~ 15. fejezet ~

* * * KiBum POV * * *

Sem erőm, sem pedig kedvem nem volt lemenni a srácokkal a karaoke bárba. Mindenre vágytam, csak éppen arra nem, hogy én most dalolásszak idétlen módon. Persze jó ötlet volt lógni egyet a fárasztó nap és hét után, de mégsem a nyüzsgésre vágytam. Jobban örültem volna, ha valami csendes helyre ülünk be. Ahol csak dumálgatunk, kitárgyaljuk a munkahetet, aztán mindenki megy a dolgára. Pontosan erre vágytam, semmi másra. De JongHyun hajthatatlan volt, és a kölyökkel is egyre nehezebben bírtam. De így jár az, aki a suli után is jóban marad az évfolyamtársaival, és napi szinten tartja velük a kapcsolatot.

Gondoltam, hogy elég lesz két szám, és aztán tényleg hazamegyünk. Gondoltam. Egy pillanatra még egy apró reménysugár is felvillant, amikor a kedvenc pultosunk azt mondta, hogy nincs szabad szobája.

- Ne csináld már kölyök! – győzködte megállás nélkül őt JongHyun. – Csak van egy szoba, ahova be tudsz minket préselni! Na, próbálkozz már egy kicsit!

- Tényleg tele vagyunk, Hyung.

- Csak egy órát szeretnénk kérni – elővette a kiskutya szemeit, aminek aztán nem lehetett már nemet mondani, de még mi is nehezen álltunk ellen JongHyun efféle pillantásának. – Mindig mindent megoldottál nekünk, csak tudsz most is segíteni.

- Hát, nem tudom. Lehet – vakargatta a tarkóját, és kifejezetten egy ajtó felé sandítgatott.

- Akkor próbáljuk meg, jó?! – csapta össze a tenyereit az idősebb, jóllakott napköziseket megszégyenítően vigyorgott.

- De nem ígérek semmit, Hyung!

Kimászott a pult mögül, és kissé idegesen elindult az egyik ajtóhoz. Mielőtt még kopogtatott volna, megállt, és visszanézett ránk. Ilyen rémültnek sem láttam még soha ezt a gyereket.

- Na, mi van? Kopogj már be! – sürgette a mindenáron bulizni akaró tagunk.

- Mindjárt! – morogta. – Csak még össze kell szednem a létező összes angoltudásomat.

- Mert? – pislogtam értetlenül. – Minek az angol? – fogalmam sem volt róla, hogy mire akar kilyukadni.

- Mert külföldiek vannak bent. Három külföldi lány bérelte ki a szobát.

- Csinosak? – vigyorogta JongHyun, mire oldalba böktem a hülyesége miatt.

Esküszöm, néha nagyon tarkón tudtam volna nyomni egy-egy beszólása után. Soha nem bírtam, amikor a csajozós énjét próbálta erőltetni, mert tudtam, hogy nem ilyen. Szeret kedves lenni az emberekkel, de soha nem esett át a ló túloldalán. Főleg nem a nőkkel kapcsolatban. Egy kezemen meg tudtam számolni, hogy mennyivel is volt pontosan kalandja vagy afférja, szóval eléggé bizarr volt azt kérdezni a barátunktól, hogy csinosak-e az ajtó mögött bujdosó vendégek.

Míg JongHyun izgatottan várta, hogy kopogtasson végre a pultosunk, addig TaeMin inkább csak a kinti tömeget fürkészte. Úgy látszott, hogy alábbhagyott a kezdeti lelkesedése, és nem igazán vágyott már ő sem társaságra, én pedig egyre közömbösebb lettem az estét illetően. Néhány pillanatig tartó tipródás után végül kopogtattunk, és engedélyt kértünk a csatlakozásra.

Életemben nem ért még ennél szebb meglepetés, mint amit a szobába lépéskor tapasztaltam. De nem csak én döbbentem meg egy szusszanásnyi időre, hanem az említett három külföldi lány szeme is kidülledt picit. Már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy mégis mire számítsunk majd. Abban a pillanatban már nagyon is szerettem volna maradni. Velük. Mintha egy virágoskertbe csöppentem volna, amit három különleges rózsa tett még ékesebbé. Egytől egyig különlegesek voltak, és mégis volt bennük valami közös. A pillanatnyi csodálkozásukon kívül.

Hirtelen nem is tudtam, hogy melyiküket csodáljam meg; valahogy kellemetlen lett volna leragadni mindig az egyikükön, de a szőke fürtök viselője velem ellentétben kevésbé türtőztette magát. Hozzá szoktam az évek során, hogy vizslató pillantások vesznek körül, és persze még a munkám is rátett egy lapáttal, de most mégis zavarba jöttem ettől a kék szempártól. Nálunk csak akkor lehetett elérni ezt a színt, ha kontaktlencsével rásegít az ember, de ez a természetes óceán nem volt hétköznapi. Még akkor sem, ha picit csodálkozott is, és kicsit mozdulatlanná is vált tőlünk.

A kölyök is lecövekelt mellettem, bár velem ellentétben, TaeMin inkább leragadt már egy valakin, mintsem végignézzen a hölgykoszorún. Ahogyan a háromfős lánycsapatból az egyikük feltűnően sokszor hagyta megpihenni barna szempárját a kis tánctanárunkon. Egyre jobban tetszett a figyelem, amivel kitüntettek minket, és én is meg akartam adni nekik ezt a figyelmet. Nem is tudtam volna másként tenni, főleg, amikor megláttam a kijelzőt és JongHyun átvette a kezdeményezést.

A reakciók magukért beszéltek. Legalábbis ahogy a lányok hozzánk viszonyultak az első pillanattól fogva egészen addig, amíg el nem kezdtünk együtt énekelni és táncolni. Mégsem bántam meg, hogy Hyung rábeszélt erre az estére, és kimozdultunk. Egy percig sem bántam már, és a legszívesebben megállítottam volna az időt. Zoey olyan hatással lett rám az egymást követő percek alatt, mint eddig még egyetlen nő sem az életemben.

Mintha évek óta ismertem volna őt, és ez az érzésem egyre erősebb lett, ahogy a hazakísérés és séta mellett döntöttünk. Nagyon örültem, amikor elfogadta a kabátomat, a szavai pedig, amiket hozzám intézett az úton, melegséggel töltöttek fel. Az ölelése pedig. Az egyetlen volt, akitől az első pillanatban jól esett, és akartam még azokat a vékonyka és reszkető karokat a testem köré simulni. Legalább még egyszer, de az örökké tartson.

* * * TaeMin POV * * *

Nem mondom, hogy túlzottan vágytam volna a partizásra, de azt sem, hogy nem. De Hyung erősködött, hogy márpedig kiengedjük a fáradt gőzt, mert mindannyiunkra ráfér. KiBum Hyung vonakodott a leginkább, és rajta látszott a legjobban a kimerültség. Érthető, mert mégis egy divathétre kellett felkészülnie a hisztis fogpiszkálóival, akik mást sem csináltak nonstop, csak Hyungnak nyavalyogtak. Még mindig csodálkozom, hogyan képes elviselni a környezetében ennyi nőt, akik csak sipákolni tudnak. Nem volt mit tenni, buliznunk kellett, és a végén már úgy voltam a dologgal, hogy talán még valami jó is kisülhet belőle.

A tánciskolában inkább helybéli lányok voltak a tanítványaim, és nem igazán volt szerencsém más nemzetiségű lányokhoz vagy fiúkhoz. Egy-egy nyílt napkor ugyan eljöttek, de ők is inkább a keleti vérvonalhoz tartoztak, mintsem a nyugatihoz. Persze, tévékben meg újságokban találkozik velük az ember, tudja, hogy' néznek ki, de amikor életnagyságban látod őket magad előtt. Mintha szebbek lennének. De lehet, hogy csak én láttam annak őket abban a momentumban.

Zavarodottan és mosolygósan álltak előttünk, majd közelebb araszoltak a másikhoz, és megfogták egymás kezét. Amikor szinte kérdezés nélkül egyeztek bele, hogy csatlakozzunk hozzájuk, valahogy megnyugodtam. Hiszen nem mindenki ajánlja fel a segítségét egy idegen országban vadidegen embereknek. Viszont ezek a lányok készséggel álltak a rendelkezésünkre, és még mindig mosolyogva néztek ránk.

