21. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Azt hittem, hogy menten lepetézek, amikor megláttam JongHyunt a túloldalon telefonálni, de szerencsére KiBum karja kéznél volt, így volt miben megkapaszkodnom. Azt is alig tudtam nyugtázni, hogy épp KiBumba botlottunk bele a parkban, utána pedig TaeMin csatlakozott hozzánk, de az, hogy még az a bizonyos terv is sikernek kezdett örvendeni, hát. Imádtam az Univerzumot. Egyszerűen a kezünkre játszott, tudtam, hogy ennél jobb alkalmunk már soha nem lesz, hogy Emilyt és JongHyunt összeboronáljuk.

Mivel TaeMint állt szándékunkban elkísérni a tánciskolához, így adott volt, hogy ő és Alice fog elöl ballagni, és mi pedig utánuk. Pontosabban szólva Emily és JongHyun zárta a sort, sikerült ezt az egyet kiharcolnia az idősebb nővéremnek. Persze JongHyun közbenjárásával, mert olyan kiskutyaszemekkel bámult ránk, hogy annak egyszerűen nem lehetett ellenállni.

- Helyesek együtt – súgta mosolyogva a fülembe KiBum lassú sétánk során, majd egy gondolattal később megéreztem a gerincem ívén meleg tenyerét végigsiklani, az ütő is megállt bennem.

- Ühüm – dünnyögtem kidülledt pupillákkal, képtelen voltam felfogni ezt a mozdulatot.

- Kérdezhetek valamit? – elvette a kezét a derekamról, majd megkereste a csuklómat és egy lélegzetvétellel később összekulcsolta az ujjainkat.

- Persze – nevettem fel gondtalanul, azt hittem, hogy valamiféle kedvencről akar faggatni vagy esetleg hobbiról, de könnyelmű kijelentés volt a részemről, főleg úgy, hogy az ujjai egyre erősebben kapaszkodtak az enyémbe.

- Azt már tudjuk, vagyis tudom, mert Emily említette, hogy várnak titeket otthon – kissé elbizonytalanodott a mondandója végére, és éreztem, hogy egy bizonyos kérdésre megy ki a játék ez a nagy csűrés-csavarás a szavait illetően.

- Arra vagy kíváncsi, hogy mégis kicsodák várnak minket Angliában? – pillantottam rá a szemem sarkából, mire csak egy aprót biccentett, aztán hirtelen a kutyái lettek a fontosabbak. – Hm. Engem csak a szüleim – feleltem egy félmosollyal és elég hangosan, hogy tudatosuljanak benne a szavaim, mire azonnal felemelkedett és csillogó szemekkel nézett rám, szája sarkában gondtalan görbület jelent meg.

- Akkor nem vennéd zokon, ha esetleg... tudod?

- Esetleg, mi? – nyeltem egy nagyot, sejtettem, hogy mire gondol KiBum, de akkor és ott hirtelen elvetélt ötletnek tartottam.

Ha csak annak tartottam volna. Konkrétan azt sem tudtam elképzelni, hogy egy barátnál többet is tudna látni bennem, maximum valakit, aki jól bánna a Kölykeivel, míg ő távol van és nem tud vigyázni rájuk. De, hogy éppen arra lenne kíváncsi, hogy udvarolhatna-e nekem, hát, nem sok hiányzott hozzá, hogy az arcába röhögjek, de azt meg ugye már csak illendőségből sem teszi meg az ember. Komolyan el kellett gondolkodnom, mit is válaszolhatnék KiBumnak arra az „Esetleg”-re. Aztán felmerült bennem a létező legnagyobb gondunk, ami mindhármunk útjába állt jelen pillanatban, bár Emily érdekeit szem előtt tartva meg cseppet sem számított, csak végre távol tudjuk Roberttől.

- Nem lenne gond, hogy te itt vagy én pedig Angliában élek? – sóhajtottam fel a kérdés végén.

- Szerintem meg tudnánk oldani ezt a részét. Elvégre elég sokat utazok a munka miatt, így nekem nem lenne gond. Viszont ha te mégsem akarnál velem többet találkozni, akkor azt is megértem. Fiatal vagy, előtted vannak az álmaid, amiket el akarsz érni, és persze akadhat Angliában is szép számmal udvarlód – ezzel ellépett mellőlem és Comme Des után iparkodott, aki egyre többször tért le a járdáról és időzött el tovább egy-egy szimpatikus bokornál.

KiBum szavai mélyen szántó tanakodásba ejtettek. Soha nem szerettem elmélkedni a jövőről, szerettem a spontán dolgokat és csak azokra hangsúlyt fektetni, amiket tényleg meg kellett előre terveznem. Angliában udvarló? Mégis ki? Oké, hogy akadnak hímneműek, de azért na! Azért nekem is van gusztusom, és ha már kezet sem akarok fogni némelyikkel, akkor az igazán gáz. Plusz a nagyja olyan, mint egy karót nyelt öregapó. Semmi nincs bennük, ami egyáltalán megfogná az ember lányát, bezzeg ebben a világban. Szinte minden második lépésnél jön valaki szembe, akin azonnal megragad a tekintet és szabályosan beszippantja az embert az egész lénye. Olyan kisugárzása van az itt élőknek, hogy azt már szavakkal sem lehet leírni. Látni kell hozzá.

Talán éppen a kisugárzás az, ami miatt olyan választ akartam adni KiBumnak, ami némi reménnyel tölti el. Egy kiskaput szerettem volna hagyni neki, hogy tudja, megfontoltam az ajánlatát és a legszívesebben vele maradnék, de nem olyan egyszerű ez az egész. Ott vannak Anyáék, akiknek eleve azt is be kéne adnom, hogy ázsiai barátom van, és ehhez még az is hozzájön, hogy kissé különc is a férfiak között. Hajaj. Tényleg szép dolog az álmodozás, de akkor mit kell csinálni, amikor az lassanként valóra is válik? Mert mióta idejöttünk, másról sem álmodozom, csak KiBumról és arról, hogy esetleg mégis érdekelném őt.

* * * Alice POV * * *

Szó, mi szó, azt akartuk Zoeyval, hogy Emily összefusson JongHyunnal. Ráadásnak számított az, hogy KiBum is csatlakozott, mert így a húgom is nagyon boldog lett, de amikor TaeMin felbukkant a parkban, a legszívesebben a nyakába ugrottam volna, miután sikerül emberi állapotba hoznom magam. Az ötlet pedig, hogy elkísérjük a tánciskolába, a határtalan boldogságomtól örömtáncot tudtam volna lejteni, de olyan szinten, hogy a végére diliházba csuktak volna.

Annyira andalító volt TaeMin közelében ballagni, mintha csak egy felhőn lépkedtem volna és egy Tökéletes Angyal fogta volna a kezemet. Olykor-olykor hátrapillantottam, hogy felmérjem a terepet, mennyire van lemaradva a húgom és a nővérem, mennyire élvezik a társaságukat. Elégedett voltam. Kimondottan boldog. Zoey ragyogott, mint még soha, talán utoljára akkor láttam ilyennek az arcát, amikor megleptük őt a diplomaosztóján a repülőjegyével.

Emily pedig szintén repülni tudott volna. Volt valami JongHyunban, ami ki tudta hozni a nővérünkből a rejtett értékeit, amit csak mi láttunk vagy éppen csak nekünk engedett meg láttatni. JongHyun előtt viszont egy percig sem titkolta azt a kislányos énjét, ami néha törődésre vágyott. Egy ártatlan kislány tipegett egy magabiztos és szívdöglesztő pasi mellett.

- Tetszik nektek itt? – szakított ki gondtalan merengésemből TaeMin szédítő hangja, hiába beszélt kissé tört angolsággal.

- Igen, nagyon. Varázslatos – mosolyodtam el.

- Örülök – biccentett. – Visszajöttök még valamikor? – kérdezte bátortalanul, nekem nagyot kellett nyelnem a kérdése hallatán.

- Mikor? – pilláztam kíváncsian és egyben csodálkozva, szerettem volna tudni, hogy pontosan mire gondol és az csak engem takar-e vagy talán a másik két lányt is.

- Egyszer – húzta reménykedő mosolyra telt száját, a legkívánatosabb eper elbújhatott volna emellett az ajakpár mellett.

- Én vagy a másik két lány? – egyre nagyobb kétségeim lettek, hogy miért faggat ennyire, viszont lassan közeledni látszottunk a tánciskolához, legalábbis a lassuló lépteink erre utaltak.

- Mindenki – pirult el egy másodpercre, majd folytatta is a gondolatát. – Te. Öhm. Te visszajössz? – meredten bámulta a cipője orrát, azt hittem, hogy nekimegy valaminek a következő lépéskor, de szerencsére senkibe nem gyalogoltunk bele.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit válaszoljak TaeMinnek. Legbelül úgy éreztem, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy egyszer visszajöjjünk, sőt, inkább haza se menjünk, de az utazgatás igen költséges dolog lenne mindannyiunknak. A srácoknak is és nekünk is. Ráadásul anyáék sem biztos, hogy jó néven vennék, ha kéthetente előállnék az „Utazom Szöulba!” mondatommal, mert keresztbe lenyelnének, és közölnék, hogy velük semmit nem foglalkozom.

Azt pedig egyáltalán nem várhattam el TaeMintől és a másik két fiútól sem, hogy ők jöjjenek hozzánk látogatóba állandó jelleggel, mert nekik is megvolt a maguk élete idekint. A letelepedés gondolata pedig, mint lehetséges megoldás, hát, kezdetben vonakodtam a dologtól. Hiszen akkor hosszabb időre kell elszakadnom a szüleimtől meg az öcsémtől, és ugyanez igaz TaeMinre is.

- Egyszer biztosan – bukott ki belőlem a kétségei láttán, amik egyre inkább kiültek gyermeki vonásaira.

- Megkeresel? – emelte rám csokoládészín szemeit, én pedig már azt sem tudtam eldönteni, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

- Természetesen. De miért fontos, hogy visszajövünk-e még?

- Fontos – közölte nemes egyszerűséggel, majd egy sárga falú és kicsit öregebb építésű házhoz érve lecövekelt. – Itt van – mutatott a vaskos bejárati ajtóra, mely az épülettel ellentétben új állapotú volt.

- Szép – néztem végig a falakon, a csalódottság érezhetően járta át minden porcikámat.

Szívem szerint sírva fakadtam volna, hogy ilyen hamar ideértünk, mert nem akartam még elszakadni TaeMintől. Még csak alig két órát voltunk együtt, amit szerfelett kevésnek éreztem. De ahogy a másik két lányra néztem, az ő arcukon is hasonló érzések cikáztak. Kellett volna egyetlen indok, hogy miért akarok maradni TaeMinnel, de egy sem akart eszembe jutni, máskor meg csak úgy dől belőlem az ok a miértekre, de most nem akaródzott egy sem előbújni.

- Megnézed? – fellépett a háromfokos lépcső legaljára, kérdőn és reményteljesen járatta tekintetét az enyémben.

- Csak, ha szeretnéd – motyogtam zavaromban, de belül ugrándoztam az ajánlattól, másra sem vágytam, csak arra, hogy még több időt a társaságában legyek.

- Szeretném – kinyújtotta a kezét, én pedig automatikusan simítottam bele a tenyeremet az övébe.

Megremegtem, ahogy bőre érintkezett az enyémmel, mintha villám száguldott volna végig rajtam, ezzel felébresztve az összes szunnyadó érzékszervemet és egy olyan mámorba csöppentem, amihez foggal-körömmel ragaszkodtam attól a pillanattól fogva.

* * * Emily POV * * *

Az egész séta alatt csak azt figyeltem, hogy ne essek orra JongHyun mellett. Nem jött volna jól ki, hogy egyetlen lépést sem tudok megtenni a közelében, bár szerintem erre nagyon hamar rájött, mert egyrészt nem volt hajlandó lazítani az ujjai szorításán, és ha valamit ki kellett kerülnünk, akkor nem ellépett mellőlem, hanem még erősebben hozzám simult és finoman tolt az én irányomba egyet.

Valahányszor pedig ezt tette, annyiszor öntötte el egy ismeretlenül is ismerős érzés a testemet. Tudtam, hogy volt már benne részem egykoron, de JongHyun közelében szüntelenül megvolt. Izgatott lettem tőle. A puszta lénye elvarázsolt és egy másik világba repített. Bódító.

Némileg csalódva álltunk meg a tánciskolánál, de igyekeztem mielőbb megbarátkozni a gondolattal, hogy mára ennyi jutott JongHyunból és a másik két fiúból. Aztán megláttam, hogy Alice mosolyogva lép fel TaeMin mellé, egy kicsit megnyugodtam, hogy neki legalább nem kell elválnia a lovagjától; és azzal együtt egy kevés reményt is kezdtem táplálni, hogy talán Zoeyt is kegyeibe fogadják az Égiek és tovább élvezheti KiBum társaságát. Én már nem számítottam, mert a kívánságom teljesült: újra láttam JongHyunt, hallottam a hangját és éreztem a teste melegét.

- Mit szólnál hozzá, ha én is megmutatnám, hol dolgozom? – hallottam meg KiBum kérdését, Zoey pedig egyenesen lesokkolódott.

- Hogy? Mármint én? Én. Hát – hebegett össze-vissza.

- Eljönnél velem a céghez? – kérdezte sokkal határozottabban, miközben jobb karját a kisebb húgom derekára vezette és finoman a testére szorított.

- Lenne – nyögte ki habozás nélkül, én meg csak elégedetten tudtam vigyorogni rájuk.

- Akkor menjünk! Innen nincs túl messze a divatcég, de előbb bedobjuk a kölyköket még valahova, hogy ne zavarjanak a munkában – mosolyogta elveszve Zoey lélektükreiben.

- Szívesen vigyázok rájuk közben – Zoey ajkaira is felhőtlen mosoly kúszott, egy macskás szempár szabályosan megbabonázta.

- Akkor kivételt teszünk, és ott lebzselnek majd a lábunk alatt.

- Rendben – biccentett, majd nagy nehézségek árán sikerült megszakítani a szemkontaktust és rám nézett. – Emily?

- A hotelban találkozunk! – reagáltam olyan hangosan, hogy Alice is hallja, így könnyedén biccentett egyet, aztán el is tűnt az ajtó mögött, ahogy TaeMin a beleegyezést hallva behúzta az épületbe.

- Vigyázz magadra! – döntötte oldalra a fejét a húgom, láttam a szemében, hogy nem akar magamra hagyni, és ugyanez a tekintet nézett a másik oldalamról is.

- Vigyázok! – húztam biztató görbületre a számat, JongHyun pedig ezt az alkalmat használta arra, hogy elengedje a kezemet és helyette a csípőmre fogjon.

- Este találkozunk! – intézte szavait Zoeyhoz és KiBumhoz, miközben fordított egyet a pozíciónkon és már vissza is indultunk az úton, amin idáig jöttünk.

Mások lehet, hogy futva menekültek volna a helyemben, hiszen nem szokás egy idegen országban kettesben maradni egy vadidegennel, akiről szinte semmit sem tudsz, mert az is lehet, hogy éppen ő Hasfelmetsző Jack ükunokája és te vagy az, akit következő áldozatául szemelt ki. Azonban én mégsem választottam a menekülés egyik lehetőségét sem. Inkább választottam a névleges áldozatot.

- A busz jó lesz? – pillantott rám a szeme sarkából, a szívem pedig kihagyott egy ütemet a mélybarna íriszt csodálva.

- Tökéletes – zavaromban csak mosolyogni tudtam, értelmes válaszok nem igazán jöttek a számra, hiába is küszködtem vele, így jobbnak láttam, ha csak egy biztos szóval reagálok.

- Menjünk! – fogott még biztosabban a derekamra, azzal együtt pedig közelebb vont a testéhez.

Mivel képtelen voltam szavakkal kommunikálni, így csak bólintással feleltem. Akaratlanul karoltam át JongHyun derekát, aminek következtében jólesően felsóhajtott és eddig feszes tartásán lazított kicsit, így végre kényelmesen haladhattunk egymás mellett.

Eleinte feszélyezett, hogy többen megbámulnak minket, de JongHyunt egy parányit sem érdekelte egyetlen bámészkodó szempár vagy egy hangosabb megjegyzés, ezért lassanként engem sem kezdett foglalkoztatni. Nem akartam cseppet sem kellemetlen helyzetbe hozni, de a puszta jelenlétem is összesúgást eredményezett a háta mögött. Lehet, hogy megszokta már, de az is lehet, hogy a koreai nyelvtudásom annyira nem volt előrehaladt, hogy tudjam, egyáltalán negatív hozzászólásokkal illetnek-e minket, vagy éppen ellenkezőleg. Azonban JongHyun görbülete az utóbbi dologra engedtetett következtetni.

- Gond, hogy velem sétálsz? – kérdeztem alig hallhatóan, mire szorított egyet a csípőmön, ujjbegyei egy pillanatra bőrömhöz értek a felcsúszott pólómnak hála, én pedig belebizseregtem az érzésbe.

- Nem. Csinos vagy – súgta a fülemhez hajolva, a fülem tövéig vörösödtem lányos zavaromban a bókjától. – Nagyon csinos – nyomta meg szavait, ettől még inkább elöntött a pír.

- K-köszönöm – motyogtam lesütött szemekkel és addig piszkáltam a hajamat, míg legalább néhány tincset nem tudtam az arcomba söpörni, hogy leplezzem a mérhetetlen arcszínemet, ami megegyezett egy stop tábláéval, viszont JongHyun újra és újra megakadályozott minden ilyen tevékenységemben.

A buszmegálló váratlanul termett előttem, legalábbis hangyányit sem számoltam vele, hogy ilyen hamar elérünk oda, JongHyun karjai pedig egy gondolat múltán már a derekamon pihentek, mellkasa pedig az enyémhez simult. Hezitálás nélkül öleltem át széles hátát, orromat nyakszirtjébe fúrtam és már nem is akartam máshol lenni. Csak ezekben az erős és védelmező karokban.