12. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Emily annyira össze volt zavarodva, hogy bárhogy próbáltam feltenni a kérdéseimet, egyikre sem volt hajlandó válaszolni. De még Alice sem tudott kipréselni belőle semmit sem. Azt hittem, hogy ott helyben rángatom meg picit, hogy észhez térjen, de végül nem alkalmaztam testi fenyítést. Egyébként is képtelen lennék rá, de azért néha tudnék arcon nyomni embereket, hogy visszazökkenjenek arra a síkra, amit normálisnak szokás mondani.

A lakosztályhoz érve Emily még idiótább fejet vágott, és ránk nézett. Hirtelen Alice-re néztem, aztán vissza Emilyre, hátha megered a nyelve, és beszélni kezd. Először le sem esett, hogy mit akar a kabátokkal. Mégis milyen kabátok? Nem is volt nálunk kabát, mert amikor a klubból kijöttünk, akkor a srácok adták~... itt volt az a pillanat, hogy a saját eszmefuttatásom végéhez érve meg is fejtettem a saját kérdésemre a választ. A kabátok. A KABÁTOK! Vagyis nekem a kabátom, Alice-nek és Emilynek pedig a pulóverek.

- És most? – hebegtem. – Vissza kéne adnunk nekik, nem? Biztos, hogy szükségük van rá!

- Igen! – bólintott Alice is, ahogy észhez tért a kezdeti sokkból. – TaeMinnek hiányozni fog a pulcsija, oda kell neki adnunk. Meg KiBum is biztos keresni fogja, JongHyunról nem beszélve.

- Vissza kell adnunk – sóhajtotta az idősebb nővérem. – De mikor? És hogy?

- Menjünk vissza, hátha itt vannak még! – vágta rá sietve Alice.

- Majd én visszaviszem őket! Bár nem hiszem, hogy elérem még őket.

Egyetlen mozdulattal kaptam le magamról a meleg anyagot, és nyomtam is Emily kezébe, ahogyan Alice is rekordsebességgel szabadult meg TaeMin pulóverétől. Emily felmarkolta azt is, és robogott vissza a lifthez.

- Hm. – Alice-ből egy nagyon elégedett lélegzetvétel szakadt fel, ahogy Emily eltűnt a felvonóban.

- Na, mi van? Mit sóhajtozol itt mellettem? Nem kapsz levegőt? Fáradt vagy? Mi van? – faggattam.

- Te nem láttad? – pillázott rám boldogan.

- Mit? Nálunk maradtak a cuccaik, de ezt Emily mondta.

- Nem, te butus! A mi kis nővérkénket meg JongHyunt.

- Mit kellett látni velük? Édesek együtt, és nagyon is jól mutatnak egymás mellett. Ezen kívül bármi egyéb? – értetlenkedtem.

- Te sem vagy egy jó Watson, Sherlockom! – felnevetett, amitől még jobban zavarba jöttem, és a lehetetlenségig összezavart.

Végül jobbnak láttam inkább az emlékeimben kutatni tovább, mintsem megpróbáljam megfejteni Alice ködös rejtvényét. Visszamentem a gondolataimban egészen a klubig, pontosabban, amíg kijöttünk onnan. A srácok a kezünkbe nyomták a pulóvereket és a kabátot, aztán kézen fogtak minket, és elindultunk ide vissza. Eddig semmi extra. Aztán volt egy váratlan pillanat, amikor Emily az ölelés közben megpuszilta JongHyun arcát. Igen, ez is megvan. Utána viszont KiBum varázsolt el, és teljes képzavarban rohantam be a hotel főépületébe. Csak a szemem sarkából, de figyeltem a háttérben zajló eseményeket. Alice elbúcsúzott TaeMintől, aztán az idősebbik nővérem cselekedett hasonlóképpen. Visszajött ő is az ajtóhoz, és már majdnem bent volt, de végül mégsem lépte át a küszöböt. JongHyunhoz rohant...

* * * Alice POV * * *

Komolyan cipelnem kéne magammal állandó jelleggel egy normális fényképezőgépet is, hogy ne csak a telefonom kamerájával tudjak pillanatképeket rögzíteni. Már csak Zoey fejei miatt is érdemes lenne, mert amikor a gondolataiba merül, és az emlékei között kezd kutatni, az valami leírhatatlanul vicces látvány. Kicsit eltorzul olyankor az arca, meg ráncolja a szemöldökét, közben veszettül pislog, és mormol is valamit az orra alatt. Aztán amikor ezzel mind megvan, és megy tovább a következőre, akkor egy bólintással is biztosítja magát, hogy jó úton jár.

A mostani alkalommal még jobban eltorzult minden vonása, és szinte alig ismertem fel a saját húgomat, de végre rájött arra, amiről magyaráztam neki. Még ha virágnyelven is tettem. De leesett a tantusz, és elég nagyot is koppant a földön.

A következő momentumban megragadta a karomat, és megszorította. Vigyorgott, de úgy, ahogy még soha senkire. Levakarhatatlan vigyor ült ki az arcára, és szélesedett csak egyre jobban, ahogy én is viszonoztam Zoey mosolyát.

- Össze kell őket hoznunk! – kiáltott fel a sokk elmúlása után.

- Hah? Mi van, hugi? Miről beszélsz?

- Emilyt JongHyunnal! Muszáj összejönniük! – szorított még erősebben a karomra, már kezdett teljesen elkékülni a bőröm.

- Zoey?

- Szerinted nem kéne?

Zoey kérdését és ötletét hallva, elgondolkodtam. Nem merült még fel bennem ez a felvetés, viszont nem hagyott nyugtot nekem. Azt egy percig sem tagadtam sohasem, hogy az első félrelépése után megfogadtam, hogy Emilyt elráncigálom Robert mellől, kerüljön bármibe is, és ha kell, akkor én magam kerítek neki egy olyan pasit, aki értékelni is tudja a nővéremet.

A férfiak jöttek-mentek Emily életében, míg végül megállapodott Robert mellett. De minek?! Az első után ki kellett volna szállnia, de Emily nem tette meg. Adott még egy esélyt neki, aztán még egyet, majd még egyet. Mert szerette, és mert hitte, hogy megváltozik. Csak nem tudom, hogy a negyedik után még mit vár ettől a paraszttól? Nem fog már változni, nem fogja már úgy értékelni Emilyt, ahogy azt megérdemli.

Zoey szemébe néztem. Mélyen, és igyekeztem minden gondolatát kiolvasni a tekintetéből. Emily érdekében cselekednünk kellett. Nagyon gyorsan. JongHyun volt az, akire a nővéremnek igazán szüksége volt. Láttam Zoey lélektükreiben is, hogy pontosan ugyanígy vélekedik ő is. Nem akartam a nővérem háta mögött bármit is tenni, amivel beleavatkozhattam az életébe, és szerettem vele megbeszélni az általam látott dolgokat, de ezúttal ki akartam hagyni. Jót akartam neki. A lehető legjobbat. JONGHYUNT!

- Csináljuk! – bólintottam beleegyezően.

- Összehozzuk őket? – kérdezte vigyorogva.

- Össze! – szorítottam meg a karomon pihenő kezét.

- Egy hét alatt? De azt sem tudjuk, hogy hol lakik, vagy hol találjuk meg JongHyunt. Akkor mégis hogy’ csináljuk?

- Ahogy besétált a klubba, úgy besétálhat máshová is. Emily életébe is – kacsintottam egyet.

* * * Emily POV * * *

Elvetélt ötletnek tartottam visszamenni a földszintre a fiúkhoz, hogy visszaadjam nekik a cuccaikat, de azért megpróbálkoztam vele. Talán egy egészen más ok vezérelt inkább, mint az, hogy visszajuttassam eredeti gazdáiknak a felsőket. Hiába éreztem magam nagyon zavarban az elválásunkkor történtek miatt, valami mégis hajtott belülről. Hozzá.

A lelkemet kiköpve rohantam a bejáratig, és vágódtam ki az utcára nagyokat lihegve, de ahogy az várható volt, a fiúk hűlt helyét találtam csupán. A legközelebbi buszmegálló felé néztem, talán mégis meglátom még az egyiküket. Egy nagyon ismerős alakot vettem észre ácsorogni, aki az egyik kezével a fülébe igyekezett beletenni a fülhallgatóját, a másik kezével pedig valamilyen elektronikai kütyüt markolt. Gondoltam, a telefonja vagy a zenelejátszója lehet. De ismerős volt nagyon. A testtartása. Az alkata. Az egész lénye.

Nem túl messze fényszórók villantak fel a sötétben, amik egyre határozottabban közeledtek felém. Alig volt néhány másodpercem, hogy nyomjak egy sprintet, és még az utolsó pillanatban hozzávágjam az ismerőshöz a ruhákat. Újfent futásnak eredtem, de hiábavalónak minősült minden erőfeszítésem.

A busz beállt a megállóba, a fiú pedig felszállt a vasparipára. Esélyem sem volt leszállítani onnan, mert rögvest záródott is az ajtó a háta mögött, ahogy lába az alsó lépcsőfokot érintette. A busz végébe araszolt, majd levágódott a hátsó ülések egyikére. Az ablak mellettire. Reménykedtem, hogy még mielőtt tovább indul a jármű, kinéz az ablakon, és jelezhetek neki valahogy. Így is lett.

JongHyun mosolyogva fordult az ablak felé, szerencsémre azonnal meglátott ott rostokolni. Meglepődött, majd még szélesebb mosolyra húzta a száját, én pedig felemeltem a kabátot és a pulóvereket. Felkacagott. Bólogatott, vette az adást, és tudta, hogy vissza szándékozom adni a holmikat. Ráadásul még egy intéssel is megtoldotta a fejmozdulatát is. A szívem dübörögni kezdett a mellkasomban.

Bíztam benne, hogy a következő megállónál leszáll, így el is indultam a busszal megegyező menetirányba. Aránylag gyorsan pakoltam a lábaimat egymás után, hogy JongHyunnak se kelljen túl sokat visszasétálnia, de a hotelt elhagyva még mindig nem jött velem szembe. Mégsem szállt volna le? De úgy láttam, hogy megértette, mit akartam kihozni a mutogatásommal. A jelek szerint mégsem voltam elég egyértelmű.

Végül ismét hátraarcot nyomtam, és visszamentem a hotelhoz, a bejárat előtt lecövekeltem. Vártam. Talán az a megálló nem ahhoz a buszhoz tartozott. Gondoltam, hogy várok egy kicsit, mert több időbe telik, hogy visszajöjjön. Csak álltam és álltam. Alig volt ember az utcán, majdhogynem teljesen kihalt volt a környék, de JongHyun sehol nem volt. Kezdtem megint nagyon fázni, és szinte ösztönösen kerestem meg JongHyun pulóverét, majd bújtam is bele azonnal.

Az illata körbeölelt, és azonnal feltöltött a melegével. Majd’ egy órát szobroztam az üvegajtó előtt, aztán a sokadik ásításomat megunva inkább visszavonulót fújtam. Nem jött vissza. Szerettem volna utoljára látni, de nem vált valóra a kívánságom.

Visszacaplattam a szobánkba, a lányok nyitva hagyták nekem az ajtót, így csak a kulcsot kellett elfordítanom a zárban. Egyenesen az ágyhoz csoszogtam, KiBum kabátját és TaeMin pulcsiját ledobtam a legközelebbi fotelra, én pedig bezuhantam a párnák közé. Alig két perccel később gyengéd karok fonták át a testemet, és öleltek magukhoz.

- Ezek szerint nem sikerült – motyogta Alice a fülembe, megráztam a fejemet. – Sebaj! Majd legközelebb. Visszaadjuk nekik  úgyis – egyszerre megpusziltak, és azzal a lendülettel álomba is zuhantam.