19. fejezet

* * * Zoey POV * * *

Először attól kaptam sokkot, hogy KiBum a semmiből előkerült. Aztán meg a két plüssállatától, amik valójában élnek és mozognak. Harmadszorra akkor is egy mélyebb sokkba taszított, amikor megfogta a kezemet. Mire sikerült észhez térnem, már egy újabb hatása alatt voltam. Ismerős volt nagyon a csengőhangja, mert egy feledhetetlen élményt társítottam hozzá, és bármennyire is nem tudtam értékelni az efféle számokat, ez az egy bizony megragadt bennem. Talán éppen azért, mert KiBummal énekelhettem egyszer. Újra és újra nagyot kellett nyelnem, végül mégis sikerült egy kicsit más világba keverednem a kutyusok által. Csak a szemem sarkából láttam, ahogy Emilyvel beszélgetett és onnan úgy tűnt, hogy igen jó hatással lehet a nővéremre. Ahogy másokra is.

- TAEMIN-AH! ITT VAGYUNK! – olyan élesen vágta ketté a képzelgésem buborékját a hangja, mint amikor a fűrész darabolja a fatuskókat; KiBum kézlengetéssel is igyekezett magára terelni a létező összes figyelmet, ami persze meg is történt. – ERRE GYERE!

- Hyung?! – nevezettnek széles vigyorra húzódott a szája, ahogy meglátta a barátját, azonnal Alice-re néztem, aki mozdulatlanul guggolt a fűben, miközben Garcons próbálta őt némi játékra invitálni.

Alice arra sem volt képes, hogy pislogjon, ahogy meglátta közeledni a Félistent, aki a jelenlegi szerelésében már egy egészet kitett. Már az első alkalomkor is lenyűgöztek minket a külsejükkel, ez nem volt kérdés, hiszen azért mégis egy buliban találkoztunk, de azt nem gondoltam, hogy a hétköznapokban is ilyen lehengerlőek tudnak lenni. Kis híján tátva maradt a szám. Alice-nek pedig rendesen, már attól féltem, hogy egy arra tévedő katicabogár tábort is ver a nyelvén, ha hamar nem csukja be.

TaeMin mosolyogva biccentett KiBumnak, ahogy elé ért, majd ugyanazzal a mosolygással fordult Emilyhez is, ám egy másodpercre TaeMin arcára is kiült egy kisebb meglepettség. Ő sem számított arra, hogy találkozik velünk, ahogy mi sem hagytunk erre bármiféle eshetőséget.

Miután TaeMin üdvözölte az idősebb nővéremet, újfent KiBumhoz fordult, de az nemes egyszerűséggel perdített rajta még egyet, hogy velünk szembe kerüljön. Alice abban a pillanatban huppant le, ahogy tekintete összeakadt TaeMin napszemüvegének fekete lencséjével. A korábbi széles vigyor finom és lágy mosolyra húzódott, a fülhallgatót kicsúsztatta a füléből és elindult hozzánk. Pontosabban Alice-hez.

Kapva kaptam az alkalmon és eldobtam Comme Des labdáját, aki azonnal díjazta az ötletemet és utána szaladt. Szinte még el sem futott mellőlem, amikor KiBum kedvence után eredtem én magam is, kierőszakolva ezzel Alice-ből azt, hogy ketten maradjanak TaeMinnel.

Ez a dolog egészen addig működött is, amíg a harmadik eldobás pillanatában meg nem éreztem egy puha és meleg tenyeret a vállamra simulni, majd finoman rászorítani. Azt hittem, hogy menten cseppfolyóssá válok KiBum gyengédségétől és egyben közelségétől is. Újra és újra nagyot kellett nyeljek, hogy egyáltalán eszméletemnél maradjak.

Comme Des az ölébe ugrott, ahogy a labdával a szájában futott vissza hozzánk, minek következtében mindketten a füvön landoltunk. KiBum ugyanis sikeresen magával rántott, a combjában találtam hirtelen kapaszkodót és azzal paprikaszínt varázsoltam magamra. Egymásra néztünk.

* * * Alice POV * * *

Először azt képzeltem, hogy a fülem cseng. Aztán még mindig csak pupillázni tudtam, mikor megláttam, ki is telefonált KiBumnak. Az Univerzum teljes mértékig ellenünk dolgozott, mert ahelyett, hogy JongHyunt sodorta volna az utunkba, a mi Félistenekeinket terelgette az irányunkba. Csak azt nem értettem, hogy miért. Tudom, egy részem azt kívánta, hogy TaeMinbe is belebotoljunk valahol, na, de nem ilyen gyorsan, és nem előbb, mint ahogy azt mi Emilyvel és a lovagjával terveztük volna!

A következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy a földön gubbasztok és egy tenyér nyúl felém, hogy felsegítsen a zöldről. Aham. Mert akkor biztosan nem csuklom össze, ha felállok. Na, ezt nem akartam megkockáztatni, így inkább csak pislogva bámultam TaeMinre, aki nem tágított egy másodpercig sem. Magabiztosan tartotta a karját és türelmesen várta, hogy az egyik kezem a tenyerében landoljon.

Hirtelen összegyűltek a gombócok a torkomban és a pillangók a gyomromban. Már első alkalommal is volt benne valami, ami a másodperc tört része alatt zárt ki körülöttem mindent, hogy csak rá tudjak figyelni, de így a második alkalommal valahogy még jobban ezt éreztem. Furcsa hatással volt rám, ami érthetetlen módon még tetszett is. Soha senki nem volt még ilyenre képes.

- Segíthetek? – kérdezte kissé tört angolsággal, beleremegett mindenem a hangjába.

- Öhm – letuszkoltam egy gombócot a nyelőcsövemen, hogy szóra nyithassam a számat, de a szívem akkor hagyott ki egy ütemet, amikor a fekete napszemüveg lejjebb siklott az orrnyergén és szemben találtam magam étcsokoládé színű íriszeivel.

- Gyere – ezzel elkapta a hozzá közelebbi csuklómat, óvatosan rászorított és egy biztos lendülettel felhúzott a földről.

Olyannyira biztos volt, hogy TaeMin nem borult meg, én pedig nem végeztem a mellkasára zuhanva. Elég nagy égés lett volna, bevallom. Pironkodva rebegtettem a pilláimat segítőmre, akinek telt ajkain ugyanaz a finom mosoly ült még mindig, mint amivel leguggolt elém. A légzésem is leállt attól a szempártól, ami az enyémmel viaskodott. Folytonosan járattam a tekintetemet TaeMin lélektükreiben, s lassanként tudtam már normálisan is lélegezni, mert elmúlt az a zavaró, sípoló hang, amit vélhetőleg én adtam ki.

- Hyung nem mondta a telefonban, hogy itt vagytok – motyogta kicsit zavarodottan és némi akcentussal is, de az furcsa volt, hogy mintha jobb lenne a kiejtése az utolsó találkozásunk óta.

- Valahogy nekünk sem említette a dolgot – önkéntelenül mosolyodtam bele a gondolatomba, egy bizonyos mértékig jól esett, hogy velem is megtörténhet az a csoda, ami Zoeyval és reményeink szerint Emilyvel is hamarosan. – Remélem, hogy~

A parányi kis monológomat már nem tudtam befejezni, ugyanis TaeMin puha ujjbegyeit éreztem meg bal csuklómra simulni, majd egy gondolattal később már összefonta az ujjainkat. Döbbenten bámultam a cipőm orrát, mert annál nem tűnt semmi sem biztosabb pontnak abban a másodpercben. Szinte csak ugyanazt a mondatot tudtam mantrázni: TaeMin fogja a kezem! Süvített végig a gondolat a fejemben szüntelenül. KiBumék felé fordultam, majd követett benne nem sokkal a mellettem álldogáló Félisten is, azonban a húgomat és a kísérőjét már nem leltem sehol. A kijárat felé araszoltak a kutyákkal.

* * * Emily POV * * *

Nagyjából tíz percig csak álltam és bambultam magam elé, annyira belemerültem a gondolataimba, hogy KiBum Zoeyhoz való baktatását sem dolgoztam fel. Már csak azt éreztem, hogy egy puha tenyér siklik végig a hátamon, aminek köszönhetően felkaptam a fejemet és a tulajdonosa után néztem. Zoey simított végig a hátamon, jelezve, hogy indulunk.

Vártam még egy picit, hogy aránylag kettesben legyenek, de azért engem se veszítsenek szem elől, aztán én is utánuk eredtem, majd kicsit lemaradva Alice ballagott TaeMin kezét szorongatva. Felsóhajtottam. Jól esett így látni a lányokat, bár be kellett vallanom még magamnak is, hogy akkor ott egy kicsit irigyeltem is mindkettejüket. Eddig is hiányzott JongHyun, de akkor ott különösen úgy éreztem, hogy üresség kezdi szorongatni a mellkasomat.

Fogalmam sem volt róla, hogy miért érzek így egy vadidegen iránt, akiről jóformán semmit sem tudtam, mégis kellett ez az érzés. Új volt és egyben ismeretlen is, kalanddal teli, és mellé még valami egyedi is. Csillapíthatatlan vágyat éreztem, hogy még többet megtudjak JongHyunról és az életéről. A munkájáról, a családjáról, a barátairól és mindent, ami Ő maga.

Hosszas mélázásomból a barna plüsshatású kutyus, Comme Des zökkentett ki, ahogy lábaival a jobb térdemre ugrott. Azonnal elmosolyodtam, majd azzal együtt le is guggoltam hozzá, hogy alaposan megdögönyözhessem, kihasználva, hogy rá sem hederít a gazdája, mert az mellőzi őt egy „macska” kedvéért.

- Hát ennyire féltékeny vagy arra a macskára? – kérdeztem mélyen Comme Des szemébe bámulva, aki egy nyüsszögéssel fejezte ki nemtetszését, majd tovább panaszkodott a gazdájára, miközben egyre bátrabban kezdte nyalogatni az ujjaimat. – Pedig nincs rá okod – mosolyodtam el, miközben egy kósza pillantást vetettem előre. – Jó kezekben van a gazdi. Gyere szépen.

Ezzel óvatosan a hasa alá nyúltam és mintha csak a legfinomabb porcelánt emelném fel, úgy vettem a karjaimba KiBum kedvencét. Lassan Alice és TaeMin is beért, majd le is hagytak a sokadik győzködésemre. Nem maradtam le egy kicsit sem, csak hagytam kibontakozni őket. Rájuk fért egy kis társaság, amit ezúttal nem én testesítek meg. Én és a problémáim, hanem helyettem sokkal élvezetesebb dolgok. Szerettem őket boldognak látni és nem akartam elbaltázni egy ilyen lehetőséget, Comme Des pedig igyekezett ebben társam lenni, hiszen ő engem igyekezett azzá tenni, ahogy belebújt a mellkasomba és szenderegni kezdett.

A parkot elhagyva egy gyors kupaktanácsot követően úgy döntöttünk, hogy ezúttal TaeMin életébe nyerhetünk egy kicsit nagyobb belátást. Készséggel engedte, hogy megnézzük őt az iskolában, ahol gyakornokoktató. A karaoke bárban látottak után egyikünket sem lepte meg, amikor tényként közölte, hogy tánctanár szeretne lenni és az egyik körzeti iskolában élhet ennek a szenvedélyének.

Zoey ugyanúgy KiBum mellett andalgott, akinek sikerült kierőszakolnia, hogy Garcons az ő karjaiban pihenjen, míg elérünk az iskoláig; Alice pedig TaeMin oldalán ballagott csodálattal méricskélve a tanárunkat. Én pedig mögöttük araszoltam előre és élveztem az elém táruló látványt. A húgaimat és a lovagjaikat. A plüssmackót a mellkasomnál... és egy szűnni nem akaró gondolatot, ami szintén egy négylábúhoz kapcsolódott.

Reméltem, hogy egyszer majd viszont láthatom JongHyunt és vele együtt az ő kutyusát is, aki esetleg hasonló lelkesedéssel lesz irántam Comme Des-t látva.  Egy kereszteződéshez érve azonban most újfent KiBum kiáltása rángatott vissza a valóságba. Amikor a kiáltás irányába néztünk, egyszerre hőköltünk meg mind. Én talán egy kicsit jobban is, mint a másik két lány. Alig mertem hinni a saját szememnek. Hirtelen egy Álomba csöppentem, ami lassanként egyre valóságosabb volt...