17. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Türelmetlenül vártam már, hogy másnap reggel legyen. Az estét is alig aludtam végig, mert annyira izgatott voltam a tervünk kivitelezhetősége miatt. Viszont nem én voltam az egyetlen, aki a szokottnál is nyugtalanabbul aludt, mert Alice is igencsak forgolódott az ágy másik végén. Emily pedig legalább ezen az estén pihent. Kisimult volt minden vonása, jól esett az arcát figyelni az éjszaka közepén. A városi fények óvatosan kúsztak be a függönyréseken és ezzel némi fényt biztosítottak nekünk a sötétségben. Már csak valóban abban kellett reménykednünk, hogy jól sülnek el a dolgok, és Fortuna rettentő szívélyes lesz kettőnkkel a tervünk szempontjából.

Másnap reggel már minden készen állt a megvalósításhoz; Alice-el tökéletesen kitaláltunk mindent, egyedül Emilynek kellett úgy cselekednie, ahogy azt mi akartuk. Csodálkozva figyelte, ahogy sertepertélünk körülötte, de nem akarta egyikünk sem, hogy olyan dolgokkal húzza az időt feleslegesen, amit mi is meg tudunk tenni neki. Egy kávé meg némi ruha kiválasztása igazán semmiség. Eltaszigáltuk a liftig, és kezdődhetett is a megvalósítás.

- Nem akarjátok végre elárulni, hogy hova sietünk ennyire? – forgatta a fejét kettőnk között, ahogy haladtunk lefelé a fémszörnyeteggel.

- Majd megtudod! – vigyorogta Alice, aztán egy hatalmas cuppanóst nyomott az arcára.

- De miért sietünk? Nem lehetne egy picit lassítani? – folytatta tovább, amikor már a földszinten kezdtük erősebben terelgetni az üvegajtó felé.

- Csak nagyon szép időnk van, és nem akarunk lemaradni róla! – sürgettem egyre jobban.

- Na, elég, lányok! – felemelte a kezeit, kissé bosszúsan villogtatta meg óceánszín szempárját. – Vagy megmondjátok végre, hogy mi ez az egész, vagy én innen nem moccanok, amíg a reptérre nem megyünk! –összefonta a karjait a mellkasa előtt és türelmetlenül meresztette ránk a pupilláit.

- Csak a közeli parkba – szusszantotta kisvártatva Alice, mindketten meguntuk az egyhelyben ácsorgást és Emilyt sem akartuk teljesen magunkra haragítani.

- Ezért kell annyira sietni? Egy park miatt? – csípőre tette a kezeit, látszott, hogy végképp elveszítette a fonalat.

- Hát. Csak egy picit – hebegte a nővérem.

- De ezt miért nem lehetett elmondani az elején? – végre egy mosoly villant meg a szája sarkában, úgy tűnt, kezd megenyhülni a korábbi cibálás miatt.

- Csak túlságosan izgatottak voltunk! – tereltem gyorsan a témát, mielőtt újabb faggatózásba kezdene.

Emily még egy utolsót sóhajtott, végül leengedte a karjait a mellkasa elöl és kitárva őket egy ölelésre invitált mindkettőnket. Nevetve bújtunk bele a védelmező és egyben megbocsátó végtagokba, ahogy magához szorított, és igyekeztünk minél többet visszaadni abból a szeretetből. Hosszú percekig karoltuk át a másikat, hirtelen már nem is lett annyira sürgető az a parki látogatás, de valahol azért mégis iparkodni akartam. Nem akartam megadni a lehetőséget, hogy elkerüljék egymást, mert az utca közepén lelkizünk.

* * * Alice POV * * *

Nehézkesen engedtem el a húgomat és még nehezebben tudtam elválni a nővéremtől. Nem szerettem elszakadni tőlük, mert még mindig bennem volt az az érzés, hogy vajon mikor ölelhetem őket megint magamhoz. Emily harmadik vagy negyedik noszogatására tudtam csak lazítani a végtagjaimon és szabaddá tenni a lányokat.

