjek bármi rosszat, amivel megbánthatnám a partneremet.
Partra vetett halként tátogtam magam elé, ami pusztán akkor kezdett alább hagyni, mikor tudatosult bennem, hogy melegség kezdi átjárni az egész testemet. A vállamnál és az ölemben pihenő kezeimnél éreztem a legerősebben. Egy másodpercre a kézfejeimre pillantottam, s feltűnt, hogy egy méretes mancs pihent meg mindkettőn. Sorban tuszkoltam le a gombócokat a torkomon, kezdtem elveszíteni az összeköttetést a központi aggyal. Nagyon nagy bajba kerültem...?
Tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy elsuhannak a házak mellettünk, ahogyan semmi másra nem tudtam koncentrálni. Egyedül csak JongHyunra. Ahogy támasztottam a fejemet a vállán, ahogy gyengéden cirógatta ujjaival a kézfejemet és ahogy feszesen tartotta másik kezével a vállamat. Tudtam jól, hogy csak egy játék az egész, de azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a játék. Soha ne teljen el ez a nap és soha ne kelljen elválnom már többé tőle.
- Lassan leszállunk – duruzsolta a fülembe, a gerincemen áram száguldott végig a hangjától, egész bensőmben megremegtem.
- Ühüm – pihegtem félájultan.
Gyengéden végigsimított bal karomon, aztán a csípőmön húzta végig tenyerét, majd egy lendülettel felpattant a helyéről és maga után húzott. A következő momentumban összekulcsolta az ujjainkat és rászorított a kézfejeinkre. Megfordult a fejemben, hogy talán annyira nem is játéknak gondolja ezt az egészet és nem csak úgy csinálunk, mintha. Úgy tűnt, véresen komolyan gondolja, hogy én most az ő barátnője vagyok, ő pedig az én barátom. Hagytam magam az árral sodródni, így már nem féltem közelebb lépni hozzá, vagy éppen belefúrni az arcomat lapockái közé. Ösztönösen cselekedtem, arra hallgattam, amiről egy ideje megfeledkeztem. A szívem lüktetésére.
Leszálltunk a buszról, pontosabban szólva, JongHyun lépett le először, engem pedig úri hölgyekhez hasonló mozdulattal segített le a járműről. Meglehet, kényelmetlenül kellett volna éreznem magam, de nem ment. Tetszett. Különlegesnek éreztem magam.
Amint az én lábaim is stabil talajt fogtak, elengedte a kezemet és megint a vállamra kanyarintotta a karját. Ebben is különbözött az angliai férfiaktól. Ők maximum az ember kezét fogják meg, de ott is csak az ujjpercek végét, semmi többet. JongHyun nem habozott. Gondolkodás nélkül vetette át a tagját a testemen és rántott is magához, hogy a közelében tudjon. A lépéseink összehangolódtak egyetlen mozdulat alatt, hibátlan volt a koreográfia, pedig egyikünk sem ismerte a másikat.
- Most merre? – pislogtam csodálatomban, nem tudtam, mi veszi el jobban az eszemet: JongHyun vagy a belváros képe.
- A stúdióba – húzta finom görbületre ajkát, automatikusan viszonoztam.
- Stúdió? – kamilláztam még jobban, mire nyomott egy puszit a homlokomra.
- Oda.
Megfontoltan sétáltunk egymás mellett, az átlagemberek azt hihették, hogy régóta egy párt alkotunk, tökéletes megértésben, de mi tudtuk, hogy ez az egész csak egy szerep, amit magunkra öltöttünk. Én legalábbis igyekeztem nem túlzottan beleélni magam a dologba, mielőtt még nagy pofára esés lesz a vége. Csak egy nyaralás az itt töltött minden pillanat és csak egy emlék lesz a végére minden.
Húsz perc kellemes gyaloglás után megérkeztünk a célhoz. Az említett stúdió, ahol vélhetőleg dolgozott és ahol a kenyerét kereste. Nem láttam a tetejét, annyira magas volt, de valahogy nem is akartam túlságosan sokáig gyönyörködni az épületben. Nem arra volt szükségem, hogy a házakat csodáljam meg, hanem minden érzékszervemmel az Angyalomra összpontosítsak.
Észre sem vettem, amikor elsunnyogtunk a recepció mellett, ahogyan az irodák és további hangfelvevők mellett osontunk el, már csak akkor döbbentem rá, hol is állok, amikor egy fekete ajtónál lehorgonyoztunk és JongHyun velem szembe fordult.
- Megvársz vagy bejössz? – kérdezte reményteljesen.
- Mit szeretnél? – markoltam erősebben az ujjaira, felsóhajtott.
- Gyere be. Ma te leszel a vendég, adok fejhallgatót is! – felnevetett.
- Inkább meghúznám magam – ellenkeztem picit elveszítve azt a kevéske önbizalmamat.
- Gyere be és légy ott velem. Kérlek.
Újra közelebb lépett hozzám. Dübörgött a mellkasa. Veszett ütemet diktált minden szívverése, amiben hamar társul szegődött az én szervem is és hasonló ritmust kezdett verni. Belefeledkeztem a drágakövekbe, amik szemüregeiben csillogtak. Beszívott a végsőkig és nem tudtam szabadulni többé. Volt benne valami, ami nem hagyott menekülni.
- Rendben – biccentettem némi várakozás után.
- Köszönöm – újabb puszit kaptam a homlokomra, a szemhéjaim elnehezültek az érintés pillanatában, a szívverésem pedig lecsillapodott. – Menjünk!
Még egyszer biccentettem, aztán sietve követtem JongHyunt az ajtó mögötti kis szobába. Egy hatalmas asztal foglalta el a helyiség közepét, körülötte megannyi székkel – legalább egy hétfős banda is elfért volna - , két számítógép is fontos teret kapott, ahogyan egy keverőpult is a kellékek tárát ékesítette. No, meg a számtalan fejhallgató.
Lenyomott az egyik szélső székre, a fejemre tette a hallgatót, majd a szemközti ülőalkalmatosságra huppant és vigyorogva emelte a saját fejére a fülesét. Megijedtem. Egy kisebb szívinfarktust hordtam ki lábon, amikor végigfutott a korábbi gondolat a fejemen, miszerint én leszek az ő mai vendége és muszáj leszek értelmes hangokat kipréselnem magamból.
Szerencsére nem így történt. Megvoltak az esti műsor szereplői, nekem pedig nem volt más dolgom, csak hallgatom az édes duruzsolást, és elaléltan bámulni, ahogy vezeti az adást és felhőtlen boldogság uralkodik körülötte. Ám egy felettébb furcsa kérdéshez érve a tekintetünk összeakadt. Nagyot nyeltem.
- Barátnő? Vagyis komoly kapcsolat? – kérdezett vissza angolul, mire a vendége vigyorogva bólogatott.
- Igen! – nevetett nagyot. – Van barátnőd? – ismételte meg ezúttal angolul, rám sandítva.
- Hát...
A szeme sarkából nézett felém, aztán levette a fejhallgatóját, felkelt a székből és lassan hozzám ballagott. Rémülten figyeltem, ahogy közeledik hozzám, kijjebb húzza a gurulós ülőkét, két tenyerével megtámaszkodik a karfákon és lehajol az arcomhoz. Először csak a homloka simult az enyémhez, aztán pedig orrhegyét éreztem meg, s egy lélegzetvételemmel később már forró ajkait fedeztem fel garázdálkodni az enyémeken. Félszegen ugyan, de mégis reménykedve érintette össze száját az enyémmel. Álmodom...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése