8. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Lélegezni alig tudtunk a Gangnam style végére, olyannyira fújtattunk, de beleadtunk apait- anyait az énekbe és a táncba egyaránt. Őrületes volt. Szó szerint őrjítő volt minden pillanat. De nem csak az én állítólagos produkcióm után öleltük meg a srácokat. Nem. Annyira megfeledkeztünk mindenről, hogy szinte mindhárman magunkhoz szorítottuk a Félisteneket. Majdnem mindhárman. Emilynek valahogy nem sikerült átölelnie JongHyunt, helyette egészen más történt.

Az idősebb nővérkém határozottan szorította a mellette álldogáló Félisten ujjait, aki láthatóan élvezte is a dolgot. De amikor arra a bizonyos ölelkezésre került sor, náluk ez kimaradt. Nem azért, mert Emily nem szerette volna megölelni JongHyunt vagy fordítva, mert épp ellenkezőleg; láttam a kék óceánban, hogy a legszívesebben belebújna azokba a karokba. Közelebb lépett a vendégünkhöz, és ölelésre tárta volna a karjait, amikor valamilyen okból kifolyólag Emily inkább megpuszilta JongHyunt.

A szőke fürtjei és egyébként is sápadtabb bőrtónusa miatt hamar észrevehető lett a zavarodottság rajta. Paprikaszínben pompázott, és kis híján levegő után kapkodott. Én csak mosolyogni tudtam a reakcióját látva, de JongHyun is elmosolyodott. Köszönetképp alig észrevehetően biccentett egyet, viszont láthatóan szorította meg Emily ujjait. Hm.

Különös gondolat fészkelte be magát a fejembe a következő másodpercben. Különös, de annál édesebb. Legalábbis számomra nagyon is az volt. Tudom, nem fair, hogy a nővéremmel szövetkezek a másik nővérem ellen, de ha sikerül végre rávennünk, hogy szálljon már ki abból az idióta „kapcsolatból”, amit SzeretemRobertet-nek hív, akkor tuti, hogy összehozom még ezzel a Félistennel. Látszik, hogy majd’ megveszik érte Emily. De azért JongHyun se tiltakozott olyan hevesen attól a puszitól.

A Gangnam style – és Emily puszija – után lekucorodtunk a fotelokra és környékükre, hogy kicsit kifújjuk magunkat. Nem volt sok hely, viszont mégis elfértünk mindannyian. Ahogy korábban a srácok elhelyezkedtek az egyikben, úgy mi is hasonló pozíciót vettünk fel a másikban. Én kerültem középre, és a nővéreim támaszkodtak meg a karfákon; a fiúk esetében ismét TaeMin ült le középre, és a két – vélhetőleg – idősebb fiú a karfákra. De Emily újfent elég közel került JongHyunhoz. Alig két lépésnyire. Simán beleülhetett volna az ölébe. Jó, elkalandoztam. Bocsánat!

- És? Meséljetek lányok. Mi szél hozott erre titeket? – szólalt meg KiBum ezúttal angolul, és végigvezette macskaszempárját rajtunk.

- Nyaralunk – felelt elsőként Alice, majd folytatta is. – Mivel Zoey is sikeresen lediplomázott végre, így ezzel ajándékoztuk meg magunkat.

- Mikor jöttetek és meddig maradtok? – kérdezte sietve TaeMin szintén a mi anyanyelvünkön, miközben Alice alakját méricskélte folytonosan.

- Öhm. Te-eegnap? Ma? – morfondírozott Alice a válaszon. – Szóval nem rég, és egy hétig terveztünk maradni. Utána sajnos mennünk kell vissza.

- Vár a suli? – érdeklődött újfent TaeMin, végre sikerült kiegyeznünk egy nyelvben, amin kommunikálunk.

- Nem igazán – motyogta az idősebbik nővérem, mire mindhárom Félistenből egy kissé csalódottabb sóhaj szakadt fel.

Máris? De mégis miért? Nem is ismernek minket. Csak most találkoztunk. Ennyire megkedveltek volna minket három éneklés után? Nem hinném. Csak véletlen az egész. De Emily szerint olyanok nincsenek. Akkor mégis miért keseredtek el kissé?

