10. fejezet

* * * Zoey POV * * *

A legszívesebben egy egész életen keresztül rimánkodtam volna, hogy soha ne érjünk el a hotelhez, vagy forduljunk jobbra, ahelyett, hogy balra mennénk, minél messzebb kerüljünk a helyes iránytól, csak azért, hogy még több időt tölthessünk a Félistenek társaságában.

KiBum hangja annyira elvarázsolt az út alatt, hogy szinte meg is feledkeztem a nővéreimről, noha nem is volt túl nehéz, hiszen tudtam, hogy nagyon jó kezekben vannak mindketten. Főleg Emily volt jó kezekben, hiszen hármunk közül neki volt egyedül tartós kapcsolata, amit látva nekünk Alice-el a létező összes kedvünk elment a pasiktól. De itt annyira más volt minden.

- Megkérdezhetem, hogy te mivel foglalkozol, KiBum? – tettem fel nagyon halkan az oldalamat furdaló kérdésemet, ami azóta szöget ütött a fejemben, amióta az első énekhang távozott a torkán.

- Komolyan érdekel? – finoman az ujjaimra szorított, azonnal ránéztem.

- Persze! Tényleg szeretném tudni, de ha te nem akarod~

- Divattal – fojtotta belém a további szavaimat – foglalkozom. Divatban utazom, vagyis hát, tudom, furcsa épp tőlem ezt hallani.

- Már miért lenne furcsa?! – értetlenkedtem. – Igazából nem is értem, hogy miért lepett meg picit a válaszod, hiszen egyértelmű, hogy azzal foglalkozol – hadartam el a gondolatomat.

- Miért lenne ez egyértelmű? – mosolyogta.

- Csak rád kell nézni – motyogtam, éreztem, hogy az arcom vörösen izzik.

- Miért?

- Ilyen szemmel és ilyen külsővel csakis modell lehetsz – el sem hiszem, hogy én ezeket a szavakat valaha kimondtam.

- Azt hiszem, hogy pontosítanom kellene ezzel kapcsolatban – gyengéden megcirógatta hüvelykujjával a kézfejemet, nagyot nyeltem teljes zavaromban.

- KiBum? – sutyorogtam a nevét elcsukló hangon.

- A divattal foglalkozom, de nem modellkedéssel.

- Hanem?!

- Tervező vagyok. Ruhákat tervezek Zoey.

- Értem.

KiBum egyik pillanatról a másikra taszított egyre mélyebb döbbenetbe, és szépen lassan magába is bolondított. Nem tudtam, hogyan csinálja, de képtelen voltam ellenállni neki. Megbűvölt mindenével, de kiváltképp azzal a macskás tekintetével.

Legnagyobb bánatomra sajna elértünk ahhoz a fránya szállodához. De miért ilyen gyorsan kellett ennek megtörténnie? Meredten bámultam KiBum arcát, újra és újra megcsodáltam alakját, minél tovább időzve rajta, hogy jól belém ivódjon mindene. Nem akartam elfelejteni, magammal akartam vinni ezt a képet, hogy legalább az emlékeimben örökké velem legyen, ha máshogyan nem lesz rá lehetőség.

De amikor JongHyun megjelent előttem, abba kellett hagynom a mustrálást, és rá kellett figyelnem. Váratlanul, de annál barátságosabban magához ölelt, majd TaeMin cselekedett hasonlóképpen. Végül megint KiBummal találtam magam szemben. Búcsúzni készült...

* * * Alice POV * * *

Ámulatban pakoltam a lábaimat TaeMin mellett, picit lemaradva a húgomtól és KiBumtól, és előrébb a nővéremtől és JongHyuntól. Ők is megérdemeltek némi magányt, ahogyan én is szerettem volna egy kicsit kettesben lenni ezzel az Istennel. Nem kellett, hogy szóljon hozzám, mert elégedett voltam azzal, hogy csak a közelében lehettem. De kérnem sem kellett, hogy beszéljen, mert magától megtette. Élvezettel telve hallgattam minden szavát a Városról, megbabonázott a hangja és mindene.

- Te is egyetemre jársz még? – szakított ki a mámorból a kérdésével.

- Nem. Már végeztem.

- Mikor?

- Öhm. Két éve. Miért?

- Csak úgy. Mit tanultál? Vagy most mit csinálsz otthon?

- Mármint Bournemouth-ban? – kérdeztem vissza belepirulva szavaiba.

- Hol? – szegénykém hirtelen elveszítette a fonalat, mire elmosolyodtam.

- Restaurátor vagyok – váltottam egy kicsit más témára, hogy ne kelljen a városnévvel küzdenünk tovább.

- Ez nagyon izgalmasan hangzik. Szereted?

- Mit? A munkát? Vagy mire gondolsz?

- Mindenre – némi sejtelmességet fedeztem fel TaeMin hangjában, és persze az én átkozott fantáziám szinte máris szárnyra kelt, de igyekeztem mielőbb elzavarni minden ostoba képzelgésemet.

