7. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Akkor és ott azt hittem, hogy valaki leütött abban a szobában. Vagy a fejemre esett a diszkó gömb. Más magyarázat nem lehetett a történtekre! Az állam a földet söpörte, a bugyim pedig egyszerűen tocsogott a gyönyörtől. Nem tudtam eldönteni, hogy mit élvezek jobban. Azt, ahogy TaeMin mozog a dallamra, vagy a másik két fiú hangját, ahogy tökéletes összhangban énekelnek, és hibátlan produkciót nyújtanak. De nem csak én voltam ebben az állapotban. Alice is beakaszthatta volna a nyálszívót a szájába, és Emily alá is kellett volna valami vödör, hogy abba csurogjon el szépen lassan.

Fizikailag fájt, hogy véget ért az első dal, amit énekeltek. Gondolkodás nélkül nyomtam a soron következő Jackson-számra. Még hallgatni akartam. Még nézni akartam. Ahogy ott álltam, és erősen szorítottam Alice felkarját, egyre biztosabb lettem benne, hogy nem lehetnek hétköznapi emberek. Ilyen hanggal és ilyen kiállással biztosan valami hírességek kell, legyenek itt Szöulban. Nem tudnám elképzelni, hogy az egyikük cipőárus, a másikuk pincér és a harmadikuk pedig egy aktakukac lenne. Minimum, hogy magasabb körökben mozognak a hétköznapi embereknél. Minden bizonnyal – ahogy itt mondják – Idolok.

- Most ti jöttök, lányok! – lépett elém a macskás szemek tulajdonosa, hirtelen tértem észhez az álmodozásomból.

- Hm? Tessék? – pislogtam nagyokat.

- Most ti énekeltek, és mi fogunk nézni titeket! – ezzel már nyújtotta is át a mikrofont, amire csak még nagyobbakat pilláztam.

Ezekutánmégishogyanénekelhetnénkmilányok?! Vagyis maximum kornyikálni tudnánk ezek után! Semmi többet. Vagy mormolni az előttünk lévő szöveget. De KiBum tántoríthatatlan volt. Kitartóan nyújtotta felém a mikrofont, és közben mosolygott rám. Kérlelőn. A vesémig látott ezzel a tekintettel. Sóhajtottam egy hatalmasat, és nagy nehezen magamba kapartam némi bátorságot. A lányokkal soha nem volt probléma, hogy danolásszunk, de a Félistenek előtt? Ebből jó nem sülhetett ki, biztosan tudtam.

Még egy utolsó mély levegővételt követően húztam csak ki KiBum ujjai közül a kelléket, majd biccentettem egy határozatlant. A monitorra néztem, és reménykedtem benne, hogy valami könnyebben énekelhető dalt találok.

- Ha gondolod, akkor énekelhetünk valamit együtt is – mosolyogta biztató szavait a fülembe, szinte megbabonázott KiBum hangjának dallamossága.

- Meg-megköszönöm – hebegtem koreaiul, de jó lett volna megállapodnunk egy nyelvben, amin kommunikálunk.

Mert míg ők rendszerint angolul szóltak hozzánk – leginkább KiBum –, addig mi minden esetben koreaiul reagáltunk – Alice segítségével. Jó lett volna megegyezni legalább az egyikben. Amíg azon morfondíroztam, hogy hogyan kommunikáljunk, Alice ellépett mellőlem, és a géphez osont. Amikor ránéztem, fel se tűnt elsőre, hogy miért vigyorog annyira. Viszont amikor meghallottam felcsendülni az első akkordot, hirtelen meg akartam fojtani a fiatalabbik nővérkémet. Mi ez, ha nem direkt kicseszés velem?!?!?!

* * * Alice POV * * *

Alig-alig sikerült elszakadnom a látványtól. TaeMin minden mozdulata megbabonázott. Önkívületlenül és teljes sokkban bámultam őt, semmit nem érzékelve a külvilágból. Annyira magával ragadott mindene, hogy már a képzelgéseim közepette az ajkaimat harapdáltam. Ahogy tekergette a csípőjét alig három lépésre tőlem. Ahogy minden izma megfeszült a pólója alatt. Érinteni akartam azokat a porcikákat. Érezni a csípőjét az enyémhez simulni. Együtt táncolni Vele... egy életen át.