Fordultunk egyet-kettőt, újfent megkapaszkodtunk a másik derekában és útnak indultunk a közeli parkok egyike felé. Jobban mondva egy nagyobbat vettünk célba, talán ott lesz szerencsénk összetalálkozni azzal, akivel akartunk. Szikrázó napsütésbe borult az egész város, hiába volt nyüzsgés minden utcában, egyszerűen volt benne akkor is valami megnyugtató. Közben pedig egy egészséges izgalom járta át minden porcikámat.

Merésznek gondoltam Zoey ötletét ezzel a véletlenül megszervezett találkozóval kapcsolatban, azonban mégis reménykedtem egy parányi sikerben. Mert ha másként nem, akkor legalább így tudnak megint beszélni egymással néhány szót, és az sem kizárt, hogy ha ez a terv bejön, akkor akár a saját érdekeinkben is tudunk cselekedni. Hiszen ha véletlenül JongHyunba botlunk Szöul utcáin, akkor megeshet, hogy ugyanilyen módszerrel KiBumra is rálelhetünk... vagy éppen TaeMinre.

Hirtelen összeszorult a mellkasom a saját képzelgéseimtől, még jobban úrrá lett rajtam az izgatottság. Akartam, hogy hibátlanul megvalósuljon a tervünk, mert akkor egy újabbnak lehetett nekilátni és azt véghezvinni. Két kisebb park mellett haladtunk el, majd Zoey megérzésére hallgatva tovább bandukoltunk. Noha Emily nem értette, hogy miért mondtuk mindkettőre, hogy túl zsúfolt, mikor szinte alig voltak a szabadban.

A harmadikhoz érve már kénytelenek voltunk megállni, mert Emily egyre jobban kezdett gyanakodni. A közepéig bandukoltunk, persze megfontolt léptekkel, miközben Zoey az egyik oldalt fürkészte a tekintetével, én pedig a másikat kutattam egy bizonyos személyt keresve.

- Most már tényleg üljünk le, mert leszakad a derekam! Lányok, én már vén vagyok – nyöszörögte a nővérünk, ahogy helyet foglalt a legszélsőn.

- Vén a tudod mid! – röhögte Zoey, majd meghúzta Emily egyik tincsét.

- Jó, hogy nem kérsz már valami járókeretet, amivel sétálhatunk! – vállon böktem, aztán mindketten közre fogtuk a nővérünket és kényelmesen elterpeszkedtünk a padon.

- A lelket is kihajtottátok belőlem, még szép, hogy vénnek érzem magam – morogta mosolyogva az orra alatt, amitől nekem is széles vigyorra húzódott a szám.

- Mindenki annyi idős, mint amennyinek odabent érzi magát – tette fel apró észrevételét a húgom, azonban Emilynek már nem sok lehetősége volt reagálni erre a mondatra, mert egy ismeretlen, barna bundás négylábú rohant hozzánk.

A nővérem abban a pillanatban cseppfolyóssá vált, ahogy a bongyoli kutyus megtalálta a bokáit, majd azonnal szagmintát is vételezett róla. Mondanom sem kell, hogy túl sokáig mi sem maradtunk szilárd halmazállapotúak az eb láttán. Olyan volt, mint egy élő plüssmackó, amiről minden kisgyerek álmodozik.

Emily lassan lecsúszott a falécekről, bár a recsegés hangjától egy másodpercre megijedt a bársonyos szőrmók, majd pár szusszanással később már ott folytatta, ahol abbahagyta. Szimatolt. Az én sportcipőimet is beazonosította, majd Zoey lábbelijét is szemrevételezte. Végül mindhárman lekúsztunk a padról, hogy elég figyelmet szenteljünk a szépségnek, amikor valaki vélhetőleg az ő nevét kiáltotta.

