13. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Csak azt éreztem, hogy valaki közém és Alice közé vetődik, aztán nagyot sóhajt. Emily visszajött, ezt borítékoltam magamban, a sóhajából pedig kikövetkeztettem okosan – meg persze félálomban már –, hogy vélhetőleg nem járt sikerrel az akciója. A cuccok a talált tárgyak osztályán végzik majd a bőröndjeinkben. Mert, hogy sem egy telefonszámot, sem pedig egy munkahelyet nem tudtunk a srácokról, ami alapján elindulhattunk volna. Maximum a kis mixerfiú, aki állítólag elég jól ismeri őket. No, mindegy! Ez most nem volt lényeg. Ettől fontosabb lett Emily boldogsága, amit csakis JongHyun mellett kaphatott meg! Meg nem ártott volna végül aludnom is. Közelebb fészkeltem magam az idősebb nővéremhez, aztán egy laza mozdulattal átkaroltam a vállát.

Még hallottam Alice hangját, halkan motyogott valamit, de túl sok szó nem jutott el a tudatomig, csak egy puszit nyomtam Emily fejére, valószínűleg Alice-el tökéletes összhangban mindezt. Szusszantottam még egyet, és már húztam is a lóbőrt a csajok társaságában. Bár Emily nem úgy tűnt, mintha olyan nagyon hamar elaludt volna.

Másnap reggel – fogalmam sincs, hogy egyáltalán mennyi volt az idő – mosolyogva tértem magamhoz. Ráadásul úgy éreztem, hogy ki is pihentem magam. Megtörölgettem kicsit a szememet, és automatikusan az ablak irányába néztem. A sötétítő függönyök még biztosították a kellemes félhomályt, így nem vágott azonnal képen a reggeli napsütés. Kissé kómásan körbeforgattam a fejemet, Alice még mindig a párnába temetve az arcát aludt, viszont Emily már nem volt az ágyban.

A távolabbik ablak előtt ácsorgott egy bögre kávéval a kezében. Bámult kifelé az üvegen, és látszott, hogy nagyon mereng valamin. Végignéztem rajta. Nem hálóingben volt, ami még érthető is, hiszen este csak úgy beesett mellénk, ergo az előző napi gönceiben feszített. De mégsem. Mert a nadrág más volt. Melegítő nadrágot húzott, a pulcsi alól kilógott a hosszú derekú pólója. Ez még így annyira nem is volt szokatlan, mert ez elment egy otthoni viseletnek, viszont a pulcsin igencsak megragadt a tekintetem. JongHyun felsője volt rajta.

Óvatosan kimásztam az ágyból, és Emilyhez csoszogtam. Megálltam előtte, de nem nézett rám, csak elmosolyodott. Egyszer az arcára pillantottam, egyszer pedig a fekete matériára.

- Emily? – suttogtam, és közelebb léptem hozzá – Jól vagy?

- Aham. Csak nézek kifelé az ablakon – motyogta az üveget bámulva.

- És a pulcsi? – fogtam meg azt a kezét, amivel a felső alját markolta.

- Nem tudtam visszaadni JongHyunnak.

- Igen, ez este kiderült mindenkinek, de most miért van rajtad?

- Csak úgy – a szája sarkában megvillant egy mosoly.

- Miért van rajtad? – súgtam a fülébe mosolyogva.

- Nem tudom. Csak egyszerűen szerettem volna fogni. Gondoltam egyet, és felvettem – végignézett a fekete anyagon, és egy parányi sóhaj szakadt fel belőle.

- Ő jár a fejedben, igaz? – csak bólintott egy egészen aprót – Hiányzik?

- Tudom, furán hangzik, de igen. Tudom, hogy tök idegen srác, és a nevén kívül az égvilágon semmit nem tudok róla, jó, van egy kutyája, akit Roonak hívnak, de ennyiben ki is merült minden ismeretem, és nekem mégis hiányzik. Ráadásul még egy napja sem ismerem. De igen, hiányzik – rám nézett.

Az ütő is megállt bennem Emily szemét látva. A kék íriszek homályosan csillogtak a reggeli fényben. Könnyes szemmel nézett rám az idősebb nővérem. Alig néhány lépésnyire állt, hogy sírva fakadjon. De most nem Robert miatt... Már készültem magamhoz ölelni, de jobbnak láttam, ha inkább nem teszem, mert nem tudnám megadni neki, amire szüksége van. Láttam a tekintetében, hogy JongHyun ölelésére vágyik, és Őt sem én, sem pedig Alice nem tudja pótolni.

* * * Alice POV * * *

Csak azt vettem észre, hogy teljesen egyedül maradtam. A húgom sehol, a nővérem meg már egyébként is mindig ébren volt, amikor én magamhoz tértem. Kidörzsöltem a csipákat a szememből, és a lányok után kezdtem kutatni. Két, kissé homályos alakot véltem felfedezni az ablak előtt. Eléggé hasonlított az egyik Zoeyra, a másik meg Emilyre, így nyugodt szívvel rugdaltam le magamról a takarót, és vánszorogtam el hozzájuk.

Hátulról belekaroltam Zoey derekába, az államat megtámasztottam a vállán, végül ásítottam egy visszafogottat. Pislogtam párat, hogy végre normális körülmények között tudjam felfogni a dolgokat, amikor is megláttam Emily tekintetét. De ha ez még nem lett volna elég, egy ismeretlen ruhanemű ütötte fel a fejét a nővérkém testén. Még hajdanában volt, hogy belebújt Robert cuccaiba, de szerencsére idővel leszokott róla. Úgy az első vörös hajszál felbukkanása tájékán. Azonban most megint egy pasi pulcsijába bújt bele. Szerettem volna boldogan mosolyogni, de nem tudtam elég önfeledt lenni hozzá.

- Baj van? – kérdeztem a nővéremet nézve.

- Nincs – felsóhajtott.

- Akkor miért vagy ilyen szomorú?

- Nem vagyok szomorú. Csak tekeregnek a gondolataim.

- JongHyun felé? – tértem azonnal a lényegre.

- Hmm – mosolyogva a kávéba kortyolt, aztán a kinti világban merült el.

- Na? Nem mondod meg, hogy igen? – kuncogtam.

- Minek kérdezed, ha úgyis tudod? – mélyet lélegzett.

- Jól néztek ki együtt – szólalt meg végre Zoey is, Emily elkapta a fejét az ablakról, és ránk nézett.

- Kösz. Ki megy először fürdeni? Ha megvagyunk, hova menjünk? Mit csináljunk ma? Hol kezdjünk?

Rá sem ismertem a nővéremre. Szerette a gondjait más témával elterelni, de most túlságosan is azon volt, hogy ne faggassuk őt semmilyen témában. Főleg nem JongHyunról. Soha nem szerettem, amikor nem beszél a bajairól, és magában akarja tartani őket, de most még Zoeyval együtt sem tudtunk kiszedni belőle egyetlen szót sem. Végül a húgom volt az, aki beadta a derekát, és a fürdőbe vonult, hogy kicsit összekaparja magát.

Emily megint az ablakon bámult kifelé, én pedig őt néztem rezzenéstelen arccal. Ritkán láttam ilyennek, és tudtam, hogy ez nem jót jelent. Utoljára akkor volt ennyire elmerülve a gondolataiban, amikor Robert először csalta meg, és nem tudta, hogy mit kezdjen utána az élettel. Együtt maradjanak vagy sem, és a végén Emily maradt a helyén. Most is ugyanezzel a tekintettel fürkészte az elsuhanó autókat és a sétáló embereket. Nem mondta, de éreztem. Hiányzott neki JongHyun. Ahogyan nekem TaeMin, és Zoeynak KiBum. Valamiért mindannyian hiányoztak még így ismeretlenül is.

Jó lett volna megint összefutni velük a klubban, vagy csak az utcán. Vagy bárhol a városban. Akárhol. Csak még egyszer utoljára. Magamban azért rimánkodtam, hogy mielőtt hazautazunk, valahogy kerüljenek újra az életünkbe vagy legalább a látóterünkbe. Miután Zoey felfrissítette magát, én vettem birtokba a fürdőt Emily beleegyezésével, és álltam is be a zuhany alá. Nem is néztem, hogy mennyi ideig ácsorgok a kellemesen meleg vízsugár alatt, annyira elmerengtem én is az előző éjszakában. Magával ragadó volt TaeMin személyisége, és úgy éreztem, hogy nem lehet belőle ennyi elég. Még kellett.

