6. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Most akkor az van, hogy meg kéne tanulni ismét lélegezni? Az olyan régen volt! Legalább húsz éve! És akkor is ösztönösen jött. De most nem! Most rohadtul nem jött ösztönösen, és egyszerűen fogalmam se volt, hogyan kell csinálni. A létező összes levegő bent ragadt a tüdőmben, és nem tudtam a friss oxigént se bejuttatni. Nem ment! De nem csak nekem nem sikerült ez a mérhetetlenül könnyed mozdulat. A nővérkéim se jártak sikerrel.

A mixer fiú mosolyogva és hálálkodva hajolt meg előttünk, majd engedte is beljebb lépdelni azokat a bizonyos vendégeket. Nekem eddig csak az egyikük tűnt fel úgy jobban, de ez a másik kettő is piszkosul jól festett. Most. Most akkor hol is vagyunk? Szöul egyik Noraebang klubjában vagy a Mennyországban? Meghaltam! Akkor és ott biztos lettem benne, hogy meghaltunk!

A három félisten – nevezzük őket azoknak, mert nem lehettek emberi lények – felsorakozott elénk, majd tökéletes összhangban derékszögbe vágta magát. Miután jól láthatóan letörölgettük a lecsurgó nyálunkat az állunkról meg a mellkasunkról, mi is illedelmesen köszöntöttük a csatlakozó vendégeket. Nem tudtam, hogy melyikükre figyeljek jobban, de azért volt, hogy valakire sűrűbben tévedt a pillantásom.

- Elnézést kérünk a hölgyektől! – szólalt meg elsőként a macskás szempár tulajdonosa, hibátlan angol kiejtéssel intézte felénk ő is a szavait. – Sajnos nem volt szabad szoba, ahova befértünk volna. A pultos barátunk ajánlotta fel a lehetőséget, és bízott a hölgyekben, hogy nem leszünk a terhükre.

- Nincsenek – motyogta a legidősebb nővérkém, szinte megbabonázta őt ez a macskás tekintet.

- Egyáltalán nincsenek – mormolta Alice is, őt azonban egy étcsokoládé szempár húzta magába.

- Igazán kedves a hölgyektől – biccentett egy parányit az engem fogva tartó sötétbarna lélektükör.

- Akkor, ha volna kedve a kisasszonyoknak – vette magához a szót újfent a macskás szemek tulajdonosa –, énekelhetnénk együtt a megismerkedésünk alkalmából! – halk kuncogással zárta a mondatát, automatikusan mosolyodtam el én is.

A lányokkal összenéztünk. Egymás előtt még nem volt gond, hogy kornyikáltunk, vagy esetleg eltévesztettünk egy-egy hangot, vagy tök hamisak voltunk, de azért a három Félisten előtt még beszélni is nehézkesen sikerült. Nemhogy dalolászni!

De nem volt mit tenni! Bulizni jöttünk. Reménykedtem, hogy talán nem futnak nagyon messzire a bárhangjainktól, és ki se röhögnek olyan feltűnően. Majd a buli után kitárgyalnak minket. Nyeltünk egyet-egyet, végül Alice törte meg az össznépi némaságunkat, és hellyel kínálta a srácokat.

Megint udvariasan meghajoltak, és elsőként az étcsokoládé szemeket birtokló Félisten lépdelt a fotelokhoz. Megvárta, míg a másik két társa is mellé szegődik, majd leheveredtek hárman egy fotelra. Ketten megtámaszkodtak a karfákon, a harmadik pedig beült közéjük.

- Szabad tudnunk a kisasszonyok neveit? – érdeklődött mosolyogva a középen üldögélő fiú.

Újfent megkerestük a másik tekintetét. Egyszerre szakadt fel belőlünk egy nehézkes sóhaj. Válaszoltunk volna azonnal, ha eszünkbe jutott volna a saját nevünk. Valahogy azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok, és mit keresek ezen a helyen.

* * * Alice POV * * *

Sok szép és mutatós dolgot láttam már életemben, de olyan gyönyörűséget, mint ez az étcsokoládé színben pompázó szempár, soha eddig még. Azonnal belefulladtam ebbe a lélektükörbe, és bele is szerettem ugyanebbe a látványba. Eddig is sok mindent haza akartam vinni az utazás végén, de most még jobban vágytam arra, hogy ez a gyönyörű és fekete gyémántként ragyogó tekintet velem jöjjön a nyaralás végeztével.

Ha nem lett volna elég ez a bénító pillantás, akkor még volt hozzá egy mély, bizsergető hangszín is, amibe az egész testem beleremegett. A rabjává váltam, és nem akartam szabadulni többé. Mély levegőket kellett vennem, hogy észnél maradjak, és egyáltalán felfogjam minden szavát, amit hozzánk intézett.

A nevünk? Mi is az? Basszus! Pedig az előbb még tudtam, esküszöm! Hiszen sokszor hallottam már! De most mégse jut az eszembe! Hogyishívnak? Hogy? Öhm. Ja, igen... asszem. Azt hiszem, hogy megvan. Már tudom. Egy kis ideig tanakodtam, hogy koreaiul vagy angolul feleljek-e a kérdésre. Végül gondoltam, most én leszek kedves hozzájuk, és az ő anyanyelvükön válaszolok az angolul feltett kérdésükre.

- Alice Fray vagyok – hajoltam meg udvariasan, a három csokiszín pillantás felragyogott a neonfényben. – Ő itt Emily Hills – mutattam a szöszi nővérkémre, aki miután feleszmélt a kezdeti sokkból, szintén meghajlással köszöntötte az Isteneket. – A harmadik lány pedig Zoey Cole – Zoey is illedelmesen megdöntötte a testét, és őt is egy elégedett bólintással fogadták.

- Nagyon örülünk a találkozásnak – kezdett bele ismét angolul a macskás szemek tulaja. – Én Kim KiBum vagyok – felkelt a karfáról, és meghajolt. – Ő itt Lee TaeMin – mutatott a fotelban ücsörgőre, aki mellesleg azoknak a gyémántoknak a viselője – a vigyorgós pedig Kim JongHyun.

A rozsdabarna hajú fiú is felugrott a fotel másik karfájáról, és ő is egy udvarias meghajlással köszöntött minket. TaeMin. TaeMin. Lee TaeMin. Mormoltam magamban a nevét fogva tartómnak. Nem felejtem el ezt a nevet, ez biztos. Belém ivódott.

Újfent egymás mellé sorakoztak, alig néhány lépésnyire tőlünk. Velem szembe – az én legnagyobb örömre – TaeMin került, Emily elé KiBum lépett, Zoey pedig JongHyunnal szemezett. Aki viszont vigyorogva nézett végig rajtunk többször egymás után. Egy kicsit elidőzött a mélybarna tekintetével mindannyiunkon. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést. Igazából nem tűnt afféle csapodár léleknek, nem látszott méhecske jellemnek, de ahogy elnéztem, azért szívesen legeltette rajtunk a szemét. Hm.

Végül mégis JongHyun volt az, aki megtörte a mosolygós csendet. Meg zökkentett is ki minket a zavarunkból, amit ők maguk okoztak.

- Bevállaltok valami koreait kezdésnek, vagy inkább angolt szeretnétek énekelni? – kérdezte még mindig széles mosollyal az ajkain.

- Hát – Zoey megköszörülte a torkát – a helyzet az, hogy még csak egyet énekeltünk, és az is angol volt.

- Akkor legyen most is az! – összecsapta a tenyereit JongHyun. – Látom, valaki hozzánk hasonlóan kedveli ezt az előadót – a monitorra nézett, szinte azonnal követtük a tekintetét.

Elfelejtettem, hogy épp el akartam indítani Emily egyik kedvencét. Úgy tűnt, hogy kénytelen lesz azt énekelni, ráadásul duettben az egyik Istennel.

