3. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Lefeküdtünk aludni a csajokkal, csak azt nem tudom, hogy minek. Hiába voltam álmos, belül nagyon izgatott voltam, és ez ki is hatott az álmomra természetesen. Az, hogy furcsábbnál furcsább és összevisszább képeket álmodtam sorozatban, enyhe kifejezés. Volt benne buli, őrület, mámor, kétségbeesés, futás és rohanás, és egy különlegesen ívelt mélybarna szempár. Az megmaradt. A leginkább az maradt meg. Nem tudom, honnan jött vagy miként és hasonlók, de amikor kinyitottam a szememet, még mindig tökéletesen láttam magam előtt.

Amikor  végre kitöröltem a csipákat a szememből, végignéztem a lányokon. Emily arca is picit torzabb volt a kelleténél, nem igazán lehettek szép álmai neki sem, Alice viszont mosolygott még álmában is. Kisimult és boldog volt minden arcvonása. Emilyből egyszer még egy erősebb sóhaj is felszakadt, és valamit érthetetlenül nyöszörgött.

Közelebb hajoltam hozzá, és nyomtam egy puszit az arcára, egy újabb lélegzetvétel szökött ki ajkai között. De ez valahogy könnyedebb volt a többinél. Talán valamennyire megnyugodott. Óvatosan kimásztam az ágyból, nehogy felébresszem valamelyiküket is, és a szoba közepén álló asztalkához osontam. Felvettem a szórólapokat, és válogatni kezdtem közöttük. Hátha nekem is lesz benne valami ínyemre való. Volt is! Nem is akármilyen kávézóba botlottam. Ha ma este még Hanbok lesz, akkor holnap viszont ide nézünk be!

- Zoey...? – hallottam meg Emily kissé nyöszörgős hangját, és felnéztem a papírokról.

- Igen? – suttogtam, kicsit zilált volt még az én imádnivaló nővérkém fejszerkezete, tényleg rosszul aludt, mert meglátszott rajta.

- Mennyi az idő? – sutyorogta.

- Passz. Valamikor kora délután lehet. Talán egy és kettő között. Miért?

- Csak kérdeztem. Mit csinálsz? – ő is vigyázva kimászott Alice mellől, és hozzám vánszorgott.

- Nézem a prospektusokat. Mert?

- Semmi. Találtál valamit? – átölelte a derekamat, és belebújt a nyakamba, nagyot szusszantott, mire mosolyogva megpusziltam szőke tincseit.

Széles vigyorra húztam a számat a kérdését hallva. Hogy találtam-e? Az nem kifejezés! Nem is akármit találtam. Beköltözök oda, ez biztos. Nem mondtam semmit, csak odaadtam Emilynek a papírt. Picit megtörölte a még kissé homályos tekintetét, pillázott egy sort, aztán felemelte a fejét, és rám nézett. Elvigyorodott. Ismertem ezt a vigyorát. Tipikusan az a feje volt, amikor tudja, hogy javíthatatlan vagyok, de épp ennek örül, és nem is tudott volna elképzelni máshol. Na! Ha egyszer bejött ez a hely, akkor bejött!

Kaptam egy nagy cuppanóst tőle, egy kicsit megszorongatott, majd visszaadta a lapot a kezembe, és bőröndjéhez sétált. Megpróbált vigyázva előkotorni belőle néhány dolgot, de addig kotorászott benne, amíg a koffer megadta magát, és laza mozdulattal eldőlt. Persze Alice hirtelen felpattant az ágyon, és nagyokat pislogva, kisebb rémülettel a fején, nézett körbe a szobában, talán azt hitte, hogy a hotelszobánkban robbant ki egy újabb háború. Ahogy Emily morgott a batyujának, még hasonlíthatott is az ágyúdörgésre. Nem tudom, hogy hármunk közül ki volt a legjobban fáradt, de így belevágni a város felfedezésébe igazi kihívásnak tűnt. Mi meg azokért rajongtunk.

* * * Alice POV * * *

Pedig olyan nagyon szépet álmodtam! Ajh! Annyira varázslatos volt... megint azzal a csodaszép szempárral találkoztam, és ráadásul még közelebb éreztem, mint a repülőn. Olyan volt, mint ha épp közelebb hajolt volna a tulajdonos, és... oh! Emily! Neked is épp most kell turkálnod!

