16. fejezet

* * * Zoey POV * * *

A szívem szakadt bele, hogy ott kellett hagynunk a kávézót. Pontosabban szólva, a cicusoktól kellett fájdalmas búcsút vennem. Ha a nővéreim nem tesznek esküt, hogy még visszajövünk erre a helyre, mielőtt elutazunk, akkor biztos, hogy bebútorozok oda és nem kell éjjeli őrt kérniük, aki vigyáz az üzletre. Bevállaltam volna mindent ezekért a szőrmókokért, csak velük maradhassak. De sajnos haza kellett indulnunk.

Egyszerre szakadt fel belőlünk egy-egy mélyebb sóhaj, ahogy kiléptünk az éjszakába. Mámorító fényárban úszott az egész város, és úgy látszott, most kel csak igazán életre. Mintha egy egészen másmilyen Szöul jelent volna meg előttünk. Még egyet szusszantottam, majd abban a másodpercben éreztem meg a nyakam körül Alice karjait. Átölelt, aztán egy szívdobbanással később már Emily is belénk kapaszkodott.

Haza kellett volna indulnunk, de egyikünknek sem akart megmozdulni a lába. Mentünk volna, de mégis visszatartott minket valami.  Egy újabb nap ért véget, és tudtam, hogy innentől már egyre kevesebb lesz és eljön majd az pillanat is, amikor tényleg haza kell utaznunk. A mi városunkba, Angliába. Nem akartam menni. Még nem. Túl gyorsan történt mindent. Tudtam, hogy egy hét semmire nem lesz elég, de mégis örültem, hogy a semminél több legalább. Annyi is volt. Éppen több a semminél.

- Na? – pukkasztotta ki Alice hangja a képzeletbeli buborékomat. – Akkor megyünk?

- Kellene – mormolta az orra alatt Emily egy csalódott lélegzetvétellel egybekötve.

- Mi baj? – pislogtam az idősebb nővéremre, aki megint csak szusszantani volt képes, miközben elengedett minket és arrébb tipegett.

- Semmi. Csak kéne menni.

- Látjuk, hogy van valami bajod. Mi az? – kérdezte ezúttal Alice.

- Úgyis tudjátok – egy apró mosolyszerű villant meg a szája sarkában.

- Hmm – sejtelmes vigyor ült ki az én számra is, de szinte azonnal követett benne Alice is. – Öhm. Véletlenül nem egy kutyuson morfondírozik az én kis nővérkém? Akit nagyon megdögönyözne úgy esténként, meg néha napközben is, hah?

- És véletlenül nem J betűvel kezdődik a kutyus neve és onghyun-ra végződik? – nevette el magát Alice.

- Véletlenül – mormogta mosolyogva.

- Ennyire nagyon megkedvelted? – elengedte Alice a nyakamat és Emilyhez araszolt, de már követtem is a példáját és én is a nővérünkhöz battyogtam.

- Igazából nem tudom, hogy mi van most.

- Na! Ki vele! Mi baj van, Kincsem? – szorítottam a vállára, hogy végre kipréseljek belőle valamit.

- Csak úgy elgondolkodtam – motyogta maga elé, majd a csillogó és vibráló lámpafényeket kezdte fürkészni.

- Miről, Tündérem? - suttogta mosolyogva Alice.

Emily tekintetét látva már tudtam, hogy miről is gondolkodott olyan nagyon. Habár inkább nevezném képzelgésnek azt a gondolatot. Vagy álmodozásnak. Igen. Talán ez a legjobb kifejezés. Emily álmodozott. Egy jobb helyről. Egy jobb Világról. Egy jobb életről. Egy szóval: JongHyunról. Annyira nyilvánvaló volt, hogy nem akartam tovább kérdezősködni. Alice számára is egyértelmű lett minden, így inkább csak magunkhoz öleltük imádott nővérünket, végül visszaindultunk a hotelba.

* * * Alice POV * * *

Emily arcát látva a legszívesebben egészen JongHyunig rángattam volna, de szerintem még Zoey is követett volna benne. Egyedül az tartott vissza, hogy fogalmam sem volt, hol lakik. A városi telefonkönyvet meg nem igazán tudtam volna segítségül hívni; elvégre, ha meg is teszem, nem biztos, hogy benne van a címe, arról nem beszélve, hogy valószínűleg nem Ő az egyetlen Kim JongHyun Szöulban, de még szerintem a negyedben is vannak még rajta kívül jó páran.

Nem tudtunk mást tenni, csak hazavonszolni magunkat. A kellemes este tulajdonképpen nosztalgiázásba csapott át. Legalábbis Zoey és az én részemről, mert Emilyből egy-egy mosolyt meg egy kósza hümmögésnél többet nem bírtunk kicsikarni. Pedig jó lett volna, ha ő is csatlakozik a csacsogásunkhoz. Szerettük hallani az önfeledt nevetését.

Végigbeszéltük az egész utat, felidéztünk minden eddigi pillanatot. Kiváltképp egy estét. A karaoke estéjét. Meg kellett volna állítani akkor az időt, és velük maradni. Vagy legalább egy nyamvadt elérhetőséget kibugázni tőlük. Zoey elmondta, hogy KiBum divattervező, így legalább a céget meg kellett volna kérdezni. TaeMinről pedig szentül hittem, hogy táncosnak kell lennie. Minimum tánctanárnak, ha nem profi táncosnak. De mindenképp neve kellett, hogy legyen a szakmában.

Igen, ezek az információk helyt is álltak volna, de azt sem tudtam, hogy merre induljak el velük. Hiszen nem egy divatcég van Dél-Koreában és nem is egyetlen tánciskola vagy akár színház. Számtalan és még annál is több. Lukra futottam, így kénytelen voltam a kis tervemet a kukába dobni anélkül, hogy megpróbáltam volna véghezvinni.

Emily szótlanul lépdelt mellettünk, hümmögött és mosolygott, de semmi több. Fürödni is éppen ilyen állapotban vonult el, miután sikerült meggyőznünk, hogy jót fog tenni neki egy kellemes fürdő. Zoey teleengedte a kádat vízzel, én addig összeszedtem Emilynek a cuccait, aztán együtt beterelgettük a fürdőszobába.

- Valamit ki kell találnunk – suttogta a fülembe a húgom, miután az ágyra kucorodtunk, nehogy bármit is meghalljon a nővérünk a szomszédos helyiségből. – Nem maradhat ilyen állapotban.

- Én is tudom, de szerinted mit csináljunk? Semmit nem tudunk JongHyunról azon kívül, hogy van egy kutyája.

- Az éppen elég! – csillant fel Zoey szeme, láttam a vonásain, hogy szövögeti is fejben a terveit.

- Mi jutott eszedbe?! – kérdeztem egyre izgatottabban, megszorítottam a jobb kezét.

- Ha valakinek kutyája van, azt néha sétáltatni is kell, nem? – mosolyogta.

- De. Szokták.

- Akkor meg is van a kiindulópontunk

- Hah? – pislogtam nagyokat.

- Nem hiszem, hogy nagyon messze lakna innen JongHyun vagy a másik két srác, szóval, ha van a közelben egy nagyobb park, akkor még össze is futhatunk vele.

- Gondolod? – elmosolyodtam, nem is tűnt annyira elvetéltnek Zoey felvetése.

- Biztos vagyok benne, hogy.

A fürdőszoba ajtó súrlódása szakította meg a lényeges tervünk aprólékos kidolgozását. Zoey már nem akarta befejezni a gondolatát, a hallgatás mellett döntöttünk. Emily elcsoszogott az ágyig, majd rongybabaként be is zuhant kettőnk közé és a lehető legkisebbre húzta össze magát. Egyre inkább nem tetszett Emily állapota, nem akartam, hogy a nyaralásunk alatt olyan legyen, mint otthon szokott. Sürgősen cselekednünk kellett Zoeyval, mert mindketten tudtuk, hogy Emily önszántából nem fog semmi tenni a saját boldogsága érdekében.

