23. fejezet (Alice POV)

Fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem a tánciskola falai közé, noha hallottam Zoey és Emily beszélgetését, mégsem fogtam fel belőle egy árva mukkot sem. Egyetlen bizsergető dallam járta körül az egész lényemet, ez pedig TaeMin hangja volt. Képes lettem volna egyszer elaludni tőle, egyszer pedig a végsőkig hevített a tónusa és ott helyben letepertem volna. Szerencsére azért észnél tudtam maradni és megőrizni a hidegvéremet. Mai napig sem tudom, mégis hogyan történt ez az egész...

Gyengéden fogta az ujjaimat, szinte úsztam a levegőben, pedig repülni nem tanultam meg mióta Szöulba jöttünk. Én mégis úgy éreztem minden Vele töltött másodpercben. Az iskola előtere a külső falhoz hasonlóan sárga színt kapott, bár ez is kissé megkopott már az évek során, ám ennek ellenére volt benne valami varázslatos. Az előtérben megszabadultunk a táskáktól meg a pulóveremet is udvariasan lesegítette rólam, aztán egy kicsit nagyobb helyiségbe terelt. Telt ajkáról egyetlen szempillantásra sem tűnt el a mosoly, egyszerűen magával ragadó volt mindene.

A szomszédos terem a leginkább valamiféle öltözőnek felelt volna meg, de szekrények és padok híján nem igazán tudtam pontosan beazonosítani. TaeMin finoman a jobb vállamra fogott, mellkasa a felkaromhoz simult, a szívverésem pedig ezzel egyenes arányban az egekbe szökött és heves dübörgésbe kezdett odafent. Jó lett volna lepleznem minden lányos zavaromat, azonban úgy éreztem, hogy TaeMin ezt korántsem szerette volna elérni nálam.

- Ez lenne a kisebb gyakorló, itt tudnak a tanulók bemelegíteni vagy az átöltözés után megvárni a többi diákot – szakított ki a merengésemből újfent, majd lassan körbeforgatott a narancsszín falak között. – Persze ez még nem végleges, mert egyre nagyobb az érdeklődés, szerencsére, így lehet, hogy ezt át kell majd alakítanunk a társammal. 

- Ühüm – biccentettem csupán, mert egy szavát sem értettem TaeMinnek, hiába magyarázott olyan lelkesen. 

- Alice? – pillantott rám kissé ijedt szemmel, miután tudatosult benne, hogy a tárlatvezetés koreai nyelven zajlik, ami nem éppen a legmegfelelőbb.

- Öhm. Szép – feleltem az ő nyelvén, ami láthatóan döbbentette meg.

Csak azt nem tudtam, hogy a kiejtésem volt-e annyira borzalmas, vagy inkább csak szimplán tetszett neki a reakcióm. Néhány szemezéssel töltött perc után tökéletes szinkronban tört ki belőlünk egy éktelen nevetés, egymás felkarjában kerestük akaratlanul a kapaszkodót, mielőtt még összeesünk a röhögéstől. Szinte pontosan olyan hamar múlt el, mint ahogy jött és csak aprókat fújtattunk, hogy mielőbb megnyugodjunk.

Persze az én szívverésem cseppet sem akart csillapodni, talán még inkább dübörgött odafent a torkomban, ahogy megint elmerültem TaeMin csokiszín szempárjában. Soha eddig még nem láttam az övéhez hasonló szembogarakat, egyszerűen megbabonázott. Meredten bámultam csillogó lélektükreit, még pislogni sem voltam hajlandó, nehogy kimaradjon akár egyetlen kocka is a filmből.

- Alice? – szólított meg ismét, összerezzentem a búgó hangtól, így riadtan pislogni kezdtem. 

- Öhm. Igen – hebegtem. 

- Tetszik? – kérdezte tört angolsággal, a szívem egy ütemet is kihagyott tőle. 

- Nagyon – bólogattam lelkesen, majd még egyszer körbenéztem a narancs falakon belül. – Te választottad a színt? – emeltem fel mutató ujjamat, hogy segítsem a megértésben, látszólag sikerült is a jelzésem.

- Igen. Megnyugtat – bólintott. – Mehetünk? – emelte fel bal kezét várakozóan, sietve nyújtottam felé az enyémet.