Aztán megszólalt az egyikük. Kellemes volt a dallamossága, kissé mély tónusú, de korántsem annyira alt jellegű, attól egy kicsit magasabb hangot birtokolt. Viszont amikor a hosszú barna hajú lány is kedvesen szólalt meg, hirtelen nagyot kellett nyelnem. Sokkal dallamosabb és sokkal magasabb hangszínen beszélt hozzánk. Hozzám. Ahogy mélyen a szemébe néztem, láttam valami különleges ragyogást a tekintetében. Fokozatosan oldódtunk fel mindannyian, azonban úgy tűnt, hogy a hölgyeknek ez nehezebben megy. Legalábbis elég zavarodottan viselkedtek, és szinte féltek megszólalni. Pedig nagyon szerettem volna még sokáig hallani azt az édes hangot, amitől egy másodpercre még a lélegzetem is elállt.

Boldog voltam, hogy a bemutatkozás után beleegyeztek a közös éneklésbe, mert úgy véltem, hogy ezzel is oldhatjuk még egy kicsit a feszültséget, és talán a lányok is elengedhetik egy picit magukat. Kiváltképp szerettem volna elérni ezt Alice esetén. Alice. Már a neve is különlegesnek számított, nem csak a sötétbarna szempárja.

Felénk gyakori volt ez a szín a lélektükrök terén, de Alice írisze mégis kilógott egy kicsit a sok közül. Barna, de mégsem annyira sötét. Nem a kávé jutott róla eszembe, hanem egy édes ital. Kakaó. De csak éppen annyira sötét, hogy elvegye a tej ízét, és kissé másmilyen zamatot adjon neki. Vagy egy finom tejcsokoládé. Összefutott a nyál a számban a saját elmélkedéseimtől és hasonlataimtól, észre sem vettem, hogy egyre gyakrabban akad össze a tekintetem Alice pillantásával, és nyelek minduntalan egyet.

Az első dal. Nem indult zökkenőmentesen, viszont Hyungra számítani lehetett, mint minden ilyen esetben. Szerintem, ha tízszer is neki kellett volna futnia a dolognak, akkor is bevállalta volna, hogy bátorságot öntsön a szöszi lányba. Hármuk közül Emily volt a legvisszahúzódóbb és tartózkodóbb is, miközben látszott rajta, hogy benne lenne egy nagyobb lazításban is. Valami visszatartotta, csak azt nem tudtam, hogy mi. JongHyun Hyung nem hagyta annyiban a dolgot, és egyetlen mosolygással kierőszakolta Emilyből az éneklést.

Végül mégis mi voltunk azok, akik énekeltünk a lányoknak, és ők voltak azok, akik tátott szájjal bámultak minket. Minden tudásomat összeszedtem, hogy ne mondjak csődöt, tánctanár lévén elég kellemetlen is lett volna, ha elbukok. De az Égiek kedveztek, és azt hiszem, sikerült akkor és ott egy lenyűgöző produkciót nyújtanunk puszta szórakozásból.

A zene kitöltötte az életemet, amióta az eszemet tudom, táncos akartam lenni, és mindent feláldoztam érte, hogy valóra váljon ez az álmom. De ahogy ott mozogtam a Noraebang falain belül, furcsa és ismeretlen érzés uralkodott el rajtam. A tánc mindig kikapcsolt, mindig meg tudtam oldani vele a problémáimat. Ha mérges voltam, táncoltam. Ha boldog, akkor is mozogtam. Ha szomorú, akkor főleg szerettem a táncban visszanyerni az örömömet. Mindenre a legjobb gyógyír volt. Most mégis hiányzott valami. Valamiért nem akartam tovább egyedül mozogni, és vágytam egy partnerre, akivel áttáncolhatom a napjaimat.

A közös dal felvillanyozott. Türelmetlenül vártam, hogy Alice társaságában szórakozzak, elvégre a másik két fiú is láthatóan jól mulatott a választott hölgyek mellett. A legszívesebben az egész éjszakát végigtáncoltam és -énekeltem volna, de inkább egy könnyed séta mellett adta le mindenki a voksát. Belegondolva, jobb is volt, hogy inkább sétáltunk, mint tovább bulizzunk, mert így legalább kaptam egy keveset Alice-ből. Az életéből.

Felcsillant a szemem a foglalkozását hallva, de a hobbija még inkább érdekelni kezdett. Lett egy biztos közös szenvedélyünk, amire építeni lehetett. Túl hamar kellett elköszönnöm tőle. A másik két lányt könnyen magamhoz szorítottam, de Alice-t nem tudtam annyira egyszerűen ott hagyni, mert fogalmam sem volt, mikor láthatom legközelebb. A búcsúzás.

Alice ölelése annyira más volt, mint amihez szoktam a barátaim vagy a rokonaim során. Csak néhány pillanatig tartott, de szinte máris hiányzott, ahogy elengedte a testemet. Hiába reszketett kicsit, tudtam, hogy képes lenne bármikor védelmezni és gondoskodni rólam ez a törékenynek tűnő lány. Én pedig képes lettem volna a kezébe adni az életemet, hogy örök biztonságra leljek a tenyereiben.

JongHyun Hyungot pedig piszok mázlistának tartottam, amikor Emily véletlenül megcsókolta. Irigy lettem, és szerettem volna a helyében lenni. Vagy legalábbis hasonló élményben részesülni Alice által. Szerettem volna megtapasztalni ezt az érzést... az utolsó lélegzetvételem pillanatáig.

* * * JongHyun POV * * *

Egész nap be voltam zsongva, a rádióműsor alatt is csak láb rángatóztam, mert menni akartam végre. Nem szokásom, de szükségem volt egy kis lazulásra. Mindegy, hogy mi, csak a srácokkal együtt töltsünk néhány kellemes vagy kellemetlenbe átcsapó órát. Addig könyörögtem, amíg beadták a derekukat. Hirtelen ötlet volt a klub, ahova benéztünk, és kedvem sem volt nagyon énekelni, de a falak között ez az elméletem megváltozott.

Sikerült kibuliznom egy félszabad szobát is, de amikor meghallottam, hogy kik is vannak az ajtó mögött, nagyon kíváncsi lettem. Mindig szerettem találkozni idegenekkel, és velük kiépíteni egy jó kapcsolatot, és bíztam benne, hogy ez ezúttal sem lesz másként. Külföldiek. Már csak azt nem tudtam, hogy mennyire azok, és mennyire kedvelik a mi kultúránkat. Elvégre néhány turista sajnos nem veszi a fáradságot, hogy egy kicsit mélyebben megismerje a világunkat, és ugyanolyan módon képes viselkedni, mint a saját országában.

Akaratlanul vigyorodtam el a három szépséget látva, ahogy szinte rajongva néznek fel ránk. Mintha istenek lennénk a rovarok között. Három egymástól teljesen különböző személyiség, akiket mégis ugyanaz tart össze, és formál teljesen eggyé. Abban a minutumban nem tudtam eldönteni, hogy kit vegyek alaposan szemügyre, mert mindegyiküket meg akartam ismerni. Összezavarodtak és közben mosolyogtak. Tetszett a reakciójuk. Mindhármuké.

Az egyik másodpercben nagyon bevállalósnak látszottak, a másikban viszont elveszetteknek hatottak. Különösképpen Emily viselkedése volt ellentétben egymással. Ösztönösen akartam megnyugtatni, és nem jutott eszembe jobb ötlet annál, hogy megfogjam a csuklóját.  Nem rántotta el a kezét, és valahol meg is nyugodott. Sikerrel jártam, és ez jól esett.

A hallgatóim rendszeresen üzenték, hogy megnyugodnak a hangomtól és képesek bármikor elaludni tőlem, de régóta szerettem volna ennek a dolognak a végére járni. Minimum egyszer kipróbálni, hogy igazak-e ezek a pletykák. A szóbeszéd nem volt hamis. Emilyt látva egyre jobban hittem a mendemondáknak, és gondoltam én is azt, hogy jó hatással lehetek rá.

Régen éreztem magam ilyen jól egy buliban, még a rádiózások alatt sem pörögtem fel ennyire, mint itt a karaoke szobában. Amikor Emily ujjai összegabalyodtak az én ujjaimmal, a helyénvaló az lett volna, hogy elengedem, és egy mosollyal bocsánatot kérek tőle, azonban nem akartam megtenni. Mintha ragaszkodott volna hozzám. Kedvemre való volt, hogy egy ismeretlen így kezd ragaszkodni hozzám, és egyre kíváncsibbá tett ez a lány. Az öleléseket látva pedig még jobban vártam Emily reakcióját.