* * * Emily POV * * *

Bármennyire is próbáltam tartani magam a lányok előtt, nem bírtam megtenni. Nem tudtam magamban tartani az érzéseimet, hiába is erőlködtem. Ha nem is mondtam el mindent, akkor is látták rajtam, hogy mi a bajom. Mindig is így volt. Könnyű szerrel szedtek ki belőlem mindent, elég volt csak rám nézniük. Ők mindig tudták, mikor rossz a kedvem vagy éppen mikor nyomja valami a lelkemet. Érzékük volt hozzá, vagy csak szimplán jobban szerettek, mint mások.

Az esténket sem szerettem volna tönkretenni, elvégre mindhárman nagyon is jól éreztük magunkat. Csak az én hülye agybajom volt az, ami véget is vetett a dolognak. Soha nem bírtam parancsolni az elmélkedéseimnek, és persze mindig a legrosszabbkor kezdtem rá. De most valamiért még inkább nem tudtam szabadulni tőlük.

Újabb és újabb elméleteket gyártottam, még a vízben ülve se bírtam lekapcsolni a fogaskerekeimet, folyton csikorogtak. Hol Roberten morfondíroztam, hol JongHyunon elmélkedtem, hol pedig a lányokon és a másik két fiún. Örültem, hogy találkoztak velük, és már gyártottam is magamban a közös kis emlékeinket. Annak ellenére, hogy semmit sem tudtunk róluk. Én már fejben össze is boronáltam mindkét húgomat a két fiatalabb sráccal. Tetszett az ötlet, és már egy kicsit kezdtem is felengedni, végül eszembe jutott JongHyun pulóvere, ami nálam maradt.

Nem tudtam, hogy miért nem akarta visszakapni, hiszen annyira kényelmes volt a viselése, és majdnem biztos voltam benne, hogy az egyik kedvenc pulcsija maradt nálam. De akkor miért nem szállt le? Talán...? Itt volt az a pillanat, hogy a mellkasom újra szorítani kezdett és a további vízben ázás helyett inkább az ágyat választottam. Meg némi alvást.

Bevágódtam a lányok közé és begubóztam. Felváltva simogattak és puszilgattak, úgy dajkáltak, ahogy a gyerekeket szokás világfájdalmukban. Szükségem volt rá, bármennyire is leplezni akartam. Gyorsan elment mindkét lány tusolni, majd bújt is hozzám végül mindkettő. Szorosan simultunk a másikhoz, megnyugtatott a közelségük, ahogy két oldalról vettek oltalmuk alá.

Noha én voltam a legidősebb hármunk közül, volt olyan pillanat, amikor nem tudtam másként viselkedni csak, mint egy nyolcéves kislány. Akinek babusgatásra és dünnyögésre van szüksége. Annyira megnyugodtam, hogy szinte azonnal el is aludtam az ölelésüktől és simogatásuktól. Az álom pedig... mintha valóság lett volna. Hóesés. Csak Ő és én, senki más.

Másnap reggel kivételes alkalmak egyike volt, hogy én keltem fel utolsóként. Alice is és Zoey is már teljesen felöltözve ücsörgött a nappaliféle résznél, halkan duruzsoltak valamit, de a pillanatnyi kómás állapotomból semmit nem bírtam kihallani. Nehézkesen másztam ki az ágyból, majd egy hatalmas testvéri puszit követően egy nagy csésze kávét nyomott a kezembe Alice, Zoey pedig a takaróra pakolta a ruháimat.

- Hah? – motyogtam félkómásan.

- Öltözz fel! – vigyorgott a kisebbik húgom, én válaszul csak kortyoltam egyet a kávéból.

- Ma én választottam programot, úgyhogy sietnünk kell! – összecsapta a tenyereit Alice, az ő arcán is széles vigyor terült el.

- Öhm. Oké. De azt tudhatom, hogy mégis merre lesz az a program? – újabbat hörpintettem.

- Majd megtudod, ha elindultunk! Na? Kész vagy már?! – nevettek egyszerre.

Nem volt választási lehetőségem. Magamba döntöttem a kávémat, a két lány még belém tuszkolt egy szelet vajas pirítóst, és már azon kaptam magam a következő pillanatban, hogy a lifthez lökdösnek. Furcsán viselkedtek nagyon, amit inkább tudtam be az izgatottságuknak, mint valami teljesen másnak.