Újfent áram száguldott végig a gerincem mentén, ahogy tenyereink a másikéba simultak, nagyokat sóhajtoztam önfeledt boldogságomban, a legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy örökre TaeMinnel maradhassak. Tudom, hogy a másik két lány is hasonló álmokat dédelgetett a lelke mélyén, így talán annyira nem is lett volna önző az én kérésem. 

Lassan húzott át egy még nagyobb helyiségbe, amiről már sütött, hogy az az igazi táncterem, ahol az órák zajlanak naphosszat. A három, plafontól parkettáig tükörrel borított fal, a pult, amin a hifi foglalt helyet mindenképp erre engedett következtetni. Sőt, még az a két hosszú pad is erről árulkodott, amire a tanulók tudtak levágódni, hogy a szünetben kifújják magukat. Ámultam és bámultam, lenyűgözött minden pillanat. 

TaeMin elengedte a kezemet, de mielőtt még ellépett volna tőlem, lágyan végighúzta meleg tenyerét a derekamon, és csak aztán sétált a hifihez, belőlem pedig egy visszafogott remegést váltott ki a mozdulata. A táskáját ledobta a pult mellé, a nyakában lógó napszemüveg a pult tetején végezte. Ledobta magáról a pulcsiját, csak mélyeket sóhajtoztam a látványtól. 

Eddig a pillanatig azt hittem magamról, hogy a külső, a jól kidolgozott izomzat számomra tök mellékes tényező egy férfin. Hát tévedtem. Korántsem volt izomkolosszus, viszont látszott minden porcikáján, hogy megdolgozott azért a testért. Vérrel, verítékkel. Hirtelen szédülni kezdtem, ahogy újra és újra végigpásztáztam finoman formált alakját. A tánc csodálatra méltó izomzatot kölcsönzött és a legszívesebben viaszba öntöttem volna ott helyben, hogy örökké bámulhassam aléltan.

- Alice? – puha és melegséget árasztó tenyeret éreztem meg a bal vállamon, gyorsan vissza kellett térnem a valóságba. – Jól vagy? – aggódó pillantással találtam magam szemben egy sóhajommal később. 

- Igen – rebegtettem a pilláimat, hogy sürgessem a saját észhez térésemet.

- Biztos? – mélyítette tovább a szemkontaktust, én meg már nem tudtam, hova nézzek zavaromban.

Annyira átható tekintete volt, hogy mindenemet lekapcsolta a másodperc tört része alatt. Fogalmam sem volt róla, hogy élek-e vagy halok, egyáltalán hol is vagyok voltaképp. Azonban egyet mégis biztosan tudtam. Azt a telt ajakpárt naphosszat ízlelgetni. Azt nagyon szerettem volna, ahogyan elveszni újra és újra az étcsokoládé szempárban. Talán, ha nem robban be valaki, akkor ott helyben meg is csókolom.

- Korán jöttél, TaeMin-ah! – süvített végig a termen egy mély kiáltás, mire elkaptam a fejemet TaeMinről, és miközben a cipőmet mustráltam, a szemem sarkából megpróbáltam kifürkészni a megérkező ismeretlent.

- De nem korábban, mint te! – vágott vissza nevetve, akaratlanul mosolyodtam el a kacagást hallva. – Megjegyzem, egyszer te is nyithatnál előbb, ha már a társam vagy – elvette a kezét a vállamról és a betoppanó fiúhoz sétált.

Nagyon jóban lehettek, legalábbis az élcelődés és nevetgélés hangjaiból ezt tudtam leszűrni, mert hiába a magolás az utazás előtti időszakban, anyanyelvi szintre nem sikerült hoznom a koreai nyelvtudásomat. Szavakat ki tudtam venni, de a pontos diskurzushoz kevés volt a könyvből elsajátított tudásom. Aztán elhalkult a beszélgetés és újra egy melegséget árasztó tenyérre figyeltem fel.

- Ő itt Alice – szorított határozottabban a vállamra, majd a megfelelő irányba fordított és szembe kerültem a másik fiúval. 

