11. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Ott állt előttem, én meg csak néztem. Képtelen voltam elhinni, hogy egy Tündérmese közepébe csöppentem, és még Hamupipőkének sem lehetett ekkora mázlija a Herceggel, mint nekem volt KiBummal. A számomra legtökéletesebb ember alig néhány lépésnyire ácsorgott tőlem, és búcsúzni szeretett volna. Amit viszont én meglehetősen nem akartam. Hiszen ki szereti otthagyni a meséit, hogy újra a piszok valóságban találja magát? Én is erre vágytam a legkevésbé. De a muszáj, az muszáj.

Vettem egy nagy levegőt, és magamra erőltettem egy kényszeredett mosolyt. Kissé idétlen lehetett a képem, mert KiBum mosolya egy másodpercre lankadt, de aztán újra édes görbület ült ki rajzolt hatású szájára. Amit minduntalan kényszeresen akartam csókolni, aztán lágyan harapdálni. Mámoromból testének közelsége szakított ki.

- Zoey – nem tudom, mi szállt meg, de nála szebben még soha senki nem mondta ki a nevemet, beleremegtem a bódító melódiába.

- Igen? – kérdeztem elhaló hangon.

- Nagyon jól éreztem magam veled – a fülem tövéig vörösödtem a szavaitól, az összes levegőm a tüdőmben akadt.

- É-én. Is – motyogtam még halkabban.

- Örülök – még közelebb lépett hozzám, szinte már nem volt távolság kettőnk között, de én mégis úgy éreztem, mintha legalább egy Grand Canyon állná az utamat, hogy magamhoz öleljem.

- Minden bizonnyal furcsán fog ez is hangzani – kezdett bele kicsit pironkodva –, de nagyon remélem, hogy az elkövetkező pár napban, amiket itt fogtok tölteni, találkozunk újra.

Ha most összeesek a lábai előtt, és visszafoghatatlan sírógörcsben fakadok ki, az ugye nem lesz gond?! Azt hittem, hogy csak a képzeletem szórakozik velem. Szeret ilyen dolgokat csinálni, és mostanában elég sűrűn járatta velem a bolondját. De KiBum tekintetét látva annyira valóságosnak hatott minden pillanat. Annyira úgy tűnt, hogy tényleg komolyan gondolja minden szavát. Őszintén. Egyetlen szót tudtam kinyögni válaszul, amire – teljes mértékig érthetően – nem tudott reagálni, és kellőképpen meg is döbbent tőle.

- Bocsánat – nyögtem ki végül koreaiul, majd leküzdöttem a maradék távolságot.

Karjaimmal átfontam a derekát, homlokom a vállgödrére tapadt, mellkasom az övéhez nyomódott. Magamhoz öleltem. Tudom, hogy nem helyén való a tettem, de nem tudtam tovább türtőztetni magam. Közelebb akartam érezni őt magamhoz. Sokkal közelebb.

Egy másodpercre meghőkölt, én is észrevettem a pillanatnyi szeretetrohamomat, amit hirtelen zúdítottam rá, ezért lazítottam a karjaim szorításán. De abban a pillanatban ölelt gyengéden magához, ahogy megpróbáltam leengedni a végtagjaimat. Viszonozta. A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, amikor megéreztem óvó karjait a derekam köré kulcsolódni.

Egyetlen egyszer simított végig a gerincem ívén, de abban az egy érintésben minden benne volt. Néhány szívdobbanásnyi időre megkapaszkodtam a ruhájában, majd lehajtott fejjel léptem hátrébb. Sietve néztem még egyszer utoljára a macskás szempárba, aztán a lehető legnagyobb léptekkel iparkodtam el a bejárati ajtóig. Az üvegajtón átlépve cövekeltem le ismét, és vártam meg a nővéreimet.

* * * Alice POV * * *

Nem tudtam, hogyan reagálhatnék megfelelően TaeMin közelségére. A mosolya varázslatos volt, ahogyan étcsokoládé szempárja is magával ragadott a másodperc tört része alatt. Zsebre dugta a kezeit, alsó ajkát finoman fogai közé szorította, és csak nézett. Engem. Az arcom rezdüléseit, a sóhajaimat, amik résnyire tárt számon keresztül távoztak. A tekintetemet, ami elveszett mélybarna lélektükreiben.

Morfondíroztam, hogy a félbehagyott beszélgetésünkre válaszoljak-e, miszerint egyszer megmutatom neki azt a bizonyos mangát, vagy inkább gyorsan köszönjek el tőle, aztán fogjam menekülőre, hogy mielőbb elfelejthesse a találkozásunkat. Újra és újra nagy levegőt vettem, és folytonosan nyeldestem az átkozott gombócokat, amik a torkomban gyűltek össze.

- Akkor? – szakított ki búgó hangja a mélázásomból, mire megráztam a fejemet, és még mindig kissé tátott szájjal pislogtam rá.

- T-tessék? – bukott ki belőlem az értelmes kérdésem.

- Megmutatod majd nekem azt a mangát? – kettőt lépett felém, és csak ekkor vettem igazán észre, hogy alig magasabb nálam, viszont annál védelmezőbb a testalkata.

Hirtelen furcsa érzés lett úrrá rajtam. Ismeretlen. Vagyis. Nem is tudom pontosan, hogy milyen érzés. Az egyik pillanatban a falnak löktem volna, és ajkait harapdáltam volna, a másikban viszont hozzá bújtam volna, hogy gyengédségre és törődésre leljek.

- Alice? – két puha tenyér simult a vállaimra, összerezzentem a mámorító érzéstől.

- Igen?! – kiáltottam el magam rémülten, amit TaeMin csak egy édes mosollyal reagált le.

- Ez most válasz? – elmosolyodott.

- Igen. Nem. Vagyis. Nemtudom. Izé. Öhm – azt sem tudtam, hogy milyen kérdésre mit feleljek, mert mindent kiütött a fejemből a lágy érintése. – Ne haragudj! – gyorsan meghajoltam előtte. – Mit is kérdeztél az előbb? – hebegtem felemelkedvén.

- Nagyon vicces lány vagy te, Alice – felnevetett, és közben a vállaimra szorított gyengéden.

- Köszönöm – motyogtam teljes vörösségben úszva, megint elmerültem a fekete gyémántokban, amik rám ragyogtak.

- Remélem, hogy láthatom majd azt a mangát. Hamarosan – az utolsó szavát már csak suttogta a fülembe, de ebbe a suttogásba még a kislábujjam is beleremegett.

- Hát. Én. Öhm. Azt. Azt hiszem. Öhm. Meg. Megoldható – mormoltam mélyre süllyedve a sötétszín óceánban, ami ezúttal csak nekem fénylett.

- Vigyázz, mert szavadon foglak – újabb halk nevetés hagyta el a torkát, ösztönösen nevettem fel vele.

Annyira könnyed volt TaeMin mellett minden pillanat. Az egész létezés könnyű és egyszerű volt. Nem tudom, hogy meddig álltam volna még ott vele szemben, ha Zoey erőteljes trappolása nem rángat vissza a rideg valóságba. Valószínűleg órákig, esetleg napokig, de az is lehet, hogy hónapokig.

TaeMin levette a kezeit a vállaimról, még maga mellé sem engedte őket, de máris hiányérzetem volt. Akartam, hogy hozzám tartozzanak azok a tenyerek. Hosszas gondolkodás után végül egyszerre léptünk egymáshoz még közelebb, és tökéletes összhangban karoltuk át lágyan a másik derekát. Egy szívdobbanásnyi időre az orromat nyakszirtjébe fúrtam, és beszippantottam egy bódító illatot, amivel az egész testem megtelt. Energiával töltött fel. Elengedtem TaeMin testét, és Zoey után robogtam.