* * * Emily POV * * *

Kis híján el is felejtettem, hogy ez a kutya valakinek bizony a tulajdonát képezi, annyira belemerültem a simogatásába és a barátkozásba. A puha bundája a legfinomabb selyem érintését is felülmúlta, a fekete gombszemei a lehető legártatlanabbá tették. De az a kiáltás végül mégis csak kizökkentett a kényeztetésből.

- Comme Des-yah! – hallottam meg egy feltűnően ismerős hangot, mire a kutyus felkapta a fejét a cipőnkről és a hang irányába futott.

Ösztönösen néztünk mi is arra, amerre a barátkozós kedvenc szaladt, de abban a pillanatban le is fagytam, amint megláttam a távolban a gazdáját. Csak kapkodtam a levegőt, meg persze a fejemet is, mert képtelen voltam felfogni, amit látok.

A Comme Des névre keresztelt kutyus kétszer a gazdija lábszárára ugrott, majd rohant is vissza hozzánk. Az ölében tartott fekete szépség is váratlan ficánkolásba kezdett a társa szabadságát látva, így inkább engedett a vágyainak. A másik házi kedvenc is a padunknál érdeklődött tovább, bár ő már több figyelmet szentelt Zoeynak, míg a barna kettőnkkel foglalkozott jobban.

- Elnézést kérek a kölykök neveletlensége miatt! – hajolt meg elénk érve, majd mindannyian a gazdára néztünk.

- Öhm – mégsem a szemem csalt, mert bizony KiBum ácsorgott előttünk egy egyszerű nadrágban meg egy baseball-sapkában, aminek köszönhetően inkább festett tizennégy éves kamaszként, mintsem egy sikeres divattervezőként. – Ki-KiBum? – nyögtem ki végül, mikor tudatosultak bennem a látottak.

- Oh! – rajzolt hatású ajkai rögvest felfelé ívelő görbületre váltottak és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el őket. – Emily! – mosolyogta a nevemet, én pedig ismét csak ledöbbentem, hogy egyetlen találkozás alkalmával megjegyezte azt. – Hogyhogy itt? – érdeklődött tovább hibátlan angol kiejtéssel, már nem tudtam, hova fokozza még a boldog meglepettségemet.

- Öhm. Hát. Cs-csak. Szóval a lányok – motyogtam, miközben segítségért kiáltozó tekintettel sandítottam rájuk. – Sét. Sétálunk.

- Szép is az idő hozzá – biccentett egy parányit, majd tovább siklott rólam a tekintete és  szoborként guggoló kisebbik húgomon landolt. – Nagyon örülök a viszontlátásnak, Zoey – duruzsolta mély hangon, Zoey pedig abban a másodpercben tündökölt homárként, ahogy egy édes mosollyal zárta a köszöntést.

- É. Én. Khm. Én is – motyogta vérvörösen izzó arccal, és minden zavarát egy mosoly mögé próbálta rejteni.

- Alice, örülök, hogy látlak!

- Szintén!

Miután lefutottuk a szokásos tiszteletköröket és valamennyire észhez is tértünk KiBum váratlan felbukkanásától, egy kellemes délelőtti beszélgetésbe elegyedtünk. Hihetetlen meggyőző erejének és folytonos unszolásának köszönhetően csatlakoztunk hozzá és a szőrmókjaihoz. Örültem, hogy összetalálkoztunk, a leginkább Zoey miatt adtam hálát a Sorsnak, hogy hozzánk szaladt Comme Des.

Egy kicsit lemaradtunk Alice-el a bandukolás alatt, hogy némi magányos percet szerezzünk ezzel nekik, amit a húgom ki is használt. Szinte alig szólt KiBumhoz, csupán mosolygott és bólogatott. Édes látványt nyújtottak; megkerestem Alice kezét és megszorítottam. Irigyeltem egy hangyányit, de mégis boldoggá tett az elém táruló kép...

Comme Des & Garcons