- Külföldi? – csak ennyit kérdezett angolul, én pedig aprókat bólogattam. – Diák? – fejemet rázva válaszoltam a következő kérdésre, hasonló törtangolsággal beszélt ő is, mint TaeMin. 

- Nagyon örülök, a nevem Alice Fray – köszöntem a jól begyakorolt mondatommal, hogy ezzel se tűnjek annyira bunkónak, mint általában a turisták szoktak.

- Hello! – intett vigyorogva, majd leengedve, a kezét nyújtotta. – Kim JongIn vagyok! – dőlt meg picit.

Lassan csúsztattam a kezemet JongIn tenyerébe, aki kísértetiesen hasonlított TaeMinre. Főleg az ajkuk volt túlságosan egyforma, mintha a másikét hordták volna, azonban az íriszük korántsem volt annyira egyező. TaeMin szembogarai meglehetősen sötétebbek voltak JongIn szempárjánál és valamiért sokkal jobban megfogott az a tekintet. Azt hittem, hogy mindenkivel pontosan olyan lesz a kézfogás, mint TaeMin esetén, melegséget áraszt és áram vág végig rajtam. Tévedtem. 

JongIn kézfeje is kellőképp ontotta magából a hőt, azonban az ő esetén kifejezetten elmaradt az a bizonyos érzés. Teljesen hétköznapi volt az érintése, mintha csak a szomszéd sráccal ráztam volna kezet a sokadik találkozásunkkor is. Mosolygott és persze csillogott a tekintete, ahogyan én is viszonoztam a görbületet és vélhetőleg az én szemem is ragyoghatott, de nem éreztem a mellkasomban azt a dübörgést. Viszont, mikor TaeMinre sandítottam egy lélegzetvételnyi pillanatra, a szívem újfent kihagyott egy ütemet. Akkor jöttem rá csak igazán, hogy mennyire különleges és megmagyarázhatatlan hatással van rám ez a Félisten, aki már-már egy Egészet kitett.

JongIn megérkezése után csordogálni kezdtek a diákok is, akik kezdetben furcsán méregettek, aztán egy vállrántással nyugtáztak magukban valamit. Reméltem, hogy nem a legnagyobb ellenszenvet váltottam ki belőlük a jelenlétemmel. Egy mélyebb sóhajsorozatot követően TaeMin és JongIn együttes tanácsát megfogadva a pult mögé ballagtam, és az ott álló magas bárszéknek titulálható ülőalkalmatosságra másztam fel és a könyökeimmel megtámaszkodva a falapon, rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy kezdetét veszi a táncóra. Legalábbis én azt hittem, hogy tényleg rezzenéstelenül bámulom a tanárokat...

* * *

Az idő elrepült a fejem felett, fel sem eszméltem a mámorból, amikor már JongIn veregette a vállamat nagyokat fújtatva, félig leizzadva és kissé könnyedebb öltözékben. Csak bólogatni tudtam, aztán persze illedelmesen el is köszöntem a második tánctanártól, majd a székről lecsúszva és életet lehelve a lábaimba, kijöttem a pult mögül és a közelebbi padhoz ballagtam.

TaeMin elejtett egy halk megjegyzést, miszerint elszalad átöltözni, így jobb híján nem volt mit csinálnom, vártam. A várakozással töltött perceimet pedig táncra fordítottam. Vagyis csak szerettem volna annak nevezni azokat a mozdulatokat, amiket én produkáltam. Mert a kúszó csigától kezdve, az ágak között lengő orángutánon keresztül, egészen a vajas kenyeret majszoló kisgyerekig én minden mozgásformát leutánoztam, de korántsem lehetett táncnak nevezni.

- Beiratkozol? – hallottam meg a hátam mögül TaeMin hangját, hirtelen fordultam felé, persze a lábaimat nem igazán tudtam koordinálni, így sikerült a parkettán landolnom. – Alice! – a kiáltás után azonnal mellettem termett, tenyerei pedig a vállaimon landoltak. – Megütötted magad? Fáj valamid? Fel tudsz állni? Ha nem, akkor inkább hívok egy mentőt és beviszlek a kórházba! – én lettem volna a legboldogabb, ha értem is TaeMin kérdéseit, de sajnos, amit koreai nyelven elhadart, annak még a töredékét sem fogtam fel. 

