9. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Meg sem érkeztünk Szöulba, de az első sokkoló estén hamar túlestünk. Az hagyján, hogy három Félistennel dalolásztunk át egy fél estét, akik még humorosak is voltak, és mellé még mérhetetlenül kedvesek illetve figyelmesek is. De az, hogy miután kijöttünk a klubból a hideg levegőre, ami mindhármunkat kellemetlenül érintett, na, az tette be mindannyiunknál a kaput.

Mondanom sem kell, hogy amikor JongHyun közelebb húzta magához az idősebb nővérkémet, akkor nagyon elégedett fejet vághattam. Mert az is voltam, és nem bírtam elfojtani a vigyoromat. A hideg sem zavart annyira, egészen addig a pillanatig, amíg Alice fagyos tenyereit nem éreztem meg a derekamnál. Majdnem felsikkantottam azoktól a jeges pracliktól, de gyorsan lenyeltem inkább a reakciómat. Viszont amikor JongHyunra és Emilyre néztem, már nem is érdekeltek annyira azok a hűvös kacsók. Olyan édesek voltak együtt.

Emily reszketett, JongHyun pedig melegítette őt a teste melegével. Elmerültem a látványukban, bár amikor az orrom elé nyomtak egy-egy vastagabb anyagot, hát, akkor is vetettem majdnem egy hátast. KiBum mosolyogva ajánlotta fel nekem a kabátját, és TaeMin is a meleg pulóverét nyújtotta lelkesen Alice-nek.  De időnk sem volt ellenkezni, mert egy gondolattal később már a vállaimon pihent a kabát, aztán még egy múltán pedig bele is bújtatott.

Annyira nem akartam elhinni, ami körülöttem zajlik, hogy fel sem tűnt, Alice már pulcsiban ácsorog mellettem, és lassanként Emilyre is felkerül egy fekete textil. Minden bizonnyal baromi hosszú kérlelés után volt csak hajlandó felvenni a pulcsiját ennek a szédítő lovagnak. Emily még nálunk is makacsabb néha, és ennek az énjének igen nehezen tud parancsolni. Habár JongHyun valamiért hatással volt rá, valamiért hamar meg tudta győzni a nővérünket.

- Indulhatunk? – hallottam meg JongHyun kérdését, de szinte a kezével tökéletes összhangban nyúlt felém is egy kézfej, amire csak pislogni tudtam.

- Kisasszony? – mosolyodott el TaeMin is, ő is felajánlotta a karját Alice-nek.

Hármunk közül Alice volt az első, aki elfogadta a figyelmességet, és belekarolt TaeMin felkarjába. Egyetlen mozdulattal húzta közelebb egy kicsit magához a nővéremet, majd rám néztek mindketten. KiBum még mindig kérlelő szemekkel állt előttem, egyszerűen nem tudtam tovább ellenállni ennek a szempárnak, és a legszívesebben a nyakába vetettem volna magam. Bólintottam.

Lassan csúsztattam a kezemet a hívogató, de bársonyos tenyérbe, ami abban a másodpercben az ujjaimra szorított, ahogy megérezte a bőrünket összesimulni. Áram vágott végig rajtam. Mámorító és egyben boldog villámcsapásszerű érzés száguldott végig a gerincem ívén, és tett egy pillanat alatt a rabjává. Egy lépést közelítettünk egymáshoz, aztán egy mély sóhajommal később KiBum biccentett egy aprót. Mintha megkönnyebbült volna a hosszas habozásom után.

Azért, hogy tovább csillapíthassam feleslegesen táplált aggodalmait, – amit vélhetőleg én váltottam ki belőle – a kezére szorítottam finoman. Elmosolyodott. Szélesebben, kedvesebben és szédítőbben. Azt akartam, hogy ott a klub előtt álljon meg az idő, és többé ne peregjen le az órán egyetlen homokszem sem. Marasztalni akartam mindent. De leginkább a Félisteneket. A mi társaságunkban.

* * * Alice POV * * *

Annyira vágytam TaeMin érintésére és közelségére, hogy nem bírtam az elérhetetlen nő szerepét játszani túl sokáig. Tartson akár csak egy könnyűvérű turistának, az sem érdekel. Közel akartam érezni magamhoz, bármennyire is remegtem a közelében. Furcsa kettősség, de kellett. Vágytam rá. Viszont amikor a tenyerébe simítottam a kezemet, a remegés elmaradt. Ellenben melegséggel töltött fel az érintése, és a korábban érzett vágyam is hirtelen megváltozott. Ugyanúgy vágytam rá, de mégsem azzal az emésztő őrülettel. Másként. Mindent képes lettem volna feláldozni. Érte.

Miután végre Zoey is megmarkolta KiBum várakozó kézfejét, gondtalanul néztem a nővéremet. Majdhogynem egész testében reszketett JongHyun mellett, láttam a szemében, hogy szeretné megtenni, amire JongHyun vár. Megfogni a kezét, és boldogan andalogni egészen a hotelig. Láttam rajta. A vibráló levegő is érezhető volt közöttük, csak egyetlen kis apró mozdulat kellett Emily részéről, hogy minden sínen legyen. De Emily habozott. Gondolom, hogy Robert miatt. Mert miért ne?! Biztos voltam benne, hogy magában azon morfondírozik, azzal, hogy megfogja JongHyun kezét, és BARÁTILAG hazakíséri őt egy vadidegennek már alig mondható srác, akkor most az megcsalásnak számít-e vagy sem. Nem tök mindegy?!

Semmit nem lát az egészből, mert kontinensekkel arrébb teszi a szépet valamelyik szeretőjének, mi meg úgysem mondjuk meg, hogy mit művelt végre a boldog nővérünk! Hülye lennék Robertnek bármiféle itteni dologról is beszámolni! Vagyis igen, mondanék neki itteni történéseket. De csak azért, hogy Emilyt kirángassam a fogságából, amibe ez a vadbarom zárta! Csupán ezért mesélnék Robertnek JongHyunról, tudja, hogy van valaki a Világ túl oldalán, aki vár rá. Az én nővéremre vár. Per pillanat azért, hogy végre megfogja a kezét. De JongHyun tántoríthatatlan volt. Türelmesen megvárta vacilláló nővérkémet.

Aztán csak megtört az a jég! JongHyun mosolyának vagy szempárjának köszönhetően-e, nem tudom. De megtört. Emily mosolyogva tette a kezét JongHyun tenyerébe, és abban a másodpercben össze is fonódtak az ujjaik. Pont úgy, mint a karaoke szobában. Ragaszkodóan kapaszkodtak egymásba.

- Merre van a szállásotok? – szakított ki merengésemből TaeMin bódító hangja, mire elkaptam a fejemet Emilyről, és rá néztem.

- Öhm. Arra – emeltem fel a kezemet, és a bal vállam felett mutattam meg az irányt.

- Bár kicsit didergős egy idő van, de lenne kedvetek sétálni?

- Nekem mindenképp! – feleltem sietve, mielőtt még a másik két lány ellenkezett volna, de Zoeyra most is számíthattam, ha kerítésről volt szó.

- Jót fog tenni a friss levegő, legalább Emily is kiszellőzteti a koktélos buksiját – kuncogta el a mondat végét.

- Hah? Mi van? Milyen koktél meg milyen buksi? Mi van velem? – pislogott értetlenül kettőnkre, alig bírtam visszatartani a röhögésemet, mert nem akartam a képébe nevetni szegénynek.

- Sétáljunk! – jelentette ki határozottan KiBum is, és újra megszorította Zoey kezét.

Azt hittem, hogy ledobja az agyam az ékszíjat. Nem elég, hogy Velük – Istenekkel – kornyikáltunk együtt egy fél estét, még egészen hazáig is akarnak kísérni minket. Gyalog, megspékelve az egyébként is felejthetetlen napunkat ezzel az apró gesztussal. Az első lépésünk megtétele után máris azon kezdtem tanakodni, hogy miként fogom én ezt a töménytelen figyelmességet meghálálni TaeMinnek és a barátainak. Valami különleges kellett hozzá, csak nem tudtam, hogy mégis mi számít annak.

* * * Emily POV * * *

Merengtem. Mélyen a gondolataimba merülve tanakodtam, hogy mitévő legyek. Szerettem volna megfogni JongHyun kezét, és úgy lépdelni mellette az éjszakában. Akár egész éjjel, de mégsem fogtam meg olyan könnyen a kezét. Fura, de azon agyaltam, hogy egy baráttal meddig mehetek el. Mi számít még annak, és mi már többnek? De ahogy JongHyun szemébe néztem.

Hirtelen vesztegetésnek látszott minden pillanat, amit nem azzal töltöttem, hogy a kezét fogom. Nem akartam tovább húzni az időt, reszketve ugyan, de végre felemeltem a kezemet. Belesiklott a tenyerébe. Nem veszett el benne, nem is volt nagyobb a kézfejem. Éppen jó. Összeillett. Halkan felsóhajtottam.

Végül Alice hangja rázott csak vissza a valóságba, mert túlságosan is belefeledkeztem JongHyun lélektükreibe és mosolyába, meg úgy az egész Lényébe. Mindenébe. Gyengéden az ujjaimra szorított, majd összekulcsolta a sajátjait az enyémekkel.

Az első lépés után sikerült megtenni a másodikat és így tovább a többit. Egészen a hotelig sétáltunk kézen fogva. Mindannyian. Egymás mögött. Vagyis JongHyunnal zártuk a sort, előttünk Alice és TaeMin ballagott, legelöl pedig Zoey araszolt KiBum kezét szorongatva. Kellemes volt az idő, és mámorító a hangulat. Akaratlanul simult a vállam olykor JongHyun vállához, de volt egy pillanat, amikor a fejemet is odahajtottam. Nem tudom miért, de egyszerűen szükségem volt rá.

Ami igazán meglepett az, hogy nem húzódott el, mint ahogy arra számítottam valahol. Hiszen, mégis egy idegen vagyok és ő is az, de hagyta, hogy megtegyem. Egy pillanatra még azt is éreztem, hogy kicsit JongHyun is odanyomta az arcát a fejemhez. De lehet, hogy csak álmodtam az egészet vagy képzeltem? Nem tudom, de melegséggel töltött fel, csakúgy, mint az érintése.

Túl hamar értünk el a hotelhoz, és túl gyorsan sétáltunk. Pedig legalább három óra alatt tettük meg az egyébként alig félórás utat. Egyikünk sem akart elválni a másiktól. Túl jó volt a társaság. Legalábbis nekünk, lányoknak nagyon is, nem tudom, hogy ezt a fiúk is elmondhatták-e magukról. Talán ők is élvezték a dolgot.

- Itt volnánk – fújtatott halkan egyet Alice, és csalódottan végignézett a szálloda bejáratán.

- Köszönjük szépen ezt a kellemes estét! – szólalt meg KiBum, aztán Zoeyra nézett.

- Mi is nagyon hálásak vagyunk, hogy ennyit fáradtatok – reagált a kisebbik húgom picit belepirulva.

- Nem fáradtság – mosolyodott el TaeMin, ahogy mélyen Alice szemébe nézett.

Úgy éreztem, hogy lassan lelassul mindannyiunk világa, és többé nem gyorsul fel. Többé nem akarunk elmenni, és csak itt akarunk maradni. De a búcsúzás pillanatait egyikünk sem akarta. Sem felgyorsítani, sem pedig lelassítani. Nem akartunk elköszönni a Félistenektől, akik a kegyeikbe fogadtak erre a néhány órára.

Azonban kénytelenek voltunk elköszönni a kísérőinktől. Meredten bámultunk a velünk szemben állót, és morfondíroztunk, hogyan tegyük meg az első lépést. Aztán JongHyun döntött. Elengedte az ujjaimat, Alice-hez sétált, kiszabadította őt TaeMin ujjai közül, és nemes egyszerűséggel magához húzta. Zoeyra hasonló sors várt, ahogy elengedte az idősebbik húgomat; a két másik Félisten követte JongHyun példáját, és elsőként KiBum karolta át a derekamat, aztán pedig TaeMin állt meg előttem. Végül visszaaraszolt mindenki a saját partneréhez.

JongHyun természetesen hozzám. Mosolyogva ácsorgott, én pedig mosolyogva néztem rá. Aztán közelebb léptem, hogy átöleljem, de mellette ismét egy puszival is gazdagabb lett. Ami ezúttal egy kicsit arrébb sikerült, és a szájának sarkát sikerült elérnem. Abban a pillanatban, ahogy újra éreztem bőre melegét, a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban...