18. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Azt hittem, hogy abban a pillanatban köddé válok, ahogy megláttam felettünk álldogálni KiBumot. Ránézni is alig mertem, nem hogy megszólítani, de még egy köszönést is alig tudtam kipréselni magamból. Nem is úgy sült el a viszontlátás öröme, ahogy azt vélhetőleg KiBum szerette volna, bár a mosolyát látva ebben egy hangyányit kételkedtem. Egy egészen hangyányit.

Az egyik felem azt akarta, hogy immáron négyesben andalogjunk tovább, a másik viszont futva menekült volna egészen Angliáig. Ellenben KiBum visszafogott erőszakossága végül győzedelmeskedett felettünk. Csatlakozott hozzánk a két Szépségével, akik közül az egyik meglepő módon lelkesedett értem. Ezt már végképp nem tudtam mire vélni, hiszen a macskákkal jöttem ki mindig is, a kutyák valahogy távolságtartóak voltak velem. De Garcons nem. Valamiért megkedvelt.

Noha Alice-el arra számítottunk, hogy valamelyik parkban JongHyunba fogunk botlani, de egy kicsit örültem, hogy azért nekem is kedvezett a Sors. Elvégre így megvan az esély, hogy akár éppen JongHyunnal fogunk összefutni valahol. Mondjuk a legközelebbi sarki közértben. Ettől a gondolattól kuncognom kellett, ami persze rögvest fel is tűnt a sétapartneremnek. Én pedig abban a másodpercben vörösödtem is bele a pillantásába.

- Mi jutott eszedbe? – kérdezte bizsergető hangon, majd egy másodpercre a lába mellett bandukoló Commes Des-ra nézett.

- Hm. Csak. Hm – fogalmam sem volt róla, hogyan is tálalhatnám eleve a tervünket, elvégre a barátját is érinti a dolog.

- Furcsa, hogy összefutottunk a parkban – mosolyogta a hallgatásomat látva, mire én csak zavaromban a fülem mögé próbáltam tűrni egy rövid tincset, ami állandó jelleggel belelógott a szemembe. – De nagyon örülök ennek a meglepetésnek – a kézfeje ebben a másodpercben simult az enyémhez, akkor és ott cövekeltem le a park közepén.

Hirtelen egy test lökődött nekem, majd szorított is a felkarjaimra. Emily gyalogolt belém észrevétlenül, mert ahelyett, hogy előre pislogott volna, inkább a lábait meg az alatta lévő járdát mustrálta. Bambán meresztettem a szememet KiBumra, aki csak mosolyogva nézte az értetlen képemet. Míg Alice minket figyelt és igyekezett leplezni az elégedett mosolyát, addig Emily a homlokát dörzsölte, amivel sikerült vállon találnia.

- Mehetünk tovább? – nyújtotta felém a kezét KiBum, de képtelen voltam moccanni.

- Hah? – bukott ki belőlem az értelmes válaszom, mire még szélesebb mosoly telepedett az ajkaira, engem pedig a végletekig zavarba hozott vele. – Bo-bocsánat! – ráztam meg a fejemet, amit csak egy halk nevetéssel tudott le.

- Inkább sétáljunk – biccentett előre, miközben megfogta a bal csuklómat, gyengéden megszorította, aztán egy gondolattal később összefonta hosszú ujjait az enyémekkel.

Kábultan tipegtem KiBum és a Szőrmókok mellett, akik egyáltalán nem voltak láb alatt, mégis folyton mellettünk ugráltak. Nem tudom, ezt hogyan sikerült összehoznia a gazdájuknak, de olyan szófogadóak voltak, mintha a legtisztelettudóbb gyerekek lennének. Nem tudom, miért, egyszerűen kapaszkodtam KiBum ujjaiba, mintha az lenne az egyetlen biztos pont az ébren töltött perceimben.

* * * Alice POV * * *

Tisztában voltam vele, hogy Zoey furcsán fog viselkedni KiBum közelében, de arra még én sem voltam felkészülve, hogy a húgom teljesen leblokkol mellette, sőt, még arra is képes, hogy szoborrá dermedjen abban a pillanatban, ahogy hozzáér KiBum keze az övéhez. De hát Zoey is tud még meglepetéseket okozni nekem minden együtt töltött pillanatunkban.

Azonban a nővérkémet nem tudtam hova tenni. Szeretett a sétálgatásaink során a gondolataiba merülni, ez tény, de azt hittem, hogy legalább itt Szöulban hanyagolni fogja ezt a dolgot. Két opció jutott eszembe. Az egyik természetesen a vőlegénye volt, akin folyton folyvást agyalt, a másik – és ebben reménykedtem inkább – pedig JongHyun volt. Talán egy picit sikerült elhinnie, hogy esetleg még ő is összetalálkozhat vele, ahogyan KiBumba botlottunk.

- Jól vagy? – suttogtam a fülébe, kicsit lemaradva az előttünk andalgóktól.

- Ühüm – sóhajtotta és egy mosoly mögé rejtette az esetleges bánatát.

- Egész biztos? – karoltam bele a felkarjába és közelebb vontam magamhoz. – Nem szeretem, amikor ilyen vagy, mert tudom, hogy komoly baj van odabent, csak nem szeretsz beszélni róla.

- Nincs semmi baj. Komolyan – bólintott egyet.

Nem szokásom, de feladtam a faggatózást. Most az egyszer meghagytam Emilyt a gondolatainak. Ezúttal jobban bíztam a szavaiban, mint általában volt szokásom az ilyen helyzetekben. Talán most tényleg nem volt akkora a baj, mint amekkorának sejtettem és tényleg csak a JongHyunnal való találkozásban reménykedik.

Nem tudtam, hogy KiBum merre szeretne tovább kísérni minket, de egyre jobban haladtunk a park kijárata felé, ellenben JongHyunba nem sikerült beleütköznünk, hiába terveztük azt Zoeyval. Már éppen szerettem volna megkérdezni az önjelölt idegenvezetőnket, hogy merre lesz a séta, amikor nevezettnek megcsörrent a telefonja. Kissé rikácsolósnak hatott, de ahogy jobban fülelni kezdtem, végül hamar felismertem azt a csengőhangot. KiBum képes volt beállítani a Barbie Girl-t? Mégis mi oka lehetett rá?

- Csak egy perc, hölgyek! – nézett végig rajtunk, ahogy a zsebébe nyúlt a rezgő vacakért és mosolyogva kihúzta azt a farzsebéből. – Kim KiBum, tessék! – emelte a füléhez a mobilját. – Oh! Te vagy az? Nem jelezte ki a számodat. Miért? Mi lett a másikkal? – hangos nevetés tört fel belőle, amit igyekezett sietve visszafojtani, mert a hívó fél nem díjazhatta a kárörömét. – Egyedül te vagy képes kéthavonta elhagyni a telefonodat. Nem is értem hogyan akarsz komoly kapcsolatot bárkivel is fent tartani, ha állandóan megváltozik a számod. Miért érdekel, hogy hol vagyok? A parkban. Levegőzünk – ebben a minutumban akadt össze a tekintetünk, önkéntelenül kellett egy nagyot nyelnem. – Tudod, mit? Gyere ide te is!  Ne kérdezősködj annyit, csak gyere! – ezzel megszakította a beszélgetést és egy könnyedet fújtatva rejtette is vissza a helyére a telefonját. – Bocsánat, remélem, nem gond, ha csatlakozik hozzánk még valaki.

- Egyáltalán nem – felelt hármunk közül Emily.

KiBum sokat sejtető mosolyra húzta ajkait, miközben egyszer rám sandított, egyszer pedig Zoeyra pislogott boldogan. Hirtelen kérdések tömkelege kezdett dübörögni a fejemben. Ki volt az, aki felhívta? Mire gondolt azzal KiBum, hogy komoly kapcsolatot fent tartani? Legfőképpen, miért kérdezte meg tőlünk, ha valaki még hozzánk verődik? Aztán felgyulladt a fejem felett egy képzeletbeli kislámpa. Ezer százalékig meg voltam róla győződve, hogy JongHyun hívta fel KiBumot. Csakis ő lehetett az! Pompás. Egyre biztosabb lettem, hogy végül csak sikerrel járunk Emilyt és JongHyunt illetően.

* * * Emily POV * * *

Miután KiBum befejezte a telefonbeszélgetést, újult erővel vágtunk bele a további sétába. Habár egy picit lassabban araszoltunk előre, gondoltam azért, hogy a meghívott vendégünk is ugyanott érjen majd minket, ahová KiBum mondta. A parkba. A kijárathoz érve ismételten lehorgonyoztunk és egy hosszú játékba invitált minket KiBum a kutyusaival. Önfeledten dobáltuk a házi kedvenceknek a labdáikat és egyéb játékaikat, amik éppen elfértek a gazdájuk hátizsákjában. Persze némi csemege és innivaló is akadt abban a tatyóban.

Ki tudja már, hogy miért, de KiBum valamilyen okból kifolyólag lassanként mellém araszolt és hagyta, hogy Zoey és Alice foglalkozzanak a kutyáival. Szusszantott egyet, ahogy mellém lépett, egy mosollyal reagáltam a lélegzetvételére. Nem tudtam eldönteni, hogy nekem kellene-e a beszélgetést elkezdenem kettőnk között vagy csak megvárnom, míg ő vág bele a mondandójába. Végül egyszerre vettük magunkhoz a szót.

- NagyonaranyosakakutyáidRemélem,hogyjóltelikanyaralásotok! – szinkronban néztünk a másikra, aztán egy hangos nevetéssel nyugtáztuk a dolgot.

- Oké! Akkor inkább mondd előbb te – szorított finoman a vállamra, én csak biccentettem egyet válaszul.

- Csak azt mondtam, hogy nagyon aranyosak a kutyáid! – fordultam a játszadozókhoz.

- Oh. Köszönöm szépen! – megdőlt kissé. – A másik két lány pedig nagyon kedves teremtés – jegyezte meg halkan, megint piciket bólogattam egyetértésemben.

- Azok bizony! – sóhajtottam boldogan, ahogy elrévedeztem a húgaimon és a játszadozásaikon.

- Szabad tudnom, hogy mennyi ideig maradtok még nálunk? – érdeklődött tapintatosan.

- Öhm. Még egy pár nap, aztán indulnunk kell vissza Angliába – feleltem.

- Jól hallom, hogy némi csalódottság költözött a kisasszony hangjába? – hajolt közelebb a fülemhez, összeszorítottam a számat zavaromban. – Ha ilyen jól érzitek magatokat, miért nem maradtok még egy hetet? Vagy akár többet?

- Jó lenne meg szívesen maradnánk is, de sajnos haza kell mennünk. Mindannyian várnak minket. Kiváltképp a két lányt.

- Kiváltképp? És téged? – nézett mélyen a szemembe, olyan átható pillantással, ahogy csak egy macska képes, amikor a gazdáját akarja meggyőzni a sokadik plusz jutalomfalatról. – Téged nem várnak?

- Hm – nem tudtam mit válaszolni, mert nem úgy látszott, mintha Robert annyira szerette volna, hogy siessek haza hozzá.

- Tudod, Emily, lehet, hogy nem ismerjük olyan régóta egymást, tulajdonképpen csak egyszer találkoztunk, de ahhoz mindig is volt érzékem, hogy meglássam az emberekben azt, ha bántja őket valami. És ahogy téged nézlek, bizony bőven akad benned fájdalom.

- Pedig igyekszem nem mutatni – nevettem el a kellemetlen igazságot, de KiBum nem viszonozta azt.

- Ez most furán fog hangzani és biztos, hogy hihetetlen is lesz, de még esetleg őszinte is lehet, ha belegondolsz te is – a fülemhez hajolt. – Ebben a városban mindig lesznek, akik szívesen visszavárnak titeket! – az ütő is megállt bennem a szavait hallva, azonban reagálni már nem volt időm.

KiBum elhajolt tőlem és átnézett a jobb vállam felett. Széles vigyorra húzta ajkait, felemelte bal kezét és heves integetésbe kezdett. Azt hiszem, hogy megérkezett a vendégünk, lopva néztem hátra, mégis ki lesz az, akit megismerhetünk, de sosem gondoltam volna éppen rá. Ösztönösen toltam le még egy nagyobb gombócot a torkomon, végül KiBum kiáltása térített észhez mindhármunkat. A nevét kiáltotta...