Sokkal jobban örültem annak a félresikerült puszinak, mint az ölelésnek; és töredelmesen bevallom, reménykedtem is benne, hogy én másmilyen bánásmódban részesülök majd az este folyamán. Még ha csak egy röpke pillanatra is, még akkor is, ha egy kicsit hozzá kellett járulnom a félresikerült puszihoz. Rémültté és elveszetté vált abban a másodpercben, és egyszerűen rám tört egy újabb ismeretlen érzés. Meg akartam menteni. Nem tudtam, hogy miért, milyen okból, de meg akartam őt menteni mindentől. Az egész Világtól, ha kell.

A klubból kilépve nehezemre esett volna az elválás, és jól nevelt gyerekként illendő lett volna hazakísérni a hölgyeket. Mázlim volt a két társamat látva, mert beléjük is ugyanezt sulykolták a szüleik az évek során. Ahogyan azt is megtanította az Édesanyám, ha látom, hogy didereg mellettem a partnerem, akkor már csak udvariasságból is fel kell ajánlanom a kabátomat. Soha nem szerettem ellenkezni Édesanyámmal, így megfogadtam a tanácsát. Emily persze hajthatatlan volt, nem akarta elfogadni. Aztán valamivel mégis elértem nála, hogy kihúzza a kezemből a pulóvert, és a vállaira terítse. Lehet, hogy sűrűbben kell alkalmaznom ezeket a kiskutya szemeket, mert nagyon hatásos minden szituációban.

Egy cseppet sem fáztam az éjszakában; örültem, hogy nem kell cipelnem a pulcsimat, és mégis hasznát tudtam venni, ha már nekem nem volt rá szükségem. Noha nem akartam hamar elérni a szállásukig, az út egyszer csak véget ért. Számomra váratlanul. Belefeledkeztem Emily társaságába. Nem tudom, hogy mit látott bennem, barátot vagy esetleg valami egészen mást, de magamban kívántam, hogy ha mást nem is, a barátságomat elfogadja. Egyelőre.

A búcsúzás. Gyorsan lezavartam a másik két lányt, nem akartam parasztnak tűnni, hogy tőlük nem köszönök el, és nem mellesleg ők is nagyon kedvesek voltak a fiúkhoz, meg persze hozzám is. Tisztelettudó lányok társaságában ritkán tölti az ember az estéjét, kiváltképp akkor, ha az illető még nyugati származású is. De ezek a lányok energiát fektettek abba, hogy megismerjék a kultúránkat, és még arra is hajlandók voltak, hogy a nyelvünket megtanulják. Mi ez, ha nem alázat egy másik nemzet iránt? Az egyik legkellemesebb csalódásom volt ezekkel a lányokkal való találkozásom.

Emily nyakamba ugrása pedig életem legmeghatóbb búcsúzása. Idegenként vetette magát a nyakamba, és kapaszkodott belém néhány röpke pillanatra. Nem akartam elengedni, de megtettem. Tolakodó sem akartam lenni, hiszen mégis most találkoztunk először, és semmit nem tudtam róla. Csupán a nevét és azt, hogy szereti a kutyákat. A főbejáratig rohant az elcsattant csók után, nekem pedig folytatásért kiabáltak az ajkaim. Puha és reszkető volt, és nagyon kellett még ez az érzés.

Fel sem tűnt, hogy KiBum és TaeMin lefalcolt mellőlem, így magamra maradván én is célba vettem a buszmegállót. Alig kellett szobroznom a vasparipára várva; amíg vártam, előkotortam a lejátszómat, hogy kizárjam a város zaját a fejemből, és ne akarjak másra koncentrálni, csak rá. A hátsó ülésen kuporogva vártam, hogy hazainduljak a majdnem üres lakásba, és végre megdögönyözzem Root.

Az utolsó pillanatban vettem észre Emilyt, ahogy a pulcsimat és a kabátot szorongatja a megállóban. Mosolyogva. Automatikusan elmosolyodtam. Képes volt visszarohanni, hogy visszaadja a ruháinkat. Nem tudtam elfojtani a vigyoromat, majd egy bólintással nyugtáztam, hogy megértettem a szándékait. Leszállhattam volna a következő megállónál, hogy visszakapjam jogos tulajdonomat, de akkor az utolsó lehetőséget is elvágom az újra találkozásunknak... azt pedig semmi pénzért nem akartam megtenni.