* * * Emily POV * * *

Próbáltam nem végigforgolódni az egész éjszakát a lányok között, de valahogy nem sikerült. Ha el is aludtam, biztos, hogy csak kisebb-rövidebb időre tudtam behunyt szemekkel feküdni. Igen, a leginkább csak feküdtem. Néha csupán nyitott szemmel bámultam a szinte sötét plafont, amin olykor végigfutott egy elsuhanó autó fénye. De egyáltalán nem tudtam nyugodtan pihenni.

Hihetetlen mértékű ürességet éreztem legbelül, és fogalmam sem volt róla, hogy mi okozza azt. Csak szimplán hiányzott valami. Bár az is lehet, hogy inkább Valaki hiányzott. Hiába voltak mellettem a lányok, kellett még valami, ami enyhíteni tudna ezen az érzésen.

Amikor az első napsugarak bekúsztak a függönyrésen, ki is másztam az ágyból, előkapartam valami kényelmesebb göncöt, és magamra aggattam őket. Kezdetben csak egy bő melegítő nadrág egy még bővebb pólóval. A lehető legcsendesebben csináltam magamnak egy bögre kávét, és a fürdő melletti ablakhoz sasszéztam. Óvatosan elhúztam a függönyt, és máris a külvilágba meredtem. Elvarázsolt, és melegséggel töltött fel a reggeli napfény.

Hiába álltam az üveg túloldalán, és hiába melengetett a napsütés, fáztam. Libabőrös lettem, pedig kellemes volt a hőmérséklet is a szobában. A fotelra pillantottam, ahol észrevettem az összehajtogatott pulóvert. Elmosolyodtam. Nem tudom, miért, de mosolyogtam. Egy röpke másodpercre letettem a csészét a kezemből, és belebújtam JongHyun felsőjébe. Az illata azonnal elvarázsolt, és olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha máris ölelne magához, és megint a biztonságot nyújtó karok alatt lennék.

Egyedül Zoey hangja térített vissza valamennyire a valóságba, de még mindig nem voltam teljesen tiszta. Aztán Alice is befutott, és inkább eltereltem a témát, mielőtt mélyebben belemegyünk az érzelgősségbe, és a végén patakokban fog hullani a könnyem. Épp elég volt, hogy látták rajtam a kezdődő jeleket, nem akartam, hogy ezzel elrontsam a nyaralásunkat, elvégre kikapcsolódni jöttünk.

Miután a két lányt elzavartam felfrissülni, én is hasonlóképp cselekedtem, aztán a kinyúlt cuccok helyett már elviselhetőbb öltözéket varázsoltam magamra. Míg a lányoknak sok ötletük nem volt a programokkal kapcsolatban, én ajánlottam kezdésnek egyet.

- Menjünk abba a kávézóba, amit Zoey nézett ki a múltkor!

- Melyikbe? – pislogott, mintha nem tudná, miről dumálok.

- Tudod jól! – felnevettem. – Aminek a prospektusát szorongattad!

- Ja! – nyújtotta el vigyorogva a szavait.

- Na? Az jó lesz? Benne vagytok? – kérdeztem boldogan mosolyogva.

- Benne, de megmondjátok, hogy miben vagyok benne? – Alice értetlenül kulcsolta össze a karjait a mellkasa előtt.

- Találtam egy kávézót!

- Kávézó? Abba meg mi az érdekes meg jó?

- MACSKAKÁVÉZÓ! – kiáltotta el magát a fiatalabbik húgom, Alice pedig tudta, hogy ez egyet jelenthet csak.

Ahogyan én is tudtam. Ha beszabadulunk abba a kávézóba, akkor onnan bizony egyhamar nem jövünk ki. Főleg, ha Zoeyn múlik a dolog. Képes beköltözni oda, legalább úgy, mint én a Hanbok kávézóba lettem volna. Jobbnak láttuk mielőbb elindulni, ha tényleg szabadulni akartunk idővel onnan. Közben pedig tanakodhattunk, hogy mi legyen a következő hely, amit megnézünk, és ezúttal Alice-nek kedvezett a szerencse. Persze csupán akkor lehetett megvalósítani az újabb elképzelést, ha Zoeyt kiráncigáltuk a kis kedvencek karmai közül... de nekem sem könnyű otthagyni azokat a szőrmókokat.