22. fejezet (Zoey POV)

Eleinte vonakodtam kettesben maradni KiBummal, kiváltképp Emily miatt, mert egy kicsiny részem féltette őt a hímneműektől. Valahogy mindig sikerült beleválasztania a pasikba, viszont JongHyun erőteljesen az ellenkezőjét mutatta, mióta csak megismertük őt. Így egy picit nyugodtabb szívvel hagytam őket magukra és fogadtam el KiBum ajánlatát. Látogatás a divatcéghez.

       Mert egyébként abszolút olyan típus vagyok, akit megszállottan foglalkoztat a korszakalkotó divat és megállíthatatlan vágyat érez az újabbnál újabb darabok beszerzésére. Nem. Cseppet sem. Sőt! Na, azt azért nem mondom, hogy annyira tartózkodom a dologtól, mert szeretem azért a stílusos holmikat, de annyira naprakészen nem követem a világot. Ellenben KiBum tökéletes ellentéte volt ennek. Oké, hogy a szakmájához tartozik, de mégis úgy éreztem, hogy ha nem lenne divattervező, akkor is nagyobb hangsúlyt fektetne rá az átlagnál.

       Miután elköszöntünk a másik két lánytól és jelenlegi partnereiktől, mi is sarkon fordultunk és a házi kedvencek társaságában folytattuk tovább az utunkat KiBum munkahelyére. Szólni sem volt szükséges az ebeknek, szépen ballagtak mellettünk, egy kicsit elkalandoztak egy-egy bokornál, de mindig siettek utánunk, KiBum valahányszor megköszörülte finoman a torkát.

       Egy keresztutcához érve megálltunk, a zsebében kezdett kotorászni, majd előkapta a telefonját, pötyögött rajta hármat és a füléhez emelte. A lábamnál tébláboló Comme Des-t óvatosan felkaptam a földről, mielőtt még egy meggondolatlan pillanatban kirohanna az autók közé, aztán nem sokkal később KiBum is ölbe vette a négylábúját. Pontosan akkor szólt bele a telefonba, amikor a mellkasához tette Garcons-t.

       - Szia, én vagyok! Most indulok a céghez egy nagyon kedves ismerősömmel, szeretném megmutatni neki, hol szoktunk alkotni. Nem – lágy mosolyra húzta rajzolt hatású ajkait és szeme sarkából rám pillantott. – Nemrég ismertem meg, külföldi hölgy az illető. Na, ne kezd! Csak barátok vagyunk és egyébként is csak nyaralni jött a barátnőivel – újra rám pillantott, a korábbi mosoly eltűnt, helyette egy kissé kámpicsorodott fejet vágott. – Szóval, csak azért hívtalak, hogy tegyétek rendbe az irodát, a modellek ne csináljanak kuplerájt a kifutónál és környékén, az öltözők is legyenek meg, a portásnak pedig mondd be a vendégünk nevét. De igen, együtt jövünk, de nekem nincs kedvem vitatkozni az öreg Han mesterrel. Hiába enyém a cég, nekem is le kell adnom a vendégek nevét. Zoey Cole. Igen, Cole. Tudod, mint a Coca-Cola, csak e-vel a végén és egy picit másként ejtik. Jaj, Hyung, ne legyél már ennyire szerencsétlen! Ki van veled? Hyung?! Női nevetést hallottam a háttérben! Ki az? Megint TaeYeon körül legyeskedsz? Hyung, hallom, hogy valaki viháncol! Jó, nekem erre nincs időm – vett egy nagy levegőt, majd az eluralkodni látszó mérgét lenyelte és igyekezett a lehető leghiggadtabb maradni. – Tudom, hogy kedvelitek egymást, nem zavar, hogy együtt jöttök dolgozni és együtt is mentek haza, az sem érdekel, hogy együtt ebédeltek, de a munka rovására nem mehet a kapcsolatotok! Ha csak egyet hibáztok, akkor új asszisztens és másik modell után nézek! Bent találkozunk! – ezzel megszakította a vonalat, én pedig ösztönösen szólaltam meg, ahogy a mobil visszacsúszott a helyére.

       - Minden rendben, KiBum? – biccentettem oldalra a fejemet, rám emelte macskás szempárját, bennem pedig hirtelen akadtak meg a további szavak.

       - Áh, csak egy kis munkahelyi mizéria. Az asszisztensemre szemet vetett az egyik modellem, vagy fordítva volt, nem tudom, valamelyik partin találtak egymásra, aztán ha nem vagyok a közelben, akkor gerlékként turbékolnak egész nap. Ne érts félre, nem baj, hogy szeretik egymást, csak néha nagyon elkanászodnak, a papírmunka meg rám marad a sok teendőm mellett.