- Minden festmény egy újabb kihívást rejt magában – válaszoltam némi habozás után, végre elkergettem azokat a zavaró pillanatokat –, de néha szívesebben rajzolgatok.

- Miket szoktál?

- Lehet, furán hangzik, meg talán kicsit olyan nem is tudom, milyen - egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy elmondjam-e TaeMinnek, mit is csinálok mellékállásban.

Úgy tűnt, hogy ezzel az aprócska hobbival szeretnék bevágódni nála, vagy felhívni magamra a figyelmet, meg ilyenek. De nem ez volt a szándékom. Csak úgy megeredt a nyelvem. Csak úgy jött magától.

- Na? Elmondod? – fordult felém, mikor megálltunk a hotelhez érve, csillogó szempárját látva a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban.

- Esetenként megbíznak egy-egy képregény korrekciójával is.

- Milyen képregénnyel? – még jobban megcsillant a szeme a lámpafényben, egész különös ragyogást adva ezzel csokiszín lélektükreinek.

- Utoljára egy készülő mangát adtak a kezembe, és az lenne az író első műve is egyben. Szóval ez most egy kicsit izgalmasabb a festményeknél.

- Remélem, hogy egyszer megmutatod majd ezt a bizonyos mangát.

- Öhm.

A lehető legmélyebb vörösséget vettem magamra, amikor a kérése eljutott a tudatomig. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyet kér tőlem. Szerettem volna válaszolni TaeMinnek, de KiBum felbukkanása kivert minden gondolatot a fejemből, aztán JongHyun is megakadályozott a válaszban, végül TaeMin mosolyát és csillogó szemét látva nem tudtam felelni. Ott állt előttem, és várt... búcsúzni szeretett volna...

* * * Emily POV * * *

Csak ballagtam JongHyun mellett, fogtam a kezét, és néha hozzáért a vállam az övéhez, de amikor a fejem vállára simult, kissé beleremegtem. Szokatlan, de közben ismerős érzés is lett úrrá rajtam. Először találkoztam JongHyunnal, de olyan volt, mintha már régről ismertem volna őt.

- Tényleg van egy kutyusod? – idéztem fel egy régebbi megjegyzését.

- Van. Bár igazából a nővéremnek vettem, de inkább velem van a legtöbbet.

- Értem – biccentettem egyet.

- Te is szereted a kutyákat? – gyengéden megszorította a kezemet, halkan felsóhajtottam.

- Igen, nagyon.

- Akkor neked miért nincs?

- Nem lehet – mormoltam csalódottan.

- Miért nem?

Féltem bevallani JongHyunnak az igazat. Nem tudtam, minek nevezzem Robertet. Nem akartam, hogy megtudja, valójában jegyben járok valakivel, és azt gondolja, hogy amint „szabad” vagyok, egyből keresem a kalandot. De valamilyen indokot mégis kellett találnom, így egy használható kifogást sikerült kiötölnöm.

- Az a baj, hogy kicsi a lakás, ahol élek, és nem szeretném állandó jelleggel a négy fal között tartani. A munkám pedig nem nagyon fog változni a jövőben, és ezért nem tudnék rá elég időt szánni, mint amennyit szeretnék, vagy épp megérdemel.

- Sajnálom.

- Ugyan! – ösztönösen mosolyodtam el, amikor tekinteteink egymásra találtak.

- Ha van kedved, és persze sikerül összefutnunk, akkor szívesen bemutatom neked Root.

- Roo? – kérdeztem vissza.

- Igen, Roo-pabo. Így hívják a kutyámat.

- Tündéri név – szélesedett a mosolyom. – Remélem, hogy találkozunk még, és személyesen is megismerhetem őt.

Amikor búcsúznunk kellett, akkor már nem tudtam annyira mosolyogni. Annyira fájt az elválás pillanat. Annyira nagyon nem akartam még elköszönni JongHyuntól. Szerettem volna még tovább andalogni vele, mert jól esett a közelsége. Megnyugtatott.

A félresikerült puszi. Elveszítettem a fejem, de nem tudom, hogyan történhetett ilyen. Jól esett. Csupán egyetlen másodpercre éreztem ajkainak egy részét, de az felért magával a Mámorral. Felejthetetlen volt.

Mindketten meglepődtünk, JongHyun talán egy kicsit jobban. De közben mosolygott. Édesen, szédítően, egyszerűen megbénított mindenével. Ijedten bámultam rá, azonban ő továbbra is csak mosolygott rám. Végül nagyon lassan végigsimított két ujjával az arcélemen, aztán pedig magához ölelt. Ösztönösen kapaszkodtam meg a vállaiban, és bújtam bele a nyakába a következő pillanatban. Nem volt magyarázat egyik tettemre sem, de mégsem bántam semmit sem. Szükségem volt rá... Eljött a búcsú ideje...