Amikor véget ért a Beat it, könnybe lábadt a szemem a pillanatnyi fájdalomtól. De Zoeyra számítani lehetett most is. Elindította a következő dalt, az Istenek pedig újfent kegyeikbe fogadtak minket, és ők énekeltek nekünk. TaeMin a második alkalommal is a tánctudásával hengerelt le minket. Szavakat nem találtam az elém táruló látványra. Csak egyetlen szó zakatolt a fejemben. Tökéletes.

De újra lejárt a lemez, és véget ért az ámulat. Az Istenek azonban úgy döntöttek, hogy pihennek, és most nekünk kell valamit előadnunk nekik. Nekünk?! Nekik?! Komolyan?!? Míg Zoey kocsonyaként reszketett mellettem, gondoltam, hogy megviccelem őt, ha már KiBum az éneklésre szólította fel a húgomat. Nem akartam túl gonosz lenni vele, de belém bújt az a huncut kisördög, és ő vezette az ujjaimat. Egy nagyon régi, klasszikusnak nem mondható, ellenben mindenki által nagyon jól ismert dalra leltem a válogatás közepette. Hát, Zoey, ezt most bizony te fogod énekelni!

Határozottan megérintettem a kijelzőt, és vigyorogva a húgomra néztem. Mintha a létező összes érzelem kiült volna az arcára. Éreztem, ahogy gondolatban már fojtogat a Han folyóba, majd nevetve végignézi, ahogy kilehelem a lelkemet is. Sebaj! Egyszer élünk... és ha itt ér véget az életem, akkor már boldogan halok meg.

- Ugye nem?! – formálta alig hallhatóan a szavakat, KiBum kíváncsian fürkészte az arcát a húgomnak.

- De-de! – bólogattam nagyokat, és már szólt is a zene.

- Nekem nem gond! – felnevetett a macska szempár tulaja, és mosolyogva nézett Zoeyra. – Szívesen éneklek bármit!

Zoey akkorát nyelt KiBum boldog és megértő mosolyát látva, hogy még én is éreztem a torkomban lecsúszni azt a gombócot. A vendégünk közelebb lépett a húgomhoz, finoman belekarolt a derekába, és felemelte a mikrofont.

A húgom hangjai nem igazán találták a helyüket, így KiBum biccentésére újraindítottam a zenét. Zoey vett még egy nagy levegőt, majd aprókat bólogatott a mellette ácsorgó Istenségre. A második próbálkozásra már bátrabb volt a hugicám, és nem csak mormolta maga elé a szöveget, hanem dalolt is mosolyogva. KiBum pedig játékba is hívta őt.

Hihetetlen produkciót nyújtottak, mindannyian élveztük ezt az annyira nem is jó számot, viszont poénkodni nagyon jó vele. De így látni és hallani, valahogy mégis jó volt. Élvezetes. Meglehetősen élvezetes három percet éltünk át. TaeMin és JongHyun is mosolyogva billegtette a fejét, sőt, a refrén részét már együtt énekeltük mind.

Valahogy így ismeretlenül is ki tudták hozni belőlünk a mélyen elásott képességeinket. Vagy nem tudom. Egyszerűen magával ragadóak a személyiségeik, és kérniük se kellett egy percig se, hogy ne vegyünk részt bármiben is. Nem tudom. Lehet, hogy Varázserejük van? Mágusok? Földöntúliak...

* * * Emily POV * * *

Megmondom őszintén, hogy amikor meghallottam felcsendülni a Barbie girlt, azt hittem, hogy készülhetek Alice temetésére, mert nem csak Zoey fogja őt kinyírni, hanem én is. A fiúk pedig bűnrészességet vállalnak. De nem! Alice túlélte, és ezzel a dallal fergeteges hangulatot teremtett Zoey KiBummal.

Többször összeakadt a tekintetem JongHyunnal, és furcsa mód mindig elmosolyodtam. Egy vadidegen srácra úgy mosolyogtam, mintha a legjobb barátok lennénk, és legalább a századik ilyen partit csinálnánk végig. Különös és megmagyarázhatatlan volt ez az érzés, ami átjárta a testemet. De kellemes. Rég éreztem magam ilyen jól. Talán még az első években Roberttel. Talán. De lehet, hogy még vele sem éltem meg hasonló pillanatokat. Bárki vagy bármi lehettem ebben a pillanatban.

Mondanom se kell, hogy Zoey óriási tapsvihart kapott mindannyiunktól, és még KiBum is megtapsolta a duett partnerét. Bármennyire is forgatta az elején a szemeit, Zoeynak láthatóan tetszett ez a parányi siker. Annyira megfeledkezett mindenről, hogy örömében KiBum nyakába ugrott.

Kissé közvetlen egy gesztus volt. Persze ez felénk megszokott, mármint hármunk között, mert szinte állandó jelleggel öleljük egymást, de ebben a másik Világban az ölelkezés már igencsak szorosabb viszonyt mutat a két fél között. Viszont KiBum nem húzódott el Zoeytól. Egy pillanatra meghökkent, de mégis gyengéden átkarolta a derekát arra a három századmásodpercre.

- Ki a következő? – fordult felém JongHyun, én hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam a tekintetét látva.

- Öhm. Hm. A-azt hiszem. Hm. Alice! – kiáltottam fel a dadogásom végén.

- Akkor Alice és TaeMin-ah! – nézett az említett fiúra, aki igencsak kidüllesztette a szemeit a neve hallatán.

- Hyung? – pislogott értetlenül.

- Most te jössz Alice-el! – összecsapta a tenyereit, és ezúttal JongHyun ballagott a géphez.

Alice a másodperc tört része alatt termett mellettem, és a csuklómra szorított. Rémülten nézett rám, kis híján már elájult. Én sem értettem JongHyun reakcióját, így nem csodálkoztam Alice ijedtségén. Csak arra volt időm, hogy megvonjam a vállamat, mert TaeMin már el is rabolta mellőlem a nagyobbik húgomat.

Hát, úgy látszott, hogy JongHyunra is jellemző ugyanaz a turpisság, mint Alice-re. De ő egy kicsit nehezebb feladatot adott a húgomnak. Koreai előadóra esett a választása, így Alice kénytelen volt összeszedni a létező összes nyelvtudását és vele együtt a nyelvérzékét is.

Hangosan felnevettünk, amikor elindult a kiválasztott dal. Sokan, és még annál is többen énekelték ezt a számot Világszerte... messzire eljutott. Tulajdonképpen, aki nem jártas annyira ebben a Világban, az csak ezt az egy dalt ismeri, és mindent ebből szűr le. Pedig ha tudnák, amit mi tudunk már néhány éve. Újabb eszméletlen parti hangulatnak néztünk elébe. Alice kellőképpen bolond tudott lenni TaeMin mellett, aki viszont PSY-t megszégyenítően adta vissza a koreográfiának nem éppen nevezhető táncmozdulatokat. Vagy olyasmiket, de ennek a srácnak az előadásában még jobb volt, mint az eredeti.

Nem bírta egyikünk se megállni, hogy ne táncoljunk együtt bizonyos részeket, Alice pedig az eszét vesztve énekelte hibátlan kiejtéssel a dalszöveget. Nem akartam, hogy véget érjen ez az este, és azt sem, hogy ennek a nyaralásnak valaha is pontot tegyünk a végére. A-a! Élvezni akartam ezt az Utazást ebben a Mágikus Világban. A Gangnam Style végére a bal kezem ujjai finoman szorították JongHyun jobb kezének ujjait. Nem tudom, hogy mikor és hogyan kulcsolódtak össze, de nem úgy tűnt, mintha ellenére lenne a dolog. Ő nem szándékozta elengedni a kezemet, én meg vonakodtam kihúzni az ujjaimat. Jól esett... nagyon. A Varázslattal kötött össze...