       - Azt hiszem, hogy tudom, mire gondolsz.

     - Igazán? – remény csillant meg mélybarna íriszén, a napfény egyre különlegesebb árnyalatot kölcsönzött lélektükreinek.

       - A szerelem soha nem baj, hiszen mindenkinek jár a boldogság, de néha igen terhes tud lenni az a boldogság egy másik embernek – sóhajtottam fel lemondóan.

     - Zoey? – közelebb lépett hozzám, Garcons abban a másodpercben nyalta meg a kézfejemet, amivel Comme Des-t cirógattam. – Talán veled is volt hasonló dolog? Te is csalódtál már valakiben?

       - Én? – fogalmam sem volt róla, hogy jön ez ide, mert abszolút eltért a témánktól, de valamiért mégis válaszolni szerettem volna KiBum kérdésére. – Hogy én csalódtam-e már valakiben? – Biccentett. – Hm. Igen, azt kell, mondjam, sajnos volt alkalmam csalódni már. Egyszer mindenképp.

       - Megosztanád velem ezt egy kávé mellett az irodámban? Persze csak, ha nem vagyok tolakodó – mentegetőzött a hirtelen támadt kíváncsisága miatt, amit csak egy féloldalas mosollyal reagáltam le.

       - Nem vagy tolakodó.

       Újfent egy biztos fejbólintással felelt a válaszomra, elvette az egyik karját Garcons teste alól és a derekamra simította hosszú végtagját. Egy pillanatra megremegtem, ahogy közelebb vont magához, de szinte azonnal el is múlt a remegésem és nyugalom áramlott a testembe. Biztonságban éreztem magam KiBum mellett, picit határozottabban szorított a derekához, majd jobbra mutatott állával és végre újra útnak indultunk.

       Szinte alig sétáltunk ki a keresztutcára, amikor megint lecövekeltünk egy nagyobb, bézsszínű terepjáróhoz érve. KiBum letette az öléből Garcons-t, fordított egyet a táskáján és már elő is halászta a slusszkulcsot. Vélhetőleg ehhez az autóhoz tartozott, miután megnyomta a riasztógombot és egy kattanással egybekötött villogás után már ki is nyílt a jármű hátsó ajtaja.
       Comme Des is kapálódzni kezdett a karjaimban, tudtam, hogy menni akar, így vigyázva beengedtem az ülésre, onnan pedig egyenesen leugrott a hátsó térbe, bele a kis ketrecébe. Nagyot nyeltem, amikor egy meleg tenyér simított végig a gerincem mentén, aztán pedig az anyósülés melletti ajtó nyílt ki.

       - Parancsoljon, kisasszony! – mosolygott rám édesen, az ütő is megállt bennem ettől a lágyságtól és figyelmességtől.
       - Köszönöm – motyogtam alig hallhatóan, mert többet nem bírtam kipréselni magamból.

       Szabályosan beugrottam az autóba, aztán be is kötöttem magam, hogy ne húzzam az időt, ne rám kelljen várni, mire kattant az öv, addigra már KiBum is mellettem ücsörgött és a slusszkulcsot készült bedugni a zárbetétbe, majd el is fordította a következő momentumban. A motor szolidan felbőgött, épp csak hallani lehetett a hangját, csendesen duruzsolt alattunk.

       - Nem gond, ha még a cég előtt elugrunk hozzám? – fogott bal kezével a kormányra, a jobbat a váltóra tette, én pedig bele is vörösödtem a kérdésbe.

     - Öhm. N-nem – dünnyögtem érthetetlenül és kissé rémülten is, a létező összes horrorsztori végigfutott a fejemben az ilyen eseteket előkaparva.

      - Így azért nem mehetek be az irodába – nevetett fel jó kedélyűen, ahogy megszabadult a baseball sapkától, csak egy könnyedebb mosollyal viszonoztam a megjegyzését.

       - Értem.

     - Maximum fél óra az egész, aztán megyünk is tovább. Akkor a kölykök jöjjenek velünk? – benyomta a kuplungot, sebességbe tette a váltót és már forgatta is a kormányt a megfelelő irányba.

      - Naná! – ujjongtam örömömben, ahogy tudatosult bennem, hogy tényleg hajlandó magával hozni a kutyáit és ezúttal nem akarja őket magukra hagyni.

       - Rendben! De ha valamit tönkretesznek, akkor te leszel a felelős – egy kacsintással toldotta meg intelmét, aztán egy laza gázfröccsel elindultunk.