- TaeMin – szakítottam félbe az aggodalmas kérdészáport, mire elhallgatott és összeakadt a tekintetünk. 

- Jól vagy? – súgta alig hallhatóan, bal keze a jobb bokámra csúszott és finoman rászorított. 

- Igen – feleltem elmerülve a csokoládé szempárban, majd egy félszeg mosolyt kaptam válaszul.

- Segítek.

Ezzel elengedte a bokámat, a derekamra fogott és vigyázva felsegített a földről. Eltámogatott a padig, pontosan ugyanazzal a figyelmességgel ültetett le rá, mint ahogy összekanalazott a parkettről korábban, majd jobb tenyerével megcirógatta a bőrömet. Beleremegtem a gyengédségébe. Egyetlen nagyobb gombócot tuszkoltam le a nyelőcsövemen, és persze igyekeztem a szívverésemet is normális ütembe hozni, ami szerfelett nehéz mutatványnak bizonyult.

Szégyelltem magam, hogy így alakult az úgynevezett randink, vagyis véletlen találkánk. Elestem és még az órát sem tudtam nyálcsorgatás nélkül végignézni, ráadásul a koreai nyelvtudásom a béka feneke alatt volt, hiába hittem azt, hogy meg tudom magam értetni. A közelébe nem voltam annak, amit én hittem saját magamról. A szemem sarkából figyeltem TaeMint, a pulthoz sétált, majd újra elindította a hifit. 

Akaratlanul fordultam teljesen felé, ismét a terem közepére lépdelt, aztán egy laza mozdulattal felém dobta a baseball-sapkáját, amit sikerült időben elkapnom, mire kacagott egyet és egy kacsintással toldotta meg. Megfagytam. Egyszerűen ledermedtem attól a kacsintástól és mosolytól, és egy újabb sokkba taszított, mikor végre megszólalt a zene, TaeMin pedig mozogni kezdett rá. 

Zombikat megszégyenítően meredtem TaeMinre, a hörgésemet szerencsére elnyomta a zene ritmusa, különben nagy bajba kerültem volna, mert a végén tényleg a kórházban kötök ki tüdőbajjal, a nyálam sajnos nem osztozott az én véleményemen, így állandó jelleggel törölgetni kényszerültem. Mint valami debil, úgy ültem a padon és pislogás nélkül szuggeráltam a tánctanárt.

Pusztán akkor tértem valamennyire magamhoz, mikor egy kisebb tenyér került a látóterembe. Várakozóan nyújtotta felém jobb kezét, még egy óriási gombócot toltam le a torkomon. Felnéztem a tenyérről és egy reménykedő szempárral találtam magam szemben.

- T-tae. TaeMin? – motyogtam érthetetlenül. 

- Gyere – súgta, egy kígyónak éreztem magam, amit megbabonázott a gazdája egy dallammal. 

- Hah? – bukott ki belőlem az értelmes reakcióm, többre nem voltam képes, hiába szerettem volna.

- Táncolj velem – ezzel megragadta a bal kezemet és egy biztos lendülettel felhúzott magához.

Ellenben az a biztos lendület csak TaeMinnek volt biztos, én ugyanis a mellkasán landoltam bénaságomnak köszönhetően. Mázlim volt, mert nem estem ezúttal pofára, de csakis a tánctanárnak lehettem hálás érte. Kicsiny, ám annál erősebb kezei megállítottak, csípőmre fogva tartotta meg mindkettőnk egyensúlyát. Elvesztem. Végleg a hatalmába kerített ez a Félisten és nem volt földi vagy égi erő, mi elszakíthatott volna tőle.

Lassanként lépdelni kezdett velem ebben a pózban, míg végül szorosabban fonta át karjait a derekam körül, arcomat mellkasába temettem és hallgattam nyugodt szívverését. A lágy melódiától én is megnyugodtam, majd nem sokkal később TaeMin fejét a bal vállgödrömre hajtotta a milliméternél kevesebb távolságot is leküzdötte testeink között. Nem akartam többé felébredni ebből a mámoros álomból, ahogyan arra sem voltam hajlandó, hogy valaha repülőre üljek, ami visszavisz Angliába. TaeMinnel akartam maradni...