* * * Alice POV * * *

Ösztönösen megkerestem TaeMin tekintetét, ahogy kényelembe helyeztük magunkat mindannyian. Nem tudom, mi lehetett az oka, de egyszerűen húzott magához az étcsokoládé szempár. Annyira hasonlított a repülőn megélt álmomra. Meg a szállodában megjelent álomképre is. Túlságosan hasonlított rá. A hangja pedig. Végigbizsergette az egész testemet, pedig alig szólt néhány szót. De nem is kellett beszélnie, mert anélkül is beleremegtem mindenébe.

- Ha nem a suli miatt, akkor miért siettek ennyire haza? – kíváncsiskodott JongHyun, feltűnt, hogy egyre sűrűbben hagyja megpihenni Emilyn mélybarna tekintetét.

- Várnak a szüleink – most én ragadtam magamhoz ismét a szót, és feleltem az egyre kíváncsibb szemeknek.

- Csak titeket – felsóhajtott Emily, majd lassan felemelte a fejét, és JongHyunra nézett.

- Téged nem várnak a szüleid, Emily? – kérdezte KiBum, de Emily megint csak egy sóhajjal egybekötve tudott válaszolni.

- Engem egészen más vár otthon, de valahogy nem akaródzik hazamenni.

- Akkor miért nem maradsz itt? – mosolyodott el KiBum.

- Nem azt mondtam, hogy nem várnak otthon, csak azt, hogy engem egészen más vár otthon.

- Talán egy kiskutya? Nekem van kiskutyám! Hozd magaddal legközelebb, jól ellennének! – vigyorgott JongHyun, szerintem már képzeletben bele is élte magát ebbe az ajánlatba.

Egyszerre nevettünk fel JongHyun kóbor gondolatán, még Emily szájára is kiült végre egy megkönnyebbültebb mosoly. De azért még kissé gondterheltnek látszott. Annyira örültem, hogy egész idáig meg sem említette azt a vadbarmot, akit a vőlegényének hív néhanapján, erre most megint magába roskad, és nincs az a helyzet, ami ki tudná őt rángatni onnan. Lehet, hogy megfogadom JongHyun ötletét. Ha Emily végre szakít Roberttel, veszek neki egy kutyust, aki majd hűséges társa lesz. Nem úgy, mint az az idióta. Képes megcsalni egy olyan lányt, mint Emily... pff. De az én nővérkém se százas, hogy megbocsát neki! Tuti, hogy most is hempereg valamelyik könnyűvérűvel!

- Na?

- Na, mi, Hyung? – pislogott mámorító énekpartnerem, aki inkább a táncban remekelt ma este.

- Emilyt kérdeztem – biccentett a nővérkém felé.

- Nem, sajnos nem egy kiskutya vár, de örülnék neki. Mindegy! – fújtatott még egy nagyot. – Van kedvetek énekelni tovább vagy inkább menjünk?

- Ti mit szeretnétek? – emelkedett fel elsőként KiBum, és végignézett rajtunk.

- Ti vagytok a vendégek, mondjátok, meg ti! – mosolygott Zoey, teljesen belefeledkezve ebbe a macskás szempárba.

A másik két fiú is felkelt a fotelről, és mi is követtük a példáikat. Egyikünk sem akart választani a maradás és a távozás között. Végül közösen megegyeztünk, hogy még énekelünk egy utolsó össznépit, amit természetesen a fiúk választanak ki, és majd utána lépünk a távozás mezejére. Aztán meg majd eldöntjük, hogy mi legyen. A fiúk választása egy – állításuk szerint – régebbi előadóra esett, és egy szintén slágernek mondható dalra. Nem hallottam még a H.O.T. zenekart, de a Candy című számuk megnyert magának azonnal.

* * * Emily POV * * *

Nem kellett volna magamba zuhanni, de amikor szóba került a hazautazás, hirtelen gyomorgörcsöm lett, és nem tudtam leplezni az érzéseimet. Nem akartam hazamenni. Maradni akartam, de tudtam, hogy sokáig nem lehetek részese ennek a Mágiának, mert egyszer minden jó véget ér. Sajnos.

Sietve elkergettem minden zavaró gondolatomat, ami a másik világhoz kötött, és inkább átadtam magam a nyaralás minden élvezetes pillanatának. Még annak a puszinak is. Amit magam se tudok, hogyan történt. Nem tudom, hogy miért pusziltam meg az arcát az ölelés helyett. Fogalmam sincs, pedig azóta ezen agyalok. Belső késztetést éreztem, valamiért hálás akartam lenni JongHyunnak, és ezt tartottam a legjobbnak, hogy kifejezzem azt neki. De nem bánta meg, ahogyan én sem. Azt hiszem, hogy ha lehetne, visszaforgatnám az időt, és még egyszer megpuszilnám. Ugyanígy cselekednék.

A Candy alatt – részben a fiúknak köszönhetően – visszanyertem az összes életkedvemet, és már nem is emlékeztem, hogy pár perccel ezelőttig miért is voltam olyan levert. Felszabadított minden érzést bennem ez a dal, és levetkőzhettem minden gátlásomat. Egyszerűen szabadnak éreztem magam. De a dal végére megint egymásba gabalyodtunk a rozsdabarna tincsek tulajdonosával. Nem úgy! Csak összefűztük az ujjainkat. Nem találtam magyarázatot erre sem, de már nem is nagyon akartam keresni. Jól esett. Élveztem. Kész!

Az utolsó szám után én távoztam elsőként a helyiségből, hogy rendezzem a számlánkat, mielőtt még bármelyik fiú közbeavatkozhatott volna. Meg persze a lányokat sem akartam, hogy költségekbe verjék magukat. Belekalkuláltam az itteni költségekbe egy kis pluszt is, így nem esett nehezemre nekem fizetni.

Mosolyogva hagytuk el a klubot, és léptünk ki a hűvös éjszakai levegőre. Igen, kabát nem ártott volna. De azt egyikünk se készített be, ellentétben a fiúkkal. Ők minden eshetőségre fel voltak készülve. Jó, azért nem mindenre, de náluk legalább volt kabát meg pulóver is takarta a testüket.

- Brgh! – megrázkódtam egy erősebb fuvallat pillanatában, majd váratlanul két meleg tenyér simult a vállaimra, és finoman rászorított.

- Nem hoztatok kabátot? – kérdezte a tenyerek tulaja dallamos hangján, és közelebb húzott magához.

- Nem – motyogtam alig hallhatóan, ahogy mellkasa a hátamhoz ért.

A pólómon és a pulóverén keresztül éreztem, hogy mennyire meleg JongHyun teste. Azonnal felmelegített, és már nem is volt annyira hideg a szél, ami alkalmanként felerősödött. Mélyet sóhajtottam, és rögtön megcsapta az orromat egy szédítő illat. Mágikus. Még egyet szippantottam az éjszakai levegőből, ügyelve, hogy a mámorító aromából is jusson a tüdőmbe. Tudtam, hogy ez a mámor JongHyunhoz tartozik. Még egyszer a vállaimra szorított, majd lassan végigsimított mindkét karomon, hogy feltöltsön még több melegséggel. Megremegtem a gyengédségtől.

Alice és Zoey összebújt egy újabb szellő érkezésekor, mire a másik két fiú egyetlen határozott mozdulattal bújt ki a pulcsijából. TaeMin Alice kezébe nyomta bele a vastag anyagot, KiBum pedig Zoey vállaira terítette a kabátját, majd be is bugyolálta egy másodperccel később. Mosolyogva néztem, ahogy a fiúk így ismeretlenül is tökéletes úriemberként viselkednek velünk, és inkább vállalják a megfázást, minthogy valamelyikünk a hidegben sétáljon.

JongHyun is ellépett tőlem, de mielőtt még reagálhattam volna, már az én vállaimat is egy puha és bársonyos matéria fedte. Amiből természetesen áradt a mámorító aromafelleg. Akaratlanul emeltem közelebb az orromhoz a pulcsi vállrészét, hogy jobban érezhessem a citrussal vegyült cédrus zamatát. Végül én is belebújtam a sokadik kérés után.

- Indulhatunk? – mellém lépett az illatfelhő birtokosa, kinyújtotta a kezét, és türelmesen megvárta, míg belesimítom kissé reszkető tenyeremet.

De nem csak rám vártak ilyen tekintettel és kinyújtott kézzel... Ó, nem. TaeMin és KiBum is hasonló szempárral nézett a húgaimra, és szintén várakozóan nyújtották feléjük karjaikat. Még csak alig érkeztünk meg, de szinte máris rabjává és megszállottjává váltunk három Félistennek... még én is, pedig aztán nekem főleg tiltott volt mindenféle kalandozás. Hűséget fogadtam... csak azt nem tudom, hogy kinek... mert már nem éreztem olyan biztosnak azt az Ígéretet, viszont másnak...