* * * Emily POV * * *

Miért is van az, hogy mindig én húzom a rövidebbet minden alkalommal? Egy szám nem lehet elég egy Jackson számhoz! De még tíz sem! Ahhoz kell torok, kell ritmus, és minden más. Egek! Azt hittem, hogy ott helyben megfojtom Alice-t, amiért épp a Beat itre esett a választása. Amiről a bemutatkozás alatt teljesen megfeledkeztem.

Nagyot nyeltem. Nem mertem egyik Félistenre se nézni, pláne nem előttük dalolni. A-a! Még a lányok előtt is szégyelltem magam, de most a legszívesebben a föld alá menekültem volna kétségbe esésemben. A számat harapdáltam zavaromban, és próbáltam nem elájulni közben. Ugyan egy macskás szempár újra és újra magához édesgetett, de mégis volt egy búgó hang, ami viszont hívott magához.

- Emily választotta – bökött oldalba Alice, azonnal észhez tértem, és csak pislogni tudtam.

- Hogy’? Mit választottam én? Mi van velem? – forgattam a fejemet a húgaim és a vendégeink között.

- Valóban? – JongHyun sétált közelebb hozzám a kérdése közben.

- Te választottál dalt – pillázott rám Alice szélesen vigyorogva.

- Én?! – értetlen fejet vágva mutattam magamra. – Nem azért, hogy ellenkezzek, de te nyomtál rá.

- Inkább énekeljünk!

JongHyun mellém lépett, majd egyszerre fordultunk a képernyő felé. Alice volt olyan kedves, hogy a kezembe nyomja a mikrofont, amit én csak egy zavarodott és kényszeredett mosollyal tudtam lereagálni. Nagyon. NAGYON szemét húzás volt ez a részéről. De visszakapja még ezt! Jön még kutyára teherautó!

A mellettem álldogáló Félisten mosolyogva nézett rám, aztán biccentett KiBumnak, aki készséggel állt rendelkezésére. Most már nem rohanhattam ki a szobából sikítozva. Nem volt visszaút. Énekelnem kellett. Vele.

Felcsendültek az első dallamok, a szívem egyenesen felcsúszott a torkomba, és a dübörgésével ki is töltötte a nyelőcsövemet. Azt hittem, hogy ott helyben megfulladok. Kapkodtam a levegő után, de nem volt több időm, meg kellett szólalnom. Pontosabban kifejezve, énekelnem kellett.

Remegős hangok törtek fel belőlem, és még a ritmust se találtam el elsőre. De ahelyett, hogy kinevettek volna, csak megértően mosolyogtak rám. TaeMin a géphez futott, majd újra elindította, JongHyun pedig kihúzta a kezemből a mikrofont, majd a következő momentumban megfogta bal kezével a jobb csuklómat. Finoman megszorította. Összerezzentem egy kissé.

Furcsa volt nagyon. Megnyugodtam. Abban a másodpercben, amikor meleg és hosszú ujjait megéreztem a bőrömre simulni. Nem tudtam, hogy miért volt rám ilyen hatással, de valamiféle jó érzés lett úrrá rajtam.

Újra elindult a kiválasztott dal, JongHyun a szájához emelte a kelléket. Mindkét térdem megcsuklott, ahogy meghallottam a hangját. Elvarázsolt. KiBum is mellé araszolt, majd együtt folytatták tovább. TaeMin pedig. Huh. Ő korántsem az énekhangjával nyűgözött le minket. Hanem a táncával. Ahogy szinkronban mozdult a zenével. Minden porcikája beszélt hozzánk, és mégse szólt egyetlen szót sem. De a tánccal pontosan kifejezte a dalt. Tátott szájjal bámultuk a srácokat.

Annyira már nem is akartam énekelni. Csak nézni. Őket. Egész éjjel... és még annál is tovább. Még csak egy napja voltunk Szöulban, de már több érv szólt amellett, hogy maradjak, mint hazamenjek. A Varázslatban akartam maradni, és tátott szájjal bámulni a körülöttem lévő Világot...