Nem elég, hogy a frászt hozta rám a csattanás, de még percekkel később is dübörgött a mellkasom a pillanatnyi ijedtségemtől, és azt se tudtam, merre vagyok arccal előre. Aztán rájöttem, hogy már nem otthon vagyunk, hanem Álmaink Városában, és a nővérkém épp derékig benne van a bőröndjében, hogy valamit megtaláljon. A morgásai viszont arra engedtek következtetni, hogy azt a valamit nagyon nem találja.

Lerugdaltam magamról a takarómat, és kimásztam végre a hatalmas ágyból. Zoeyhoz battyogtam, nyomtam egy puszit az arcára, majd átcsoszogtam Emilyhez is, és a keresgélése közepette pusziltam meg a haját. Illetve csak pusziltam volna, ha nem éppen akkor emeli fel a fejét, és vág állon azzal a lendülettel a kobakjával. Én az államat markoltam közel tíz percig, Emily pedig a fejét dörzsölgette egy ponton.

- Legalább megtaláltad? – kérdeztem, miután sikerült némileg elmulasztanom a zsibbadást az államból.

- Nem – mormolta, és tovább dörzsölte a fejét. – De most már legalább nem az időeltolódás miatt fáj a fejem – elmosolyodott.

- Te kaptad fel olyan hamar.

- Mert azt hittem, hogy akarsz valamit.

- Akartam is. Megpuszilni.

- Jah. Akkor így jártam. Puszi helyett egy állast kaptam.

- Nah! Fejezd be, nekem is fáj azért!

- Jó, oké! – elvette a kezét a kobakjáról, és magához ölelt egy picit.

Zoey is hirtelen közénk vágódott, nehogy lemaradjon valamiről, és már hárman kapaszkodtunk egymásba, és szorítottuk ki a szuszt a másikból. Jól esett az állas után egy kis ölelés. Így legalább kompenzálva volt minden. Lassan elengedtük egymást, megpusziltuk a másik arcát, végül sorban a fürdőbe vonultunk, hogy felfrissítsük magunkat.

Alig fél óra leforgása alatt már talpig díszben ácsorogtunk, és valamiféle térképet kerestünk a referenciaanyagok között. Zoey szemfüles volt, mert még a reptéren felkapott egyet, amikor a főbejárathoz sétáltunk, plusz amíg a hallban nézelődött, akkor is összeszedett még egyet, amin kifejezetten a látnivalók voltak. Az odajutással együtt. Legalább az egyikünk mindig előrelátóbb, mint a másikunk.

Felkaptuk a táskáinkat, és végre nekivágtunk az életre szóló kalandnak, ami sajnos nem tarthatott életünk végéig, de mielőbb el akartuk kezdeni, és kihasználni az összes itt töltött pillanatot. A liftnél összefutottunk a cuki hordárfiúval, akitől egy széles és nagyon kedves mosolyt kaptunk. Hozzá pedig még jó városnézést is kívánt. Mindezt a mi anyanyelvünkön. Ugye milyen zabálnivalóak az itteni emberek? Szerintem is! Belül vinnyogtam örömömben, és alig bírtam visszafogni magam, hogy ne ölelgessem meg.

A földszintre érve a bájos recepciós csajszi is szintén jó sétálgatást kívánt, sőt, még tippet is adott, hogy merre kezdjünk a sétálóutcában. Itt akartam maradni! Tudom, hogy csak egy hétre jöttünk, de egyszerűen már nem akartam visszamenni. Csak látogatóba. Nem bírtam már elszakadni ettől a várostól, pedig még csak néhány órája voltunk itt. Olyan volt, mintha újra születtem volna. Ebbe a Varázslatba, és nem akartam többé elszakadni ettől a helytől. Kellett... mindenével...

* * * Emily POV * * *

Rosszabbul aludtam, mint a repülőn. Felért egy rémálommal ez a pár óra szunyókálás. De volt benne valami furcsa is, és egyben megnyugtató. Ismerős ajkakat éreztem az arcomhoz érni, amikor egy puszival gazdagodtam, és persze meg is nyugodtam az apró figyelmességtől, de mégis volt benne valami különleges. Tudtam, hogy kihez tartozik az a száj, mégis egészen más valaki jelent meg lelki szemeim előtt. De már nem tudtam meg, hogy ki lehet az, mert a délutáni napfény úgy kúszott be a szobába, hogy természetesen engem találjon képen, és égesse ki a szemeimet.

Kómásan és kicsit se kipihenten ültem fel az ágyon. Foltokat láttam magam körül, meg egy Zoeyhoz hasonló alakot, aki a papírok között keresgélt, és felcsillant a szeme. Akkor bizonyára az az alak a kisebbik húgom, mert az árnyvonalai megegyeztek az övéivel. Kimásztam az ágyból, és odabattyogtam hozzá, megszeretgetett, és megmutatta a papírt. Azonnal elvigyorodtam. Ha nem láttam volna, akkor is elhiszem, és szinte biztos is lehettem volna benne. Megpusziltam, és a kofferomat vettem következőleg célba, hogy előhalásszam belőle a fogkefémet.

Mindezt sikertelenül. Az hagyján, hogy nem találtam meg, de még Alice-t is felriasztottam, amikor eldőlt ez a nyamvadt csomag, és még meg is fejeltem szerencsétlent, amikor lehajolt hozzám. Fejfájás és zajkeltés az első napra pipa... és még mindig csak a hotelszobánkban voltunk. Gyorsan letudtuk a szokásos szeretgetést és egyéb köröket, majd miután mindannyian végre útra készen voltunk, nekivágtunk a tervezett kalandunknak.

A hotel bejáratán kilépve egyszerre sóhajtottunk egy eget rengetően önfeledtet. Megszorítottuk a másik ujját, és lassan elindultunk a Mágiával övezett utcán. Édesebbnél édesebb gyerekek sétáltak el mellettünk az anyukáikba karolva és vattacukrot majszolva. Minden alkalommal egymásra néztünk, majd egy mosollyal elkönyveltük ugyanazt a gondolatot. Hazaviszünk egy-egy ilyen Szépséget!

A Myeongdong utcához érve ismét nagyot sóhajtottunk. Emberek ezrei szelték a bevásárló utcát, de senki nem lökte fel a másikat. Udvariasan kikerülték a másikat, biccentettek és meghajoltak egymás előtt. Hihetetlen tisztelet övezte ezt a világot. Teljesen mindegy volt, hogy idős vagy fiatal az illető. Vásárló vagy vevő. A tisztelet jelen volt mindenhol. Ezért volt annyira különleges a számomra az első pillanattól fogva ez a Világ.

- POCK~~Y!!! – kiáltotta el magát Alice a tömeg szélén, mire természetesen az összes figyelem ránk terelődött.

- Alice, nyugi – mosolyogtam.

- Joesonghamnida! – hajolt meg mélyen, miután feleszmélt, hogy kicsit hangosabban törtek belőle fel a vágyai.

A hozzánk közelebb álló emberek elmosolyodtak, majd biccentettek egyet. Gondolom, hogy nem Alice volt az első, aki örömében kifakadt már, így elkönyvelték egy turistaszokásnak. Viszont valahol tetszett az nekik, hogy illően elnézést kért a tettéért, nem pedig fülét-farkát behúzva sündörgött arrébb. Mi is meghajoltunk, magunkhoz szorítottuk a táskáinkat, és tovább indultunk, hogy a létező összes boltot és pultot alaposan szemügyre vegyük. Az említett édességből természetesen bezsákoltunk. Egy-egy szatyorral szorongattunk az ujjaink között, ahogy haladtunk a tömegben.

Mély döbbenetben pakoltam a lábaimat egymás után, és próbáltam elhinni azt, amit látok. Az Álom kézzel fogható volt. Az Álmom utcáján sétáltam, és mindent éreztem magam körül. Az ujjbegyeimen az anyagok puhaságát, a tüdőmben a hazai illatokat, a fülemben az emberek hangjait. Nem akartam hazamenni a Valóságba. Az Álmomban akartam maradni, és magamban könyörögtem, hogy soha ne teljen el ez az egy hét... ahogyan a másik két lány is pontosan ugyanezt kívánta magában.