       Plüssfiguraként tapadtam az üvegre, ahogy csodáltam a kinti világot; a sétáló járókelőket, a suhanó házakat és autókat, a villogó fényeket és minden mást, ami a városhoz tartozott. Álomba csöppentem és egyre inkább éreztem azt, hogy ebből már soha nem lesz felébredés.

       Kihajtottunk a belvárosból és egy kivezető útra kanyarodtunk, ami már inkább hatott egy különálló falunak ennyi erdős résszel, azonban ez mégis sokkal varázslatosabb volt a városi fényeknél. Azt hittem, hogy KiBum afféle városi pasi, szereti a pörgést és a nagy felhajtást, de ez az elméletem fokozatosan kezdett megdőlni.

       Egy hatalmas udvarral rendelkező házhoz érve kivágta az indexet, majd le is parkolt a szürkeköves kapubeállón. A kölykök azonnal nyüszögni és farkukat csóválni kezdtek, amint a gazdájuk kiszállt az autóból, már várták, hogy kiveszi őket a helyükről, hogy aztán szabadon futkározzanak az udvaron és a tujákkal övezett fehér fakerítés mellett. Feléjük fordultam, önkéntelenül meg akartam nyugtatni őket, hogy most még egy picit itt kell maradniuk, mert hamarosan indulunk tovább.

       - Jól van, jól van – simogattam meg az előrébb merészkedő Comme Des fültövét, majd folytattam is tovább a nyugtatást. – Mindjárt jön apuci, csak gyorsan átöltözik, jó? – még közelebb bújt hozzám, szemgolyóiban teljesen megszűntem, olyan átható volt a pillantása. – Helyes egy apucid van – dünnyögtem, ahogy a homlokomat óvatosan az övéhez nyomtam.

       - Bocsánat, ha sokáig tartott – hallottam meg KiBum hangját a hátam mögül, hirtelen kaptam a fejemet a dallamos hang irányába, a pulzusom természetesen felszökött az egekbe és ott le is cövekelt. – Már indulunk is – bepattant az ülésre, fordított egyet a kulcson megint, és tolatás közben be is kötötte magát. – Jól viselkedtek a fiaim? – nézett egyszer a visszapillantóba, egyszer pedig rám.

       - Minden a legnagyobb rendben ment – feleltem mosolyogva, majd én is áthúztam a mellkasom előtt a biztonsági övet. – Nagyon aranyosak a kutyusaid.

       KiBum halkan felsóhajtott a megjegyzésemet hallva, egy ideig szorongatta a váltót, aztán csak arra lettem figyelmes, ahogy haladtunk visszafelé a belvárosba, hogy melegség kezdi átjárni a testemet. Bársonyos tenyere a bal kézfejemen landolt, majd egy szívdobbanásommal később a sebváltóra tette összekulcsolt ujjainkat. Hüvelykujja gyengéden cirógatta a kisujjamat és a gyűrűsujjamat, ajka sarkában folyamatosan parányi görbület bújt meg.

       Közel fél óra alatt visszaértünk a belvárosba, valamiért jóval kevesebbnek tűnt a visszaút, mint az ellenkezője, egy kicsit még sajnáltam is, hogy csak idáig tartott a boldogság. A divatcég a belváros egy külső szegletében helyezkedett el, de azért mégis eléggé forgalmas helyen.

       Kíváncsiskodva kinéztem az üvegen, szinte az égig ért az épület, legalábbis abból a szögből meglehetősen magasnak tűnt. A halványkék falakat füstüvegek tömkelege díszítette, fényárban úsztatva az egész épület belsőterét. A boltíves üvegajtó természetesen csak mozgásra nyílt ki, a baloldali sorompón keresztül pedig csakis beléptető kártyával lehetett bejutni.

       KiBum megállt a kordonnál, lehajtotta a napellenzőt és kihúzott egy fehér, műanyag kártyát a fakkból, a vonalkóddal felfelé pedig a leolvasóhoz nyújtotta. A sorompó felemelkedett, KiBum pedig újfent a kormányra markolt és a mélygarázsba hajtott. A másodperc tört része alatt uralkodott el rajtam az idegesség, nem mertem még ránézni sem, de megszólalni meg végképp nem. Újabb apró lélegzetvétel szakadt fel belőlem, ahogy beállt a külön parkolóba, ami a számára volt fent tartva, majd leállította a motort és a kilincsre fogott.

       - Ugye nem gondoltad meg magad? – fordult felém még egyszer, mielőtt kiszállt volna.

     - Nem vagyok visszakozós típus – megragadtam a kilincset, aztán egy határozott mozdulattal meglöktem az ajtót és kiszálltam a családi autóból.

       KiBum valahogy képes volt a gondolataimban olvasni, mert ahogy araszolni kezdtem a hátsó ajtóhoz, rögvest az én oldalamon termett és tökéletes összhangban fogtunk a pántra. Megcirógatta az ujjamat játékosan, magam mellé engedtem a kezemet, ő pedig kinyitotta az ajtót, hogy végre az ebek is szabadok legyenek. Nem futottak el, hiába vártam, hogy majd utánuk kell rohanni, megálltak KiBum lábai mellett és egyetlen határozott parancsszó után meg is eredtek a külső bejáró felé.

       A gazdi felemelte a jobb kezét és türelmesen várta, hogy az én tenyerem belecsússzon. Egy ideig meredten néztem a markát, míg végül vettem egy nagy levegőt és belesimítottam a picit reszkető kezemet. Öntudatlanul kulcsoltam össze az ujjainkat, majd szorítottuk is meg egy gondolat múltán a másik mancsát. Lassan húzni kezdett a toporzékoló jószágok felé, a vasajtón átlépve egy lépcsőházba jutottunk. Összenéztünk egy sóhajnyi másodpercre, aztán rohanni kezdtünk a fokokon, nyomunkban a házi kedvencekkel.

       Szabályosan beestünk a kilencedik emeletre, én főleg maratoni futóként fújtattam, KiBumon azonban nem látszott, hogy nagyon kapkodna a levegőért. Hát, egy cseppet elszoktam ettől a tempótól, az már biztos. A folyosón szerencsénkre senki nem tartózkodott, mellesleg azt nem tudtam, hogy a saját cégénél miért rejtőzködünk.

      - Nem akarom, hogy betámadjanak a nyafka modellek, mert akkor soha nem szabadulok, ahogyan a többi tervezőt sem akarom, hogy lihegjen a nyakamba, ezért jövünk a vészkijáraton. Először szeretnék némi nyugodt percet veled tölteni, hogy aztán széttépjenek a kollégáim.

       - Aham – komolyan megijedtem, hogy gondolatolvasó, így az összes piszkos kis képzelgésemet kordában kellett tartanom, különben súlyos lebukás lesz a vége.

     - Ha ezen a folyosón végigmegyünk, akkor az utolsó ajtóról nyílik még egy közlekedő, ami közvetlenül az irodámhoz vezet. Ezt senki nem ismeri, még JinKi sem tudja.

       - Értem.

       Mire bólintottam egyet, már azon kaptam magam, hogy Garcons-t szorongatom a karjaimban és épp KiBum után szaladok az említett második közlekedőn, aki Comme Des-el cselekedett hasonlóképp a futólépteink során. Még egy szívinfarktust küzdöttem le lóhalálomban, de elértük a kitűzött célt. Nem botlottunk modellekbe és a tervezők sem támadták be KiBumot.

       Az irodába érve a kölykök betámadták a különálló fotelt, amire a biztonság kedvéért egy pokrócot terítettek, majd leugorva arról némi szusszanás után a kihelyezett fémtálból kezdtek falatozni. KiBum beletúrt fekete tincseibe, félig leengedte az elektromos redőnyöket, engem pedig lenyomott a cseresznyeszínű tárgyaló asztalnál lévő fekete bőrfotelba.

       Térült-fordult és váratlanul megint előttem termett. Azonban KiBum korántsem a mellettem álló ülőalkalmatosságra fészkelte be magát, hanem az én karfámra tette fel a formás popóját. Hirtelen akadt a torkomon a gombóc, ahogy közelebb éreztem magamhoz, combja a karomhoz simult, fűszeres illata még inkább magába szédített. Az öltözéke pedig. Végképp rabul ejtett mindenével.

     - Szóval helyesnek tartasz? – suttogta, miközben meleg tenyerét arcomra csúsztatta, aztán két ujjával állam alá nyúlt és feljebb emelte a fejemet.

       - Hah? – bukott ki belőlem totál összezavarodva, csak pislogni tudtam KiBumra.

       - Hallottam, amikor azt mondtad Commes Des-nek, hogy helyes vagyok - félénk mosoly kúszott ajkaira, hüvelykujját lassan vezette végig alsó ajkamon. - Vagy rosszul hallottam?

       - Öhm. Én. Khm.

      - Ugye tudod, hogy hasonló véleménnyel vagyok én is rólad? - megint végigsimított a számon, a körmeim a bútorba vájódtak.

       - Öhm. Én. Én - dadogtam eszemet vesztve.

      - Te is nagyon helyes vagy, Zoey, bár inkább mondanálak csinosnak - ezzel még közelebb hajolt az arcomhoz, forró lehelete táncot lejtett az enyémmel, a résnyire tárt ajkaimat könnyen be tudta célozni, mert pislogni sem pislogtam, KiBum ajkai már az enyémeken kalandoztak...