* * * Emily POV * * *

Kapaszkodtam és szorítottam JongHyun pulóverét, miközben a nyakába bújtam. Hosszan. Kitartóan. Soha el nem engedvén. Akartam még ezt a gyengédséget, ami a testéből és az egész lényéből áradt. Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy biztonságban vagyok. Senki és semmi nem bánthat. Nem történhet semmi baj, mert vigyáznak rám és mindentől megóvnak. Nem akartam elszakadni ettől az érzéstől, de meg kellett tennem.

Többek között a halk kuncogások és hangos léptek zajai miatt. A halk kuncogás a másik két fiútól érkezett, a magabiztos léptekhez pedig a lányok tartoztak. Kimondottan az egyikük. Még egyszer utoljára JongHyun pulcsijára markoltam, egy utolsó és alig észrevehetőt szippantottam az őt körüllengő illatfelhőből, majd elernyedtek görcsös ujjaim, és sikerült kiszabadítanom az anyagot a szorításomból.

Elléptem JongHyuntól, majd illedelmesen meghajoltam, ezzel is kifejezve mélységes hálámat.

- Köszönöm a lányok nevében is!

- Nekünk volt élmény – elmosolyodott, a térdem egy másodpercre megcsuklott, nem sok híja volt, hogy összerogyjak előtte.

- További szép estét nektek! – újra megdőltem picit, majd folytattam is, ahogy tekintetünk újfent találkozott. – Köszönöm, hogy elkísértetek bennünket, és vigyázzatok az úton hazafelé!

- Nem lesz gond, Emily! Nektek is legyen szép estétek! – JongHyun is udvariasan meghajolt, de pillantását nem szakította meg.

Az átható tekintete megszédített teljesen. Egy örvénybe kerültem, és valahogy nem akartam többé a felszínre úszni. Alig tudtam megtenni az első lépést a hotel bejárata felé, ólom nehézségű volt a cipőm talpa, a lábaim tonnányi súlyúak. El kellett szakadnom, és úgy éreztem abban a pillanatban, hogy a Varázslattól is elszakadok. Örökre.

Szerettem volna még egyszer újra látni. Még egyszer magamhoz ölelni. Még egyszer érezni a karjait a derekam körül. Még egyszer biztonságban tudni saját magamat, de nem húzhattam tovább az időt. A lányok elbúcsúztak a kísérőiktől, így nekem is követnem kellett őket. A bejáratig tipegtem, de mielőtt még átléptem volna a küszöböt, visszanéztem.

TaeMin és KiBum már bőven elindult hazafelé, de JongHyun nem tett egyetlen lépést sem. Felsóhajtottam. Várt. Nem tudtam, hogy mire. Arra, hogy bemenjek, vagy egészen más dologra. Bolond, de inkább őrült ötlet ütött szöget a fejemben. Vettem még egy nagy levegőt, majd visszarohantam hozzá.

Picit elrugaszkodtam a földtől elé érve, és megpróbáltam a lehető legóvatosabban a nyakába ugrani. Elkapta a derekamat, és magához szorított. Megkapaszkodtam a vállaiban, belélegeztem andalító cédrusos illatát, és az önkívülettől vezérelve megpusziltam az arcát. Ami talán még jobban félre sikerült, mint a korábbi. Bársonyos és egyben forró ajkait sikerült elérnem egyetlen szívdobbanásra. Hirtelen eszméltem csak fel a tettemre, elengedtem a nyakát, aztán vörösen izzó arccal szaladtam vissza az üvegajtóhoz.

Karon ragadtam mindkét lányt, és egészen a liftig vonszoltam őket. Értetlenül meresztgették rám csillogó szempárjaikat, de a zavarom miatt képtelen voltam megszólalni. A hotelszobáig némasági fogadalmat tettem magamban. Előkotortam a kulcsot a zsebemből, de csupán akkor tűnt fel valami. Valami nagyon fontos. A lányokra néztem.

- Basszus – nyögtem ki ideges hangon, mire csak oldalra döntötték a